Az emberek különböző tudatossági fokon, azaz tudatszinten élnek. Mindenkinek van egy biztonsági zónája, amin belül mozog. Az az ő biztos tudása. A tudatosság csak tudás, semmi más, nem egy spirituális maszlag. Aki soha nem foglalkozott spiritualitással, annak is van tudása, tehát van tudatszintje. A tudatszintünk határoz meg minket. Vannak emberek, akiknek nagyon nagy a tudásuk, és vannak, akiknek aprócska, sokan pedig a kettő között foglalunk helyet: ezek a tudatszintek. A tudatosság bizony minősít minket. Aki többet tud, annak tanítania, segítenie kell, hogy a többiek is oda eljuthassanak, ahol ő tart. Ha az okos emberek nem tanítanak, akkor ők sem tudnak tovább haladni, hiszen gondoljátok csak végig, hogy ki fogja megérteni az újabb és újabb tudásokat, ha még a régit sem magyaráztuk el nekik. Egyedül unalmas játszani a homokozóban. Egyedül tudni vagy mindent tudni borzasztóan nehéz. Miért?

Azért, mert ha a társadalmunk tudata ott tart, hogy a föld mindenki szerint lapos, akkor hiába tudod, hogy gömbölyű, nem fogják elfogadni tudásodat. Ahhoz valami nagyot kell alkotni, hogy hiteles legyél számukra, hogy az új információn elgondolkozzanak. Az új információ mindig felborít valami régit. Miért? Ha a régi információ tökéletes volt, igazság volt, azt már nem lehet felborítani. Az igazságot már nem lehet megváltoztatni, az már örökké áll. A mi világunkban azonban nagyon kevés az abszolút igazság. Nagyon sokat kell még részigazságokon keresztül megváltoztatni. Ha az ember hisz valamiben és ragaszkodik hozzá, az lehet építő jellegű és lehet borzasztóan leépítő jellegű is. Miért? Ha én ahhoz ragaszkodom, hogy Jézus meg fog gyógyítani engem és 70 éven keresztül sem történik meg, akkor leépítő jellegű volt számomra ez a tudás, és ha ezt még tovább is adtam, akkor valószínűleg leépítő jellegű lesz gyermekeim számára is. Ha viszont azt látom, hogy nem gyógyított még meg Jézus és én szeretnék meggyógyulni, akkor más tudásokat is igénybe vehetek: orvosokat, más típusú hittel rendelkező embereket, stb. Ha eközben sikerül meggyógyulnom, akkor javítottam a magam egészségi állapotán, ezáltal javítottam a föld energia szintjén és javítottam a kozmosz szintjén is: én, egymagam, aki gyógyulni szerettem volna. Miért  fontos ez? Azért mert ahhoz, hogy én jobban érezzem magam, nekem is tennem kell. Minimum akarni kell meggyógyulni. Ha nem akarok, akkor hiába akar meggyógyítani egy orvos, egy segítő: nem fog sikerülni. Az az ember minimum tudatszintje, hogy akarjon haladni, fejlődni, gyógyulni. Ez az első tudatszínt. Ma az emberi társadalomban ha körülnéztek, nagyon sokan élnek az első emberi tudatszínt alatt. Azt a tudatszintet állati szintnek hívják. Az ember gondolkozik. Az állat él. Az ember tesz magáért. Az állat - ha már nem tud enni, vagy inni - simán meghal. Nem várja el a többiektől, hogy őt etessék vagy itassák, pusztán azért, hogy ő még élhessen. Az állat tudja, hogy élni azt jelenti, hogy tevékenyen részt vesz a csoport életében. Koncként nem marad ott nekik. Csak azért, hogy őt táplálják, és magukkal már ne tudjanak foglalkozni, nem marad ott. Az nem élet neki.

