Kiskorunkban megtanuljuk, hogy milyen jó adni. Adni nemes cselekedet és fontos. Én azt állítom, hogy nem mindenáron jó adni. Amíg nem vagyunk tisztában önmagunkkal, amíg nem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában, azt sem tudjuk, hogy mit tudunk adni. Pusztán azért, mert egy bankban szeretnék adni az embereknek: nem fognak felvenni, mert amit adni tudok, nem egyezik meg azzal, amire a banknak szüksége van. Ne legyek elkeseredve, amiért nem alkalmaznak, de megtanulhatom azt, amit a bank kért tőlem, hogy utána a segítő szándékú vágyamat megélhessem: tehát abból adunk, amink van. Az élet egyértelmű: amit kapunk otthonról, abból tudunk adni és amit hozzáteszünk saját magunk megfejlesztése által. A magunk fejlesztését pedig csak akkor kezdjük el, amikor azt érezzük, hogy kevesek vagyunk valamiben. Ez már egy jó irány, de ilyenkorra már valaki vagy valakik jelezték, hogy miben nem vagyunk elegek. Erre többségünknek a válasza az, hogy megsértődünk. Ha megsértődünk, attól nyilván nem leszünk többek legközelebb sem, ezért nem a sértődés visz minket előre. A sértődés egyébként gyermeki tulajdonság csakúgy, mint a makacsság, konokság, hiszti vagy a kiabálás: ezek mind a védekező gyerek sajátjai. Ha magunkban szembesülünk ezekkel a tulajdonságainkkal, akkor tudjuk, hogy gyermeki módon viselkedünk. A gyermek harcol vagy visszahúzódik. A gyermek nem tud egyensúlyban lenni. Meg kell tanítani a számára, de mi ezt csak akkor tudjuk megtanítani, ha már képesek vagyunk rá. Addig, amíg nem tudunk valamit, addig ezt hiánynak hívjuk. A hiányt nevezzük el fénytelenségnek vagy sötétségnek, amit pedig tudunk, azt hívjuk innentől fénynek. Mit tudunk adni a hiányból? Sötétséget. A sötétség nem csak tudatos bántás lehet, nem csak direkt gonoszság vagy gyilkos hajlam. A sötétség az is, amikor nincs tudásunk vagy nincs érzelem bennünk vagy betegség kapcsán hiányállapotban van a testünk. A hiány viszont mindig sötétségként látható bennünk. A sötétséget a gyerekek nagyon egyértelműen jelzik. Nem szívesen vannak velünk. A gyerekek nem attól félnek, aki bánt, hiszen ők még nem tudják megkülönböztetni az emberek jó vagy rossz jelzőkkel. Ők attól félnek, akiből a kiáramló fény sötét: ezért van, hogy a csecsemők sírnak, ha a nagyszülők betegek vagy egy kicsit betegebbek, mint a szüleik vagy ha nem olyan okosak, annak a fényét vagy fénytelenségét is meg tudják különböztetni, illetve ha valaki hideg, rideg, azt is érzik, látják. Máshol világít az értelem, az érzelem és a testi gyengeség. A testi gyengeség, rossz állapot a köldök környékéről induló sötét fény által ellenőrizhető. Az érzelemhiány a szívcsakrából áramló fekete füst által érzékelhető és a butaság- vagy tudáshiány a fej körül jelenik meg fekete vagy gomolygó sötét “fényként”. A fényhiány félelmetes addig, amíg nem értjük, hogy mit is jelent. A gonoszság is a fény hiánya, de ahhoz már szándék is kapcsolódik. Ezeket a fényeket - amelyről eddig írtam - a tudatunk hozza létre nekünk, hogy segítsen magunkat behatárolni, hogy hol is tartunk a többiekhez képest. Ha máshol szeretnénk tartani, akkor mindent meg tudunk fejleszteni magunkon, hiszen bármikor - amikor magunkból adunk - abból a magunkból tudunk adni, akik akkor éppen vagyunk. Mi magunk egy állandóan változó halmaz vagyunk, akiknek hol a test fejlesztésével, hol az érzelmek fejlesztésével, hol pedig az értelem fejlesztésével kellene foglalkoznunk. Életünkben