Az élet, nem más, mint illúzió. Könnyen lehet, hogy a mondat a könyökötökön jön ki, annyiszor hallottátok, és most arra gondoltok, átlapozzátok ezt a bejegyzést. Lehet, hogy én is így tennék. De megéri tovább olvasni! Az élet tehát egy nagy illúzió!

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy élünk, de nem  tudjuk, hogy az életünk hány százalékban a miénk, és hány százalékban a másé. Na, ez még furcsább, ugye? Mit jelentenek ezek a mondatok? Enyém, tiéd, kié? Az életet, a saját életünket, hogyan bonthatjuk ennyire szét? Simán.

Tételezzük fel, hogy hasonlítok valakire a családtagjaim közül, és energetikailag kapcsolódom vele. Máris nem tudom élni a saját életemet. Nekem kell megélni azt, amit apu, vagy anyu, vagy a többiek közül valaki - akikre hasonlítok - nem éltek meg. Szerencsém van, ha olyan családtagomról van szó, aki kedves volt mindenkinek. Sajnos, ilyen kevés van. Ha olyan személyhez kapcsolódom, akit nem értett senki, esetleg nem volt szép vagy kedves, a sorsát nem élvezet élni. Még akkor sem, ha elfogadom - mert el kell fogadnom, hogy - akárcsak ő egykor - én sem vagyok kedves, szép, boldog, mert aki nem látja magát szépnek, nem boldog.

Márpedig az emberek azért születnek ide, hogy boldogan éljenek. Ha nem tudnak, annak egy oka van: nem élik a saját életüket. Az életet pedig élni kell, ahhoz, hogy boldogok legyünk. A lélek valamit elképzel, készít egy tervet, és azt mondja: ok, csináljuk! Leszületik ide, ebbe a világba. Azt mondja, én vagyok az, aki vadakat terelő juhász lesz. Sikerül ez neki? Nem. Miért? Azért, mert ő ugyan vadakat terelő juhász akar lenni, de előtte tisztázni kell azokhoz, a családjához tartozó lelkekhez való viszonyát, akik leszületettek, de nem élték, vagy nem élhették végig az életüket. Ezeknek az ősöknek a lelkei megjelennek, és azt mondják, hogy lehetsz vadakat terelő juhász, de csak akkor, ha előbb megéled, azt, amit mi nem tudtunk megélni.

A léleknek – ha ez a sorsa - le kell születni. Mindegy, hogy milyen formában, hogy mivé. Nincs mese: le kell születni és élni kell! Igen ám, de ha a nagyi úgy született le, hogy arra volt a szerződése, orvos lesz, de nem lett, „csak” családanya, akkor marad a családi energetikai mintában egy hiány. Valakinek meg kell valósítani azt, amit a nagyi kitűzött maga elé. Vagy a gyermeke, aki utána jön, vagy valaki más a családból, mindenképpen orvos lesz. Miért? Mert a nagyi nem élte ezt meg, nem lehetett, nem lett, orvos. Az a szerződés, amit a lelke az életére kötött, nem lett teljesítve. Tegyük fel, megszületik a fia, akinek azt mondja lelke, hogy ügyvéd szeretne lenni. Nem lehet, mert anyu élettervének még adóssága van, valakinek meg kell élni ebből a lélekcsaládból, hogy orvos lesz. A fiú tehát bevállalja. Boldog? Nem, pedig minden olyan jónak látszik, olyan jó kis életet választott! Hiszen orvos, és az orvos köztiszteletnek örvend! Az orvost szeretik. Az orvos sokat keres. (már amelyik) Az orvos kiemelt értékű tagja a társadalomnak! De ez a fiú mégsem boldog.

