Minden test más. Van akinek a banános kenyér, van akinek a vitamin, és van akinek a hús a fontos. Minden szervezetnek a legfontosabb, hogy felismerje, hol tart. Ha én eldöntöm, hogy vegetáriánus vagyok, akkor az agyam dönt, amely nem lát rá a teljes egészre. Ha nem kívánom, sőt nem élvezem a húst, akkor szervezetem jelez, hogy több zöldségre, gyümölcsre, vízre van szükségem.

Mi viszont nem ez alapján döntünk, hanem tudatosnak hívjuk magunkat, mert elolvassuk a neten, hogy nem jó számunkra a hús, a répa, a zöldség, vagy bármi. Nem hagyjuk testünket jelezni. Ha hagyjuk testünket újra jelezni, akkor szól. Él. Éled. Ha érzed, hogy tested kíván, akkor élsz. Ha nem kíván, akkor muszáj lesz különböző tudásokat rögzíteni, például tanulmányokat, amelyekre hallgatsz. Miért? Mert elment az észlelésed. Nem érzel. Az a baj, hogy ez tudatosan nyomjuk el. Azt gondoljuk, hogy testünket jobban irányíthatjuk, ha olvasunk arról, hogy mire van szükségünk. Ha olvasunk valamit, legalább engedjük át magunkon az információt, hogy valóban van e szükségünk rá. Ne mindent higgyünk el arról amit olvastunk, vagy hallottunk, akár nagy szaktekintélyektől, mert attól még nem biztos, hogy nekünk kell, fontos. Ha szaktekintély ír valamit, akkor kapcsoljuk be józan paraszti eszünket és gondolkozzunk. Pl. ha én eddig egész életemben gyors éttermi kaján nőttem fel, akkor egyből nem tudja testem befogadni az újat. Nem tudja megtartani a sokkal jobbat, mert megszoktam a rosszat. A fokozatosság elve mindenben számít. Itt is. Ha eddig csak hamburgert ettem, akkor most egyek egy kis zöldséget hozzá. Ha a test ezt már rögzíti, és benn tudja tartani, akkor még többet ehetek. Ha nem rögzíti, akkor hasmenés, hányás, émelygés, puffadás jöhet. Onnan indulunk, hogy felismerem, hogy mit bírok, és ahhoz képest növelem a befogadás mértékét, és a befogadni való minőségét. Ha nem tudom még befogadni amit akartam, akkor egy darabig visszaállok eredeti táplálékomhoz, és később újra megpróbálom behozni a jobb minőséget a táplálkozásomba. Így lehet fokozatosan haladni. A test képes változni, csak nem mindegy, hogy milyen gyorsan szeretnéd.

Mindenből sejt születik. A rossz minőségű és a jó minőségű élelemből is, egy testen belül. Ha túl nagy különbség van az új sejtek között a testben, akkor harcolnak. Túl nagy rezgéskülönbség nem jó benne. Viszont ha szép fokozatosan emeljük élelmünk rezgését, és megvárjuk, hogy a testünk be is fogadja azt, akkor jól élünk, jobban vagyunk, nem akarjuk megfeszíteni a testet azzal, hogy már ott kéne lennie hogy…. Ha a test gyógyul, az csak és kizárólag attól, hogy a táplálékunkon javítunk, magunkhoz képest. A magunkhoz képest a lényeg. Hiába olvasom hogy minden embernek csak zöldségeket kéne fogyasztania, ha én még nem ott tartok. Azt is tudjuk, hogy minden embernek el kell végeznie a nyolc általánost, de nem elsős korában. Nem egyszerre. Fokozatosan. Ahogy az iskolában az első után a második jön, ugyanúgy a táplálkozásban is fokozatosan haladjunk. Egy kis gyermek amikor hozzászoktatjuk őt az élelemhez, jelez. Jelez ha valamit nem kér, ha még nem tudta befogadni, kiköpi azt. Ez nem baj, de akkor azt ne erőltessük. De mi erőltetjük. Azt írta a könyv, hogy neki már ennyi idős korában ezt meg ezt fogyasztania kéne. Miért? Mert valaki aki írta a könyvet, így tanította gyermekét. Ez egy lehetőség, egy minta, nem szent írás. Azért vesszük véresen komolyan ezeket a könyveket, mert nem jól tanítottak meg minket táplálkozni. Ezért mi sem tudunk jó mintát, így mindenhez ragaszkodunk, hogy gyermekünk számára jobb legyen. A gyermekek éreznek. Ők még éreznek. Mi pedig már nem. Nem halljuk, és nem látjuk, és nem érezzük saját jelzéseinket.

