Minden ember számára alap lenne, hogy megérti, hogyan tud feltöltődni. Néha még azt sem értjük, hogy ha nem eszünk vagy nem iszunk eleget, akkor lemerülünk. Ha lemerülünk és így is sokat várunk magunktól, akkor túlhúzzuk a rendszert, a testünket és visszafordíthatatlan folyamatok jönnek létre: pontosan úgy, mint az autónknál, aki jelez, hogy csörög, zörög, de mi még nem visszük a szerelőhőz. Később már megáll és egyre nagyobb kár keletkezik benne. Az emberi szervezet is csak egy ideig jelez, aztán megáll. Ha már megáll, akkor már sok mindent azon kívül, hogy eltemetjük, nem tudunk tenni érte. Vegyük észre előbb, ha még csak csörög-zörög és tegyünk érte.

Amikor lemerülünk: hisztizünk, fáradtak és bántók vagyunk. Ez mind mind a lemerülést jelzi. Azt jelzi, hogy még tudunk működni, de már bántást és kimerültséget tudunk csak adni. Mit szeretnénk adni? Örömöt, kedvességet, jóindulatot. Főleg, ha gyerekeinkről van szó. Azt szeretnénk adni, amit nem kaptak még meg, hogy aztán ők is azt tudják tovább adni. Örömöt, kedvességet, jóindulatot. Ehelyett egy energiavesztett szülő hiteltelen visítozásait és munkából való kiábrándultságát kapják. Miért? Mert ha nem tudjuk magunkat feltölteni, akkor mind ilyenek leszünk. Ebből az attitűdből neveltünk fel már két generációt. Egyre hisztisebbek, egyre gyengébbek és boldogtalanabbak lettünk. Minden nemzedéknek vannak jellegzetes betegségei. A legutóbbi nemzedék fő betegsége a depresszió. A depresszió, hiányt jelez. Hiányt, hogy valamit nem kaptunk meg. Örömtelenséget és boldogtalanságot jelent. Megkapni az örömöt vagy a boldogságot gyerekkorban tudjuk. Ha ezt nem sikerült szüleinknek átadni számunkra, akkor felnőttként nekünk kell megszereznünk. Hogyan? Úgy, hogy keressük a nálunk boldogabb emberek társaságát. Úgy, hogy keressük a nálunk vidámabb emberek társaságát és úgy, hogy elhisszük, hogy mi is lehetünk boldogok.

Mit jelent a hit: A hit a nem látott dolgokról való teljes meggyőződés. Ez is egy rendkívül fontos része a változásnak. Ha tudsz valamiben hinni, akkor el tudsz indulni valami felé. Ha csak azt hiszed el, amit látsz, akkor te nem hiszel. Abban - amit látunk - már nem kell hinni, hiszen az tény. A kisgyerek hisz abban, hogy meg fog nőni és meg is nő. A kis gyerek hisz abban, hogy a Jézuska hoz ajándékot a fa alá és lesz ajándék a fa alatt. A kis gyereknek azért van hite, mert mi bíztatjuk benne. Higgy abban, hogy… És ő hisz. Nekünk miért nincs hitünk? Miért nem bíztat minket senki? Azért, mert a hitet gyermeki butaságnak tartjuk. Olvastam egyszer egy igaz történetet egy kisfiúról, aki egy tanyán nőtt fel és gyerekek helyett gyíkokkal játszott. Ők voltak a barátai. Egyszer a kisfiúnak keringési probléma miatt le kellett vágni a lábát. Egy év múlva kinövesztette újra. „Sajnos” a kisfiút senki sem tájékoztatta arról, hogy ez lehetetlen. Senki sem mondta neki, hogy ez egy végleges állapot lesz, ezért ő a gyíkok között azt látta, hogy ha valamelyik elveszíti a farkát, akkor kinöveszti azt.

Borzasztó károkat okozunk magunk és nemzedékünk számára azzal, ha elmondjuk, hogy mi lehetséges és mi nem az. A hit halálát értük el ezzel. Amikor nem tudunk hinni valamiben, akkor nincs miért próbálkoznunk. Nincs miért változtatnunk szokásainkon, életmódunkon vagy tulajdonságainkon. A hit egy lehetetlen lehetőség lett. Ha megváltoztatjuk elképzelésünket és elkezdünk újra hinni, akkor ismét gyermeki attitűdöt élünk meg azzal, hogy meg fog születni az, amiben hiszünk. Tölteni magunkat spirituálisan így lehet. Elhiszem, hogy meggyógyulok és természetesen meg teszek