Sajnos ott kezdődik nálunk a probléma, hogy nem szembesítjük magunkat hibáinkkal. Sőt, ha valaki szembesít minket azzal, hogy hibáztunk, azt elkezdjük utálni. Azért szembesítenek minket hibáinkkal, hogy ne hibázzunk újra és újra. Ha senki nem tud szembesíteni minket a hibáinkkal, akkor soha sem derül ki számunkra, hogy nem vagyunk tökéletesek, ezért mindent - amit tudunk - átadunk gyermekünknek. Azért, mert nem tudjuk, hogy nem jó. Fontos a szembesítés és ehhez nagyon fontos, hogy a szembesítéstől ne megsértődjünk, hanem akarjunk változni.

Kitől fogadjuk el hibáink szembesítését? Jó esetben szüleinktől, barátainktól, rokonainktól: egy idegentől normális esetben soha. Most viszont ott tart társadalmunk, hogy sokkal könnyebben fogadjuk el hibáinkat egy idegentől. Ezért virágzik a pszichológia, a különböző segítő foglalkozások és mindazok a munkák, amelyek helyettesítik a barátot, a szülőt és a rokonokat. Aki tökéletes családban nő fel, nem fogja érteni, hogy miért van szükségünk arra, hogy a problémáinkat megbeszéljük egy idegennel és ezért még fizessünk is. Akinek viszont nincs bizalma szüleihez, barátaihoz vagy rokonaihoz, annak nagyon nagy szüksége van valakire, aki meghallgatja. Lehet ezt lenézni vagy degradálni, mint ahogy sokan teszik is, de legalább akar szembesülni valaki önmaga tökéletlenségével, amely lehetőséget fog adni arra, hogy változzon: én becsülöm őt. Ha változik valaki, akkor először szembesül a környezet kritikáival. Először el fogják mondani, hogy rossz irányba változol vagy jó irányba változol. Ha látják, hogy változol, az már fél siker.

Mitől függ, hogy jó vagy rossz irányba változunk? Ez már nézőpont kérdése. Ha a családunk felé nem volt bizalmunk, akkor eleve hozzájuk képest mások vagyunk. Az biztos, hogy ők szorgalmazni fogják a változásunkat. Ha a családunk kicsit lejjebb van, mint mi: akkor ők annak fognak örülni, ha olyanná válok, mint ők. Minden mást elutasítanak majd. Ha viszont családunk följebb van, mint mi: akkor örömmel fogják látni a pozitív változást, amellyel pedig újra közelebb kerülhetünk egymáshoz. A család szent, mindaddig szent, amíg emel minket. Azután, hogy visszahúz, már nem szent. A szentség az fölfelé haladást jelent. Minél följebb vagyunk, annál jobban rálátunk családunk minden tagjára és látjuk, hogy kitől mit érdemes megtanulnunk és azt is, hogy mit nem érdemes megtanulnunk tőlük. A szentség segít a felfelé haladásban, de ehhez néha meg kell világítani a hibáinkat. Ha én fölényes vagyok és senki nem mondja nekem, akkor nem tudom. Ha nem tudom, hogy hibáim vannak, akkor nem akarok változni. Ha nem akarok változni, akkor nem haladok. Ha nem haladok, akkor megállítom a családomat, a páromat, a gyermekeimet, amely már felelősség.

Azokat a gyermekeket, melyeket szüleik tudatlansága megállít, azokat butának tituláljuk. A butákat pedig kilöki magából a társadalom. A buták ezért jelmezeket vesznek magukra, hogy ne látszódjék butaságuk. A butákat el kell rejteni, a társadalmunk is ezt szajkózza. A butaságot pedig, ha feltárjuk, akkor az az ember - aki buta - tanulhat. Kiegészítheti tudását és okosabb lehet. De vajon ki fogja elmondani egy buta embernek, hogy buta? Ki meri a bátorságot venni ahhoz, hogy ezzel szembesítse őt? Senki. Akkor viszont, ha a szülők, barátok, rokonok hitelesek, akkor semmi gond nincs, mert elfogadja az infót és képezi magát a buta ember, hogy okosabb legyen. Ha viszont nincs szülői háttér, akkor csak egy olyan valaki segíthet rajta, aki hiteles a számára. Ha hosszan él valaki butaságban, akkor a környezete által vagy sok trauma éri, amely szembesíti ezzel, vagy pont ezáltal elkezd edzeni, megerősíti magát és próbál valamiben kitűnni. Ha kitűnik edzettségével, akkor kap elfogadást és boldog. Ha boldog, akkor nem akar változni.

