Minél tovább tart egy hitrendszer, egy tudás, egy emberi élet, annál inkább van lehetőség arra, hogy hibázzunk. A hibáinkat tanulásra kell használnunk. Miért van az, hogy a kis emberek közül bárkit megkérdezünk, biztosan tudna javítani valamit a rendszeren? Miért lehet, hogy a kis emberek akarnak is változtatni a rendszeren? Azért, mert nekik nem jó. Ha nekik nem jó, akkor őket már nem építi a rendszer. Az lenne a legfontosabb, hogy azokat az embereket, akik lemaradtak, felzárkóztassuk. Ha őket viszont nem építi a rendszer, akkor nemhogy felzárkóznak, hanem még jobban le fognak maradni. Minél nagyobb a lemaradás, a különbség, annál nagyobb a lázongás, ami harchoz vezetett eddig mindig. Mi lenne, ha a rendszer figyelembe venné a kis embert jobban és a „nagy embert” aki jobban áll, többet tud, és kevésbé van lemaradva, kevésbé venné figyelembe? Ez is károkat okoz. Azt sugallja azoknak az embereknek, akik tanultak, hogy ne tanulj, mert egy idő után úgyis azt támogatják, aki nem akar fejlődni. Ha nem tanulnak az emberek, mert várják a kompenzációt, akkor mi tanítottuk számukra azt, hogy nincs értelme tanulni. Nincs értelme, mert azt fogják támogatni, aki lemaradt. Az pedig azért maradt le, mert nem tanult vagy nem akart fejlődni. Ebben az esetben akkor ez sem lehet megoldás. Ha viszont egyenes arányban támogatjuk azokat, akik gyengék és akik erősek, akkor a vége az lesz, hogy a gyenge magához képest kap támogatást, míg az erős is magához képest kap támogatást. Ez százalékosan azt jelenti, hogy a kevés pénzből élők támogatása 10%-kal ha nő, akkor a sok pénzből élők támogatása is 10%-kal kell, hogy nőjön. Igen ám, de ettől az olló nyílik. Még nagyobb lesz a különbség a szegény és a gazdag között. Mi lehet a megoldás? Tudás alapú támogatásra kellene ráállnunk. Nem elég, hogy valaki elvégzett egy egyetemet, és abból az alvó tudásból él sokáig, és nem lehet azért valakit kevés pénzzel dotálni, ha ugyan rosszul indult iskolák terén, de egész életében tanult, fejlődött végig. Azokat az embereket, akik fejlesztik tudásukat maguk meglévő tudásához képest, azt kellene dotálni: függetlenül attól, hogy egyetemet vagy nyolc általánost végzett, és azokat az embereket, akik nem fejlesztik magukat, nem tanulnak, vissza kellene minősíteni. Akkor is, ha miniszter volt. Akkor is, ha az Atya Úr Isten volt. A nem tanulás, nem fejlődés visszahúz minket. Akkor, amikor tanulunk, sok vér áramlik az agyba. Akkor, amikor nem tanulunk, kevés vér jut az agyba. Nem tudunk olyan gyorsan döntéseket hozni. Nem tudunk olyan gyorsan rálátni dolgokra, ami fontos lehet tovább haladásunk szempontjából. Nem tudunk jól dönteni, ha az agyunk helyett izmainkba vagy gyomrunkba vagy tüdőnkbe áramlik a vér. Miért kell jól döntenünk? Azért, mert tudásunkhoz képest kerülünk valamilyen pozícióba. A pozíciónak lehet nagy és kicsi felelőssége. Ha kicsi a felelősség, kevés vér is elég az agyba, hogy jól vezessünk. Ha nagy a felelősség, akkor sok vér kell az agyba, hogy jó döntéseket hozzunk, amely a mi felelősségünknek megfelelő. Akkor élvezni fogjuk munkánkat. Ha nem tudjuk a feladatunkat teljesíteni, mert kevés a tudásunk a jelenlegi pozíciónkhoz, akkor állandóan arról fogunk panaszkodni, hogy mekkora stressz számunkra a munka. Mekkora felelősség. Lehet, hogy egyes emberek ettől hanyatt esnek, hogy Úr Isten, mekkora ember, de mások, akik szintén hasonló feladatkört látnak el, unni fogják a panaszkodásodat, hogy mekkora stresszel jár a munkád. Azért, mert ők megoldják. Úgy oldják meg, hogy ahelyett, hogy panaszkodnának, megtanulják azt, amitől nem ment a munka. Ha megtanulják, akkor utána menni fog. Nincs miért panaszkodni. Nincs miért stresszelni. Megszűnik a „sajnáltathatom magam” energiája. Miért akarunk „szegény ének” lenni? Azért, mert nincs elég tudásunk. Tanuljunk, fejlődjünk és nem lesz miért panaszkodnunk.

