Az anyag, amely a testünk, képes elemeire, és képes atomjaira szétesni. Amikor egy ember bomlik, felbomlik, akkor ez történik. Mi képesek vagyunk az általunk teremtett tárgyakat, élővilágot velünk együtt „megölni” azzal, hogy mi elindultunk haza. Mit jelent ez?

Amikor egy lélek leszületik, akkor teremt. Valamit, ami olyan, mint ami már van, és valami olyat is, ami még nincs itt. Ha teremtünk, akkor valamit létrehozunk. Ez önmagunkban új sejteket jelent, másokban szintén sejteket, információt jelent és a környezetünkben tárgyakat, vagy önálló létformákat jelent. Ha teremtünk, akkor értenünk kell a teremtésünknek a szerepét világunkban. Világunk attól tágul, hogy újabb és újabb létformákat, pl. álatokat, bogarakat, férgeket, mutánsokat alkotunk. Ezek szerepe megkérdőjelezett a világunkban, de mindennek helye van itt, csak meg kell értenünk szerepüket. Ahogy szoktam mondani a gombáknak, baktériumoknak, vírusoknak szerepe van testünkben egy ideig. Ez az idő attól függ, hogy meddig hangolódunk össze, és mikorra értjük meg, hogy mit jelent szimbiózisban élni velük. Ha megértjük szerepüket bennünk, akkor csak segítenek nekünk, és ha már nem tudnak segíteni, mert többet tudunk náluk, akkor egyszerűen kimennek testünkből, elhagynak minket. A világ ugyanígy működik. Állatok, növények alkotják, amelyekkel meg kell tanulnunk szimbiózisban élni. Ha nem sikerül, akkor a növények és akár az állatok „bántanak” bennünket. Hogyan? Úgy, hogy túlfeszítik a testünk védekezési mechanizmusait, és allergiát jeleznek számunkra.

Mit kezdünk azzal, hogy a parlagfű gyógyít mindaddig, amíg csak azt halljuk, hogy árt? Semmit. Egyszerűen félünk tőle. Amikor nem ismerünk valamit az veszélyes, azaz félelmetes. A félelem, ugye tudjuk nem más, mint valamiről fél információm van, tehát félek tőle. A parlagfű ugyanúgy működik a világunkban, mint minden más növény. Annak, aki már ott tart, hogy be tudja fogadni, ajándék, és annak, aki még vad allergiát mutat felé, az még nem tudja befogadni. Mi a cél? Az, hogy minden növénnyel és minden állattal szimbiózisban éljünk. A szimbiózis azt jelenti, hogy ne bántsuk, hanem segítsük egymást. Mint amikor egy állat segít megvédeni minket, pl. egy kutya, és segít erősebbnek érezni tőle magunkat. Ez nem az én tudásom, de miután szeretem őt, ezért ő is ad valamit számomra, pl. őriz, véd. A növények ugyanígy kell, hogy működjenek. Azért születnek újabb és újabb növények, létformák, mert vannak közülünk olyanok, akik jóval előrébb tartanak az átlagnál. Előrébb, tehát érettebb személyiségek. Több dologgal összehangolódtak már, tehát számukra új „feladatok”, új kihívások jönnek. Ha összehangolódunk a föld minden életformájával, akkor megszűnik a haladás, és nincs számunkra több élet a földön. De ha új életformák születnek, és újabb és újabb kihívásokat érzékelünk, akkor még mondhatjuk, hogy van mit tanulnunk itt, és még eltölthetünk egy kis időt szeretett földünkön. Ha együtt haladunk mind, akkor ez mindenki számára öröm, ha viszont mindenki máshol tart, mint egyébként így is van, akkor, ami nekem kihívás és öröm, az másnak lehet, hogy teher, mert nem tart még ott, hogy befogadja a parlagfüvet, megértse az állatok szerepét, és lehet, hogy még szomszédja megértése is lehetetlen számára.

Az embernek először önmagával, azaz saját fajával kell szimbiózisba kerülnie. Ez még nem sikerült, de mindig előrébb járunk. Azt mondjuk, hogy már ott tartunk, hogy milyen szerepe van az ember életére a növényeknek, az állatoknak, és milyen hatása van a levegőnek ránk. Ha itt tartanánk már valóban, akkor az embernek már nem az ember lenne a legnagyobb ellensége, hanem a növények vagy az állatok, vagy a levegő. De sajnos nekünk a legnagyobb ellenségünk önmagunk, azaz saját fajunk. Még önmagunkkal sem kerültünk szimbiózisba, mert nem értjük egymást.