Miért? Mert nem azt az élet éli, amit eltervezett odafönn magának. Nem a saját életprogramját. Ha viszont azt a sorsot éli, amit annak idején megtervezett magának, és azt a szerepet játssza, amit szeretne játszani, akkor boldog, mert önmaga. Ön-azonossá vált a saját lelkével. Összekapcsolódás történt lélek és test között. Megszületett az a személy, aki valóban – egyszeri és megismételhetetlen módon - Ő. Ha az ember boldog akar lenni, semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy saját életét élje.

Hogyan tudunk mentesülni mindattól a tehertől, hogy előttünk - nem csak nagyi, hanem még nagyon sokan az őseink közül - nem élték a saját életüket? Mindenki valaki más sorsát éli. Sőt, van, aki egyszerre, többekét is. Ezt nevezik skizofréniának. Annak az állapotnak, amikor már azt sem tudom, hogy ki vagyok, csak megfelelek ennek, annak, mindenkinek. Több személyiség életét élem egy testben. Ezt úgy képzeld el, hogy ilyenkor több lélek hat a testre. Az egyik azt mondja, hogy legyél orvos, a másik, hogy foglalkozz szépségeddel, a harmadik, hogy érezd az emberek érzéseit, és így tovább. Előbb utóbb meghasonlik ebben az ember. Ha meghasonlik, akkor többes személyiség alakul ki benne. Élheti az illető az egyik „énjét”, vagy élheti a másikat, vagy akár a harmadikat is. Hol ilyen, hol olyan lesz. Ő persze azt hiszi, hogy az adott pillanatban mindig önmaga. De nem az.

Mi mutatja meg, hogy a saját életedet éled? Az, hogy boldog vagy. Ha boldog vagy, az messziről látszik. Nem túlpörgött, nem túl boldog, hanem normálisan, természetesen, úgy igazán, alapból boldog. Az jó. Nagyon jó. Akkor érzed, hogy élsz. Mindannyiunk számára jutnak boldog pillanatok, boldog percek, órák, vagy akár napok. Akkor élünk. Ha az életeden végig tekintesz, és ezt látod, hogy nagyon kevés boldog napod volt, akkor nem sokat éltél! Van olyan is, hogy valaki más éli a te életedet, és ő meg annak nem tud örülni, mert nem az övé. Te persze örülnél neki! Sok minden van össze kavarva itt a Földön. Emberek ragaszkodnak az állásukhoz, amelyben soha sem voltak boldogok. De nem adják tovább annak, aki boldogan, kiteljesedve dolgozna azon a helyen, méghozzá nagyon jól. Persze érthető: ott a félelem, hogy ha én átadom neked azt, amit én dolgozom, nem találok helyette mást.

Miért? Mert nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mi tenne boldoggá. Mert egy percig sem éltem az életemet, mert egész életemben azt hallottam, hogy tedd azt, amit elvárnak tőled! Azt soha, senki nem kérdezte, hogy mi tenne boldoggá? Ha később mégis feltetted magadnak ezt a kérdést, még mielőtt őszintén feleltél volna magadnak, máris mondtad, késő.

Miért? Tételezzük fel, bevallottad magadnak, hogy akkor lennél boldog, ha orvos lehetnél. De a hosszú és nehéz orvosi egyetemi képzésre járni csak bizonyos életkorban ésszerű. Ha egy ötvenéves ember kezdi el az orvosi egyetemet, kis túlzással meghal, mire valóban gyógyíthatna. Ilyen előzményekkel mégis, hogy lehet az ember boldog?

Úgy, hogy rájön, segíthet gyermekeinek, hogy ők azt élhessék, amit szeretnének. Igen ám, de ki fogja megélni azt, amit nem élt meg nagyi, apu, vagy a család más tagjai? Én. Én, aki bevállaltam, hogy megnyitom az utat a gyermekeim számára. Akkor tehát én ismét csak nem a saját életemet élem, viszont mindent biztosítok gyermekeim számára. Ez a szemlélet nagyon gyakori most, pedig nagy csúsztatás! Gyermekeinket Istenné tesszük, önmagunkat pedig olyanná alacsonyítjuk, hogy a gyermekeink nem tudnak hozzánk kapcsolódni. Visszafogjuk magunkat, nem veszünk magunknak semmit, mindent a gyermekünk elé halmozunk, hogy legalább ő megvalósítsa azt, amit szeretne. Közben ebbe szépen beledöglünk. Nem élünk semmit.