Az embernek szintén nem élet az, ha már nem tud adni és nem tud befogadni. Mi valamiért azt gondoljuk, hogy az a feladat, hogy szüleinket, nagyszüleinket, beteg gyermekeinket, rokonainkat itt tartsuk, hogy elérjünk egyfajta tiszteletet. Az emberek ugyanúgy működnek, mint az állatok. Ha adnak, akkor kapniuk is kell. Ez a rend. Ezzel nincs semmi baj, de mi néha „önzetlenül” adunk. Mi is az önzetlenség? Az, amikor nem kérünk érte semmit cserébe. Mikor tudjuk ezt megtenni? Ha annyi energiánk, tudásunk, hitünk van, hogy túlcsordul ha fölöslegünk van. Amikor egy ember energia vesztett állapotban van, akkor ezt a hiányt tudja csak adni, a hiány pedig, nem a béke, hanem a békétlenség. Nem a szeretet, hanem a szeretetlenség. Nem az öröm, hanem az örömtelenség. Nincs negatív energia, csak a pozitívnak a hiánya létezik. Amikor bántóak vagyunk, akkor lemerültünk. Amikor idegesek vagyunk, akkor elfáradtunk. Mit tudunk ilyenkor adni? Bántást. Ha ezt adod önzetlenül, akkor is fogsz érte viszonzást kapni, mert fönt a törvény megáll. Ott, ha adunk, akkor kapunk is. Az minősít minket valamilyenné, ez a tudatszintünk jelzője, hogy mit tudunk adni, és számunkra pedig az a visszajelzés, hogy mit kapunk érte. Amikor én hulla fáradt vagyok és boldogtalan és éhes, stb., akkor: ha kér tőlem valamit gyermekem, férjem, családom, akkor ebből tudok adni. Ebből hiszti fog kijönni és valószínűleg ők nem azt kérték. Én úgy érzem, hogy adtam. Odafigyeltem, próbáltam a legtöbbet adni magamból, de csak a hiszti jött ki. Kapok érte valamit: barátságtalanságot, bántást. Miért? Mert amit adsz, azt kapsz vissza. Nem ezt akartad, te jót akartál adni, de nem tudtál, mert le voltál merülve. Ő is le volt merülve, így egymásnak csak bántást tudtatok adni. Akkor ott lent voltatok tudatszintetek alján. Hogy megyünk fölfelé? Úgy, hogy megértem, hogy ha azt kaptam vissza, amit kaptam, akkor valószínűleg én sem voltam nagyon feltöltve. Akkor meg kell próbálni feltölteni magam: étellel, tudásokkal, információkkal vagy legalább le kell lazítanom magam, hogy ne bántsak.

A legtöbb ember nem is feltételezi magáról, hogy ő bántó. Ilyen szándék az emberek többségében nincsen, de ha kipihent vagyok, akkor kedves leszek, ha viszont lemerült vagyok, akkor bántó leszek. Mi felnőttek kell, hogy tükörbe nézzünk és megállapítsuk, hogy mit tudunk adni, mink is van valójában. Mennyi energiánk van, mennyi hitünk, mennyi igazságunk és ennek alapján fejleszthetjük önmagunkat. A tanulás szembesítéssel kezdődik. A szembesítés pedig az önismeret. Az önismeret sohasem szolgálhat önigazolásra, hogy én ilyen vagyok. Az önigazolás annak kell, aki nem akar haladni, nem akar változni. Ha nem változunk, akkor sohasem jutunk el az abszolút igazságokig. Ha nem tudjuk, mi az abszolút igazság, az valóban nem fáj, de mindaddig össze-vissza részigazságok születnek, amely bizonyos tudású, tudatszintű emberek számára elfogadható, bizonyos tudatszintűek számára pedig nem. Ha azt szeretnénk, hogy egység, tehát azonos gondolkozás legyen, akkor haladnunk kell tovább és a részigazságokat fel fogják váltani az abszolút igazságok. Honnan tudjuk, hogy megérkeztünk egy abszolút igazsághoz? Onnan, hogy az mindenkinek jó. Onnan, hogy azt mindenki el tudja fogadni. Onnan, hogy az soha sem fog megdőlni. Ha viszont nem haladunk, hanem állunk, akkor ugyanabban a harcban maradunk, mint eddig. Én így gondolom, te úgy, és mindenki maradjon meg az ő részigazságában. Akkor sohasem közelítünk egymás felé és soha sem lesz igazság, és egység földünkön.

Tanulj, hogy minél többet taníthass, és tanulj, hogy új tudásokat szerezhess. Az új tudások mindig izgalmasak. Van kísérleti próbálkozás is az új irány felé, ami vagy beválik vagy nem, de legalább elindulunk, kimozdulunk. Ne szégyelld, ha tanulásod közben vakvágány is születik. Örülj, hogy legalább elindultál. Minden nagy felfedezést valamilyen tapogatózás előz meg a sötétben és aki a sötétből elindul, előbb utóbb biztos, hogy kiér a fényre. Jó gondolkozást kívánok ezen.