Minden ember törekszik az egyensúlyra. Mindenki azért boldogtalan, mert túl sokat, vagy túl keveset akar. Ez az oka az egyensúlytalanságunknak. Ha az emberek megértik, hogy hol tartanak, bármit elérhetnek. Bárhova haladhatnak. De mi azt hisszük, hogy többek vagyunk, vagy azt hisszük hogy kevesebb vagyunk, mint az igazság.

Mind kettő baj. Ha azt hiszem hogy több vagyok, akkor tévesen indulok el. Például amikor elsős vagyok, akkor tudom hogy onnan másodikba kell tovább lépnem. Ha azt hiszem, hogy ötödikes vagyok, akkor én automatikusan hatodikba indulnék el, valami azonban megállít. Nem megy az ötödik, mert nincs meg az alap. Azt hittem, hogy ötödikes vagyok, pedig csak harmadikos vagyok. Innen nem jó, és nem indokolt hatodikba menni. A másik véglet amikor tényleg ötödikes vagyok, de úgy érzem, hogy a harmadikat szeretném járni. Azt mutatom, hogy harmadikos vagyok, ezért nem tudok tovább lepni hatodikba. Mind a kettő, egy torzulás. Egy személyiség zavar. Van aki túl sokat mutat magából, magához képest, és van aki túl keveset. Ahogy említettem, mind kettő megállít. Valóban akkor tudsz tovább haladni ha megérted, ki vagy. Miért fontos ez? Hogy tudd, hogy honnan indulsz. Ne foglalkozzunk azzal, hogy mit szól a világ akkor ha rájön, hogy még nem voltam ötödikes. Ne foglalkozzunk azzal, mert folyamatosan csalódunk, ha nem értjük meg most amit írok. Az emberek elhiszik, hogy nagyok. Onnan választanak barátot, ismerőst, munkát, amit mutatnak magukból. Amikor a többiek tovább lépnek, irigyek leszünk. Miért? Mert neki bejött az élet. Ő végig csinálta. Neki könnyű, ő tovább tudott lépni, én meg itt ragadtam. Nincs barátom, nincs ismerősöm, mert mind túl nőtt rajtam. Miért? Mert ők igazi alapról indultak. Ők elfogadták valamikor hogy ott tartanak, ahol tartottak és ahhoz képest képezték fejlesztették magukat. Te pedig többet mutattál magadból, mint ahonnan indultál, és egy darabig elhiszik, de egy idő után elfáradsz és nem tudod megtartani azt, ami nem volt valós. Vissza kerülsz oda, ami a kiindulópont tehát ahhoz képest is lejjebb amit mutattál, és azok a barátaid akik egykor együtt rezegtek veled, most magukhoz képest haladtak, te pedig magadhoz képest megmutattad azt, hogy valójában hol tartasz. Ez nem baj, csak fáj, mert szembesülni az igazsággal amit eddig túl mutattál, fájdalmas. Ha viszont megszületik az igazság, van honnan elindulnod. És van hová tovább menned. Még akár megélheted azt, hogy utoléred régi barátaidat, utoléred sőt felülmúlod régi életedet is. Akkor már nem állít meg semmi. Viszont ha kevesebbet mutatsz magadból, ugyanúgy rosszul érzed magad bőrödben. Nem élvezed az életet, mert több lehetnél, több vagy. Ha leragadsz ott, amit elhittél magadról, megállsz, és nem tudsz tovább haladni. Belekényelmesedsz az életbe. El tudod fogadni, hogy ez van, és nem több, de állandóan vágysz valamire, ami nagy, csodálatos, szép, könnyű. Ezek azok amelyek megállítanak téged. Minél többet tanulsz, rájössz, hogy ezt már tudod, de nem osztod meg senkivel, mert barátaid harmadikosok, te pedig tudásod szerint ötödikes vagy. Ők nem értik azt amit te tudsz, de nem is tudod átadni számukra, mert nem ott tartanak. Ha egy barátot akarsz instruálni, az a segítség, hogy megmutatod számára, hogy hol tart, és azt mondod, hogy van tovább. Ugyanez számodra is fontos. Nem tudsz addig tovább haladni amíg nincs meg a kezdőpontod, nem tudod, hogy ki vagy.

Azért tanulj, hogy megértsd, hogy hol tartasz. Ha könnyen megy a suli, akkor előrébb tartasz mint kortársaid, és akkor valószínűleg idősebb barátaid lesznek. Ha nem tartasz ott, ahol kortársaid, akkor találd meg közeged, ahol jól érzed magad, ahol ott tartanak, ahol te. Ilyenkor szoktak a szülők megijedni. Milyen társaságod van? Honnan kukáztad őket? Miért nem azokkal a miliomos palántákkal barátkozol, akikkel együtt jársz iskolába? Ezért fizetem a drága tandíjjat?

Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangozhatnak el abban az otthonban, ahol a szülők is túl gondolták magukat, és ahol a gyermeküktől azt várják, hogy illeszkedjenek bele egy olyan környezetbe ami nekik szülőként nem sikerült. És nem tanultak belőle. Megnyomorítjuk saját szeretett gyermekünket ha egyből elsőben elküldjük hetedikbe őket.

Ha én megmutatom hogy ki vagyok, lehet hogy először fáj, lehet hogy először nehéz elfogadni, de onnan indulhatok el. Ez az igazság. És akkor tovább mehetek a következő osztályba. Ha engem vonz az a közeg, olyanná szeretnék, válni, akkor tanuljak, fejlődjek, de ne pusztán többet mutassak mert az luft. Nincs mögötte tartalom. Rá fognak jönni, és ki fog vetni magából az a társadalom, amelybe bebocsájtást nyertem rövid ideig. Bekerülhet bárki magasabb körökbe, ha arra vágyik, de tegyen érte. Tanuljon. Legyen több, mint ami. Ráadásul ha én a gyermekemnek nem mutatok többet magamból, mint ahol tartok, akkor ő nem fog cikinek tartani, hanem tisztelni fog azért, hogy felvállaltam, hogy ki vagyok. Abban, hogy tovább haladjak, lépjek, motiválhat, de nem muszáj. A gyermekem megkapta tőlem az alapot, és ő azt húz rá, olyan házat, olyan csodát, olyan életet amilyet csak szeretne. Olyat, amelyet megálmodott. Én viszont nyugodtan fekszem le, nem hazudtam neki, és mutattam egy irányt, hogy hova tovább. Az egyensúly ezt jelenti. És az egyensúly mindenre kihat. Kihat arra, hogy hogyan éljünk, mit együnk, kivel éljünk, és hogy tegyünk hozzá saját életünkhöz úgy, hogy be tudjunk integrálódni társadalmunkba. Hogy ne versengjünk állandóan, hogy ne úgy akarjunk fölé kerekedni a másiknak, hogy őt lenyomjuk, hogy ne a helyére pályázzunk hanem valós képünk legyen a társadalomról, hogy hol vannak rések, és azt nekünk, vagy másoknak kell betöltenünk.

Ha mi mind jogászok, orvosok, vagy autószerelők leszünk, akkor az a rendszer amelyben hittünk, felborul. Ha felborul egy rendszer akkor azt jelzi, hogy nem volt benne egyensúly. A rendszer helyreállításáról, és annak megváltoztatásáról írok legközelebb. Szeretettel kívánok egyensúlyt és jó rálátást saját életetekre. Szép napokat nektek. Móni