Akkor tehát ez a módszer sem jó. Ráadásul a gyerekeink nem becsülik meg, hogy mindent átvállalunk helyettük, mert nem is tudnak róla. Ez egy kiegyensúlyozatlan a rendszer. Ha ki akarsz jönni az egyensúlytalanságból, kezd el megérteni, hogy mi okozza az arányok eltolódását?

Túl sokat adsz? Vagy túl keveset? Igazságtalanul viselkedsz, vagy éppen túl becsületesen? Elcsúsztak ez életedben a fontossági sorrendek? Kezd el kiegyengetni őket! Ha az igazságot szeretnéd megtanítani a gyerekeidnek, akkor legyél igazságos. Akkor azt tanulja meg tőled a gyerek. Ha a szépséget szeretnéd megélni, engedd meg, hogy magadnak is, és a gyermekednek is egyformán fontos lehessen a szépség. És ha azt akarod megélni, ami teljes, akkor nagyon sok mindent kell megtanulni azoktól, akikkel együtt élsz. Azoktól, akik körülötted vannak. Nem vagyunk tökéletesek, mindannyiunknak tanulnia kell. De tanulni csak attól tudunk, akit többnek ítélünk meg valamiben magunknál. Ez esetben érdemesnek találjuk őt arra, hogy megtanuljuk tőle, amit tud. Ha már megtanultuk mindent, keresünk valakit, aki másban jobb, mint mi. Másban tökéletesebb. Nem mindenben – ugye, tudjuk, hogy olyan nincs - hanem valami másban. Valami olyanban, amiről esetleg eddig nem is tudtam, vagy nem jól tudtam. A tudásomat ilyenkor felülírom az új tudásból. Nem haragszom arra, aki addig mást tanított nekem, mert nem tudtam volna addig befogadni az újat, míg meg nem értettem, hogy rossz irányba megyek. Csak akkor változtathatok, ha ezt megértem.

Hogyan? Úgy, hogy felismerem, meghatározom, hogy eddig merre haladtam? Eldöntöm, hogy mostantól más felé megyek. Olyan irányba, ahol még nem jártam. Ettől még az, amit eddig megtanultam, hasznos lehet valaki másnak. Valakinek, aki pont arra akar menni, ahonnan én visszafordultam. Miért lehet az hasznos neki, ha nekem nem jó? Azért, mert ő mást tervezett erre az életére. Nem ugyanazt akarja. Nem ugyanoda készül. Nem orvos, hanem ügyvéd akar lenni. Ha pedig ügyvéd akar lenni, fölöslegesen tanulja a kémiát, és én meg fölöslegesen tanultam a történelmet. Mindenki a maga útján kell, hogy haladjon. Azon az úton, ami neki tanulás, ami neki segítség.

Hangoljuk rá gyermekeinket, hogy megtalálják magukban a lelkük eredeti tervét, azt, amiért ide születtek. Ehhez szükség van arra, hogy megértsük szülőként is, hogy nem kell mindenkinek, mindenből a lehető legjobbnak lenni! Te is unnád, lélekként, ha újra, és újra ugyanaz történne veled. Újra tanulni ugyanazt a matekot, ugyanazt a kémiát, és mindent egyebet, amit az iskolában meg kell tanulnod. Szörnyen egyhangú!

Tehát akkor, hogyan legyünk jó szülők? Úgy, hogy keltsük fel a lehető legtöbb dolog iránt a gyermek érdeklődését. Játszunk olyan játékokat, amelyekben megmutatkozik, hogy mi érdekli őket igazán! Ha egész kicsi gyerekként állandóan műti a babákat, szétszabdalja őket, valószínűleg az orvoslás izgatja. De van ezek kívül még annyi szakma!