több szakasz van. Egyértelműen születésünk pillanatában csak a testünk fejlődését helyezzük előtérbe. Később az érzelmi kötődések által megtaláljuk helyünket a családban, majd a családi tudások értelmi fejlesztését éljük. Igazi nagy változás a közösségbe való bekerüléssel történik. Ha az otthoni alap stabil és foglalkoztak testként, lélekként és szellemként is velem, akkor nem lesz gondom a nagyobb közösségbe való bekerüléssel sem. Amennyiben viszont az otthoni alap még nem állt fel, akkor alamuszi nyuszi vagy harsány, figyelemre éhes gyerekként kezdem pályafutásomat. Pont ezért nem lehet meghatározni egyértelműen, hogy egy gyerek mikortól mehet közösségbe, hiszen tőlünk, felnőttektől függ, hogy az első évben tudtunk-e megfelelő módon figyelni a testi, lelki és szellemi fejlődésükre. Nyilván, ha ezt az évet mi az egymással vívott csatározásra fordítottuk, akkor valószínűleg mentálisan és érzelmileg - de lehet, hogy testileg is - hiányt szenvedett gyermekünk. A hiánynak pedig világítani kell: ez határoz meg minket, ez a kisugárzásunk, ezt kéne látnunk, érzékelnünk ahhoz, hogy hasonló gyermekekkel tudjuk körbe venni magunkat később. Nem érzékeljük, mert csecsemőként annyira félelmetes látni ezt a sok sötét fényt, hogy inkább bezárjuk a “harmadik szemünket”, ami a hatodik érzékünk. Amikor ezt bezárjuk, marad a látás, hallás, ízérzékelés, szaglás és tapintás. Már csak öt érzékszerv által fogjuk fel a világot magunk körül. Ahol a szülők nagyon hangosak, bántók, ott sokszor a gyermek a fülét is, azaz a hallását is elengedi. Nem akar meghallani valamit. Ahol nem szép, amit lát, akkor van, amikor a szeme fényéből is visszavesz és romlik a szeme. Valamit nem akar meglátni és sokszor, ha egészségtelen körülmények között, rossz levegőjű, penészes otthonban élnek, akkor a szaglásából is visszavesz a gyermek. Így lesz egyre kevesebb érzékszerve, amin keresztül a világot érzékeli. Természetesen visszavehet az ízérzékeléséből, ha számára csak egy két étel jelent biztonságot és visszavehet a tapintásból, az érintésből is, ha szülei nem érintik egyáltalán. Így lesznek gyermekeink sérült, lelki sérült gyermekek. Ugyanúgy, ahogy testünket is meg tudjuk fejleszteni, lelkünk is képes újabb “fényeket” befogadni. Olyan fényeket képes befogadni, ami hozzá képest jobb. Mindig csak annyi fényt tudunk befogadni, ahol tartunk. Ha nem bírod a fényt és itt most a napfényre is gondolok, akkor kezd el finoman, apránként hozzászoktatni magad. Miért? Mert a lelkünk is, a szellemünk is fény. Minél több fény van bennünk, annál többet tudunk adni azoknak, akiket szeretünk, majd adni azoknak, akik meghatnak minket, végül pedig - amikor teljesen fel vagyunk töltve fénnyel - mindenkinek. Utoljára Jézus tette ezt és most senki nem tart ott, ahol Ő tartott 2000 évvel ezelőtt, de azt üzente nekünk, hogy gyertek utánam és nagyobb dolgokat tesztek nálamnál. Mindenki fejlődhet. Mindenki tölthet magába fényt. Mindenki ehet, ihat, figyelhet, hogy hol jut tisztább levegőhöz és befogadhat a napocskából. Mindannyian tudunk a szemünkkel felfogni szépet és csúnyát. Hallani, látni, érezni az ízeket és érinteni is tudunk, de mindannyian a “magunk módján”: ez mutatja azt, hogy hol is tartunk éppen. Ha nem elég számodra, többet akarsz adni vagy csak egyszerűen több szeretnél lenni, akkor változz. A változás pedig önmagunk szembesítésével, azaz az önismerettel kezdődik. Erről írok megint legközelebb.