Mi magunk mutatunk többet egy állásinterjún azért, hogy felvegyenek minket. Miért csodálkozunk akkor, hogy azt el is várják tőlünk, amit ígértünk. Ha nem akarsz stresszt, akkor ne ígérj többet annál, mint amit tudsz. Ha akarsz stresszt, akkor bármit megígérhetsz, de biztos, hogy számon is fogják kérni. Garantált a feszültség, a stressz. Mai világunkban divat, hogy hogyan vezessük le a stresszt. Tornázz, eddzél, fuss, gyúrjál azért, hogy a benned lévő túlfeszültséget elengedd. Mi lenne, ha alapból nem generálnánk sresszt. Nem generálnánk túlfeszültséget. Hogy tudjuk ezt megvalósítani? Úgy, hogy nem ígérek többet, nem mutatok többet magamból, mint ami vagyok. Ja, hogy ezzel valószínűleg nem leszek miniszter. Valóban, de nem lesz semmilyen stresszem sem, túlfeszültségem sem. Nem fogok azért fiatalon meghalni, mert túlfeszítettem a testemet. Nem tetszik, hogy nem lehetek miniszter a jelenlegi tudásom által? Kezdjek el tanulni. Kezdjek el fejlődni és amikor megtanultam azt. amitől miniszter lehetek. akkor jelentkezzek tudásom alapján a pozícióra. Miért? Mert akkor tudok segíteni, ha tudom a hogyant. Ha megtanultam, hogy hogyan, akkor leszek alkalmas rá és képzeljétek, hogy ha a tudásom predesztinál valamely pozícióra, akkor nem félek, hogy tudom-e abszolválni, hanem magabiztosan vágok bele.

Hol vannak ezek az emberek, akik magabiztosan tudnának vezeti? Most tanulnak. Hol? Az egyetemeken. Kitől? Tőlünk, azoktól, akiknek a munkája egy adag stressz. Mikor stresszelünk? Ha nem tudunk valamit. Mit várunk azoktól a tanároktól, akik nem tudják átadni azt, amitől a jövő nemzedéke tudósként fejezi be tanulmányait?  Nem várhatunk semmit. Ha nem várhatunk semmit, akkor a jövő nemzedékétől sem fogunk tudni változást remélni. Ha nincs változás, akkor állunk. Hogyan tudjuk megváltoztatni azt, hogy diákjaink számára hitelesek legyünk? Úgy, ha képezzük magunkat tovább. Addig, amíg elérünk egy olyan szintre, amikor már merünk tanítani. Nem félünk tudásunk átadásától, mert van tudásunk. Nem kell attól stresszelnünk, hogy nem figyelnek ránk diákjaink, mert a tudást ők is szívnák magukba, de a nem tudásért nincs értelme iskolába járniuk. Sokan adják fel az iskolai alapú oktatást. Sokan befejezik tanulmányaikat mielőtt diplomát szereznének. Miért? Mert közben azt látják, hogy az iskolákban nem oktatás zajlik, hanem verseny, hogy melyik iskola a legkeményebb. Az pedig a számonkérésen látható. Ritka az az iskola, főleg az egyetemek körében, ahol azt kérik számon, amit leadtak. Mindig jóval többet követelnek, mint amit leadnak. Ezért nehéz a diákoknak, mert önállóan tanulnak. Önállóan mindenki el tudná végezni bármelyik egyetemet, ha azt mondanák, hogy ezeket a könyveket kellene megtanulni és ebből lesz vizsga. Azért nehéz egy egyetemet elvégezni, mert ha minden órára bejárnak a diákok és sokszor unják a semmit, akkor is lesz olyan kérdés a vizsgákon, amely nem hangzott el és nincs iránymutatás sem, hogy hol nézzenek utána. Pusztán ezért nehéz egy egyetem. Ez adja a hitelességét, a létjogosultságát, hogy azért nem tudja bárki elvégezni, mert nem a leadott tudásra épül. Erről és az oktatás megreformálásáról írok legközelebb az én megközelítésemből. Ezek soha nem tökéletesek, csak egy látásmód, amelyet érdemes összevetni a többi látásmóddal. Minél több látásmóddal ismerkedünk meg, annál jobb döntéseket tudunk hozni és annál jobb vezetők leszünk. Sok sikert kívánok az úton.