Hogyan mutassuk meg nekik mindent? Hogy lehet teljes a paletta?

Sehogy. Nem csak így lehet nevelni. Meg tudod mutatni például a saját szakmádat is, minden szépségével és árnyoldalával! Sajnos, főleg ezt tudjuk megmutatni, mert nem élvezzük azt, amit csinálunk. És ha egy olyan tanár tanít, aki soha nem élvezte munkáját, akkor nem csak a tanítást dobod, mit választható szakmát, de még az is megtörténhet, hogy tanulás sem fog érdekelni. Tanulás nélkül pedig nem jutsz el oda, ahová szeretnél. Óriási felelősség, hogyan mutatunk be egy szakmát, hogyan láttatjuk a gyermekeinkkel a jövőt! Egy csomó rossz tapasztalat után nehéz elmagyarázni nekik, hogy jó dolog a tanítás, csak a tanító néni nem élvezi. Könnyen lehet, hogy végül nem tudjuk a gyereket meggyőzni, mert ő már döntött. Azt mondja, nem érdekli a tanítás, nem lesz tanár soha!

Itt tartunk most. A tanárság, mint szakma, kihalóban van. Jó, de akkor a gyermekeinket ki fogja képezni? Senki. Jöhet egy olyan világ, amiben azt el kell fogadni tudásként, amit az emberek  autodidakta módon tanulnak meg. Igen, ám, de ezt a tudást papír nélkül nem fogadja el senki! Az egyetemeken mégis rengeteg olyan tanár van, akinek a tudása nem tart ott, ahol a hallgatóké. Sőt, saját elavult tudásukat akarják rátukmálni a hallgatókra. Ebből kell vizsgázniuk, ebből kell felvételizniük. Azt közvetítik, ami rossz. Ha jó alaposan a fejedbe verik, évek is kellhetnek, míg felülírod a jó tudással. Kérdezhetjük, hogy az egyetemeken nem kell senkinek felelősséget vállalnia azért, amit tanít? Nem kell senkinek újra tanulni, újra vizsgázni abból, ami már nem jó, vagy amit a tudomány felülírt? Úgy tűnik, hogy sok esetben nem. Olyan oktatók taníthatnak, akik nem képezik magukat, s nem újítják meg tudásukat.

Mi tőlük tanulunk. Lehet, hogy rosszat. Lehet, hogy elavultat. Miért van azt, hogy egy egyetemről kikerült diáknak újra kell kezdeni a tanulást? Diplomával a zsebében kell elkezdeni fejleszteni magát? Azért, mert rájön, hogy amit tud, az kevés, nem veszik fel vele sehova, mert az élet közben tovább haladt. A nagybetűs életben, a munka világában az a tudás kell, ami alkalmazható. A szárazon bemagolt tudás nem az.

Ezért van az, hogy várunk. Várunk arra, hogy valaki vállalja a frissen végzett diákot, adjon munkát neki. Félő, hogy közben kiderül, szegény tényleg nem tud sokat. A munkaadója vagy tanítja, és felemeli arra a szintre, ahol használni tudja, vagy egy idő után elbocsájtja. Ha elbocsájtásból legalább annyi haszon van, hogy egy munkahellyel többet be lehet írni az életrajzba, és kiderül, hogy a fiunk-lányunk nem csak iskolába tud járni, hanem munkatapasztalatot is képes szerezni.

Na, ha ez is megvan, kezdődhet az élet! Azért arra vigyázzunk, hogy mindez ne harminc évesen legyen, mert akkor már nem tud elkezdeni ismerkedni az ellenkező nemmel, hiszen minden munkanapja 8-10-12-14 órás. Szép kilátások! Létrehoztunk egy olyan nemzedéket, aminek munkája miatt nem nyílik alkalma családot alapítani. Biztos, hogy ez a cél?