Miért öljük meg saját fajunkat? Miért öljük fajtársainkat? Azért, mert nem értjük, hogy az ember csak együtt tud haladni fajtársaival. Kiirthatjuk az összes, „sárgát”, majd születik helyette „zöld”, akivel ugyanaz lesz a helyzet. Be kell fogadni őket. Kiirthatjuk a vallásilag különböző egyéneket, majd születik egy új vallású társaság, akiket be kell fogadnunk. Akármennyire is próbálunk elhatárolódni fajtársainktól, attól az ember még ember, még különbözőségében is. Mit jelent számotokra, hogy különbözőek vagyunk? Nekem azt jelenti, hogy aki más, az másban jó. Én valamiben jó vagyok, te másban vagy jobb. Ha én mindenben jó akarok lenni, akkor tanulnom kell tőled, aki nem többet tud nálam, hanem mást. Ha megtanulom a te másságodat, akkor én azáltal több lettem. Ha tanulni akarok, ha több akarok lenni, akkor nem elzárni kell magamat az újtól, a mástól, hanem közelíteni hozzá, megérteni őt, és egyenrangú félként kezelni, hiszen én szeretnék tanulni tőle. Minden, amit megtanultam hatalmasabbá tesz. Ezután jön az értése annak, hogy hatalom. A hatalom nem arról szól, hogy elnyomom a következő más típusú embert, hanem arról, hogy megértetem vele, hogy itt tartok. Ha sok vagyok, akkor azt mondja, minek kell nekem még több tudás, hiszen eddig sem tudtam megértetni magam saját környezetemmel. Ha még több tudásom lesz, kirekesztenek magukból. Mi a teendő ilyenkor? Átadni mindazt, amit eddig tanultam, hogy mindenki értse, és tudja. Ha mindenki érti és tudja, akkor „tanítványokká tettem mindenkit”, tehát lehet újabb tudást szerezni azzal, hogy megnyitom magam valaki más vagy valaki mások felé, és újabb tudást rögzítek. Ezek a tudások megint töltenek engem, és okosabb, bölcsebb és „hatalmasabb” lettem tőle. Mi a hatalom? Vezetőnek lenni. Mire jó vezetőnek lenni? Egyszerűen arra, hogy amit tudsz, megtaníthatod azoknak, akik nem tudják, és mivel ők befogadták, így újra tanulhatsz. Még többet rögzíthetsz, és újra és újra vezethetsz. Vezetőnek lenni, ezt jelenti.

A mi társadalmunkban pedig a következőt jelenti, ha valaki vezető. Megtanult valamit, és azt továbbadja. Ezzel vezető szerepet töltött be, de nem akar újabb utat nyitni a tanulásban, tehát nem megy tovább. Valameddig tudja vezetni azokat, akiket vezetett, de egy idő után újabb „vezetőjelöltek” jelennek meg, akik hajlandóak voltak tovább haladni. Ma egy vezető az ilyen új vezetőjelöltet egyszerűen lenyomja. Azt mondja, hogy nincs szükség az újra. Nincs szükség arra, hogy önmagaddal dolgozz. Nincs szükség a fejlődésre, mert én, mert mi mindent tudunk. Ne akarj változni, mert akkor lenyomunk. Bántunk, akár meg is ölünk. Ez megállítja a társadalmat, és elkezdenek az emberek állni. Ha áll egy ember, akkor nincs benne haladás, mozgás, élet. Ha állunk, akkor a keringésünk leáll. Ha keringésünk leáll, akkor meghal az egyén, és vele együtt a „teremtett világa” is meghal. Ha egy ember diktátor és meghal, akkor körülötte minden elkezd változni halála után gyorsan. Magával viszi hatalmának azt az aspektusát, hogy irányított.

A hatalom tehát vezetőség, amely felelősséggel is jár. Aki vezet, az felel annyi emberért, amennyit vezet. Ha jól vezet, akkor jutalma az, hogy szimbiózisba kerül X mennyiségű ember. Az igazi jó vezetés által szimbiózisba kerül minden ember. Olyan messze vagyunk ettől még, mint Makó Jeruzsálemtől, célunk viszont ez kell, hogy legyen. Kerüljünk szimbiózisba először önmagunkkal, azután családunkkal, majd tágítsuk a teret, és kerüljünk szimbiózisba újabb családokkal, rendszerekkel, vallásokkal, népcsoportokkal, és azután az ember egységét értsük, éljük meg. Akkor leszünk szimbiózisba, ha vezetőink megértik felelősségüket abban, hogy vezetnek. Ha megértik, hogy elvisznek minket a málnásba, és nekik kell visszavezetni minket. Mózes ugyanazon a területen bolyongott 40 évig, míg megértette, hogy a Kánaán fogalma belőlünk fakad. Mi teremtünk vagy jó életet magunknak, vagy olyat, amelyben nélkülözünk. Erről írok legközelebb.