Azt, hogy egy gyermek lát, azt el tudjuk fogadni, azt hogy egy felnőtt lát, az túl misztikus, megfoghatatlan, vagy akár sátáni, szélsőséges esetben. Érezni jó!!!! Fontos. Ne irtsuk ki gyermekeinkből. Érezni azért fontos, hogy megértsük, hogy hol tart a test. Ha nem kíván enni egy csecsemő, akkor nincs életkedve. Mitől lesz életkedve? Hogy megmutatom neki, én az anyja, vagy az apja, hogy szép ez az élet. Viszont ha én sem élvezem ezt az életet akkor nekem is annyi a táplálkozás, hogy muszáj enni. Azért, hogy életben maradjak. Muszáj inni, hogy éljek. Nem okoz örömöt. Viszont ha úgy eszünk, hogy számunkra örömöt okozzon, azt meg tudjuk tanítani gyermekeinknek.

Ebben a társadalomban minden ami túlzott, az bűnös. Ha élvezem az evést, hangosan hümmögök, az „ciki”. Miért? Mert nem tudunk élvezni. Ez természetesen nem csak az evésünkre hat ki, hanem társadalmi kapcsolatainkra, baráti és szexuális viszonyainkra, hiszen visszafogottan kell élnünk. Csendben együnk, csendben, magunkban örüljünk, hangosan nem nevethetünk, és természetesen hangosan nem szexelhetünk. Miért? Azért mert az emberek már annyira nem éreznek, élveznek, hogy hozzájuk képest ez már túl nagy kilengés. Itt tartunk. Ne legyenek illúzióitok, mert sajnos nem jobb a helyzet. Kezdjük azzal, hogy megtanulunk magunkhoz képest étkezni. Mit szeretünk, mit kívánunk, és mit tudunk megemészteni. Ha ez meg van, akkor mit tudunk hozzá képest változtatni pozitív irányban táplálkozásunkon. Ha megtanulunk jól enni, akkor megtanulunk jól kívánni. Akár a szexet is. Minél rosszabb a táplálékunk, annál kevésbé kívánjuk a szexet is. Abból az alacsony minőségű élelemből, amelyet kutyafuttában eszünk meg, rossz minőségű sejtek születnek. Olyan sejtek, amelyek örülnek hogy élnek. Ha ilyen sejtjeink vannak, akkor ebből ezt tudjuk közvetíteni, hogy örülök, hogy élek. Örülök, hogy legalább azt meg tudom venni, ami eltart, vagy akár fenn tart engem. Ha az én sejtjeim rossz minőségűek, akkor természetesen ezt örökítem tovább. Minél nagyobb a felelősség, annál inkább figyelek oda magamra. Ha egy nő terhes lesz, elkezd „egészségesen” táplálkozni. A túl nagy rezgést, nem hogy nem fogadja be a test, de ki is löki. Nem tud bekapcsolódni egy testbe egy olyan gyermek akinek a sejtjei zúl jók, mert kilöki magából az anya teste. Mint amikor egy olyan szervet ültetnek be egy haldoklóba, akinek nagyon rossz minőségű ateste, és túl jó vesét vagy májat kap. Ki fogja lökni. A túl nagy rezgéskülönbség nem tolerálható a test számára. Ezért dobálja ki a test azokat a babákat, akik túl jót akarnak magukhoz képest. Nem bírja megtartani, elvetél. Sőt, hogy később értsétek. Ha egy olyan gyerek születik, akit terhesség során különös gonddal táplált anyuka, majd szülés, illetve szoptatás után saját magára anyuka nem figyel, csak gyermekét eteti itatja, különös gonddal, akkor olyan nagy különbség lesz köztük, hogy a gyermek ugyan szép és okos lehet, anyuka megy lefelé, egyre csúnyább és butább, és saját maga választja le gyermekét magáról. Az a gyermek előbb utóbb rosszul fogja érezni magát anyukájával, cikinek fogja tartani őt, és eljut odáig, hogy szégyelli. Ez baj, mert a mi hibánk. Úgy tápláljuk gyermekünket, ahogy magunkat. Gyermekünk egy tükör. Azt hozzuk létre, amit leginkább tudunk. De ha ezt benne meg tudjuk teremteni, akkor magunkban is. Pont annyira legyünk fontosak magunknak, mint ők nekünk. Akkor egyensúly van köztünk, és nem hozunk létre olyan gyermekeket akik szégyellik saját családjukat, és nem tudnak benne élni. Nem érzik jól magukat benne, ezért olyan párt választanak, akik sokkal jobbak, náluk, vagy sokkal rosszabbak. Mi mutattuk számukra az egyensúlytalanságot, és ezért nekünk kell megtanítani őket az egyensúlyra. Erről írok legközelebb.