Halmi Móni

Halmi Móni

Hogyan tudunk segíteni egymásnak

2021. augusztus 10. - Halmi Móni

A segítő emberek most végre felkaphatják a fejüket. Eljött az Ő idejük, végre segíthetnek. Hogyan? Önmaguk tudásának fejlesztésével. Akármennyire akarunk „csak” másoknak adni, „csak” másokkal foglalkozni, egyszer csak be kell látnunk, hogy az is önmagunk tudásából, szeretetéből, hitéből történik. Ha mindig csak másokkal foglalkozunk, akkor először is azt fogjuk látni, hogy mindenki élete fejlődik, halad, csak a miénk nem. Egy darabig ez nem fog zavarni senkit, aki önzetlen, majd egy idő után egyre kevésbé fogjátok élvezni, mert azok, akik a ti segítségetekkel „elhúztak”, jobban vannak, boldogabbak, már nem keresik a társaságotokat. Mással akarnak lenni, mástól várják a „csodát”, és akkor is fognak haladni, boldogulni, te viszont még mindig állni fogsz. Miért? Mert összes energiádat a mások szeretetére, másokra való figyelésre áldoztad és a te energiád elfogyott. Magadra már nem maradt. Amikor magunkat akarjuk elmozdítani abból az állapotból, amiben állunk, akkor energiára, hitre, erőre, szeretetre, stb., van szükségünk ahhoz, hogy változás történjen. Valóban lehet úgy is haladni, hogy te segítesz valakinek, majd az a valaki fog Neked segíteni, de ahogy társadalmunkban ez sajnos nem működik, úgy a kapcsolatainkban sem. Aki előszőr ad valamit, az ki van szolgáltatva annak, aki utána ad vagy nem ad a számára: ezért azokat a döntéseket, hogy mindenedet odaadod, engedd el. Csak akkor adj, ha látod, hogy kapsz is érte valamit és abból tudod felismerni, hogy kivel is van dolgod. Ha te csak szeretetet adsz és figyelmet, helyette pedig csak bántást és rosszindulatot kapsz, akkor az volt az illetőben. Hiába akarsz tőle mást, ha ez van benne. Ha valakiben rosszindulat és bántás van, akkor megváltoztatni csak akkor tudod, ha fontos számára a véleményed, ha hallgat rád és ekkor elmondhatod, hogy te mit is kapsz tőle, mit is adott a számodra. Saját magunkat nem mindig ismerjük. Nem kontrolláljuk, mert fogalmunk sincs róla, hogy néha bántunk. Erre szolgál az egymásnak elhelyezett tükör. Az a tükör, amelyet egymásnak mutatva, belenézve látjuk, hogy milyenek vagyunk. Ha bántunk és ez nem volt szándékos, akkor ha felhívják rá a figyelmünket, akkor változtathatunk. Bocsánatot kérhetünk. Ha viszont szándékos volt és kiderül számunkra, hogy szándékkal bántott minket a másik, mi magunk dönthetünk úgy, hogy elengedjük a bántó embert az életünkből. Akkor is, ha családtagunk, barátunk vagy csak ismerősünk, nem szabad azt hinni, hogy muszáj elviselni, hacsak mi magunk nem ugyanúgy bántottunk valaha. A bántás egy visszabántással kiegyenlítődik. Innen lehetne folytatni tovább a kapcsolatunkat, ha minannyian szeretnénk, de többnyire az emberek világa, dualitása miatt általában az egyik ébred csak fel. Az egyik akar változni, a másik nem. Aki változni szeretne csoporthoz sorolja magát, annak muszáj megerősödnie. Miért? Mert nagyon sok bántást kell tudnia kezelni, ha „kiugrik” a családból, a baráti társaságból azért, mert változni akar és változik is. Aki boldog lesz és eddig boldogtalan volt, azt elfogadták, elkönyvelték így. Miért akar valaki változni? Azért, mert úgy ahogy élt, már nem okoz örömöt számára. Szívesen elmagyaráznám, hogy mennyire jó érzés rálátni saját hiányosságainkra, mert lehetőséget ad számunkra megváltozni, de ezt valóban át kell élni. Ezt kívánom Nektek, hogy éljétek, élhessétek át, hogy a pozitív változások milyen reakciókat hoznak a számotokra. Milyen lehetőségek rejlenek benne és mennyire tudtok „átállni” a boldog oldalra. Nem olyan könnyű annak, aki a nehézhez, boldogtalanhoz szokott. Ismeretlen terep lesz előszőr, de az ismeretlen terepen is járnak emberek, akik ugyanazon az úton már előttetek járnak. Ott is találtok segítőket vagy később már hasonlókat, akik barátaitok lesznek, de el kell indulnotok: ez a legnehezebb. Elindulni az úton, amely teljesen más, mint ahol felnőttünk. Teljesen más, mint amit ismerünk. Ismeretlen és félelmetes, új. Amikor elindulunk egy új úton, nem ismerjük azt, hogy hová visz bennünket. Ekkor kell használnunk iránytűnket, a szabad akaratunkat, ami célt fog adni számunkra. Sokkal egyszerűbb, mint hinnétek. Szeretnék változni! Ez a mondat kimozdít a megszokottból, a komfortból. Ekkor egy olyan elágazáshoz érünk, ahol nagyon sokfelé ágazik az út. Ha „elolvassuk” az útjelző táblákat, akkor választhatunk szabad akaratunkból, hogy merre haladjunk tovább. Ekkor felnőttként viselkedtünk (tudunk olvasni). Amikor viszont nem tudunk olvasni és nem indulunk el semerre, akkor a mögöttünk jövő nyomást gyakorol ránk és valamelyik útra terel minket: ez a sodródás. Soha nem a mi döntésünk vezet oda. Azok az emberek, akik sodródnak vagy más vezetését helyezik előtérbe, gyerekek. Nem hoznak döntést vagy nem vállalják fel a döntésüket más előtt. Ők sajnos saját életútjukon, saját fejlődési szakaszukon nem haladnak előre. Nem lesznek okosabbak, bölcsebbek, csak egyre dühösebbek, mert a többiek elfejlődnek mellette. Ilyenkor az ember iriggyé válik. Mindent meg lehet oldani, változtatni, csak szembesülnünk kell azzal, ahol tartunk. Ha hosszú időn keresztül haladtunk a másik útján, még akkor is dönthetünk úgy, hogy saját utunkat megkeresve, haladunk rajta tovább. Lehet, hogy ez szakadáshoz vezet másokkal, de a saját utunk is tartogat számunkra embereket, új lehetőségeket az ismerkedésre és új örömöket, amiket eddig nem élhettünk, mert csak másokról szólt az életünk. Járjatok a saját utatokon és élvezzétek, hogy saját tanulásotok által a saját önértékelésetek nő. Minden embernek más a tanulása. Más tudással érkeztünk és mást szeretnénk megtanulni. Élvezzük a tanulást, mert akkor haladunk utunkon és jobbnál jobb események várnak bennünket rajta. Sok örömöt kívánok és legközelebb az útról való letérés örömeit segítek megtanulni, ha már egy életre eltévedtetek.

süti beállítások módosítása