Amikor egy ember fejlődik, akkor ha egy dologban tökéletesedik, akkor egy idő után rá kell látnia, hogy annyi mindenben lehet tökéletesedni. Ha edzett, akkor lehet, hogy nem volt ideje olvasni. Ha olvasott sokat, akkor pedig nem edz. Ha pedig mindkettőt műveli, akkor szerteágazóbb tudással, több emberrel tud egy szinten kommunikálni. Ide kell eljutnunk, hogy ne versenyezzünk egymással, hanem fejlesszük egymás tudását. A hibák arra figyelmeztetnek, hogy miben nem vagyunk jók. Azok az emberek, akik sok mindenben nem jók, gőgösek lesznek és saját tudásukat fogják piedesztálra emelni. A saját tudásukat, amelyben jók. A többi tudást pedig degradálják. Képzeljétek el, hogy nincs olyan, hogy egyik tudás fontosabb, mint a másik. Olyan van, hogy engem most ez vagy az jobban érdekel, de a tökéletességhez mindent tudnunk kell. Azok, akik tökéletesek szeretnének lenni, azoknak sokat kell tanulni. Akik tanulnak, azokat értékként tekintik. Akik viszont nem tanulnak, lenézik vagy megpróbálják lenézni a tanult tudást szerzőket, mondván, hogy én már rég dolgoztam 20 éves koromban, amikor te még jócskán tanultál. Igen, de addig, amíg jócskán tanult a másik, az hozzá segítette őt ahhoz, hogy később egy jobb állásban tudjon elhelyezkedni és akkor, amikor a korán dolgozó társa kinevette őt, hogy még nem keres pénzt, megváltozik a helyzet. Ha én dolgoztam korán, akkor valószínűleg nem nagy tudás kell ahhoz, amivel foglalkozom, tehát általában azért nem is fizetnek sokat. Ha a társam - aki sokáig tanult - elhelyezkedik a nagy új tudásával, olyan helyen fog elhelyezkedni, ami nehezebb feladat, tehát többet fizetnek érte. Ezért így a tanulás eléri méltó jutalmát. Így lenne rend a világunkban, ez húzna minket a tanulás felé. Azonban nincs rend. Nem csak azok keresnek sok pénzt, akik sokat tanultak, sőt, sokszor jóval kevesebb pénzt keresnek az orvosok, a tanárok, a kutatók, akik sokat tanultak. Mi motiváljon minket a tanulásra, a fejlődésre, ha egy villanyszerelő ötször annyit keres, mint egy orvos? Ez hiba. Ezt a hibát a munkásosztály, azaz a tanulatlan osztály hatalomra kerülése okozta. Ez a hiba azóta is tart. Ki kell javítani a hibát, hogy az emberek újra akarjanak fejlődni, tanulni és helyreálljon a rend. Ha helyreáll a rend, akkor azok fognak jogosan vezetni, akik többet tudnak a másiknál: akik jobbak valamiben és ezért tettek is. Ez legyen a minta mindannyiunknak. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen, fel kell tárni a hibákat. Szembesíteni kell azokat az egyéneket a hibáikkal, akik nem tökéletesek vagy valamiben nem jók. Ehhez viszont el kell engednünk a bosszúvágyunkat, amely évezredek óta mindig visszavetett minket. A magyarok bosszúállók és konokok. Ezen kell változtatnunk, ha felismerjük ezt magunkban. Hogyan? Megbocsájtással. Hogyan? Átalakulással. Hogyan? Másoktól való tanulással. Erről írok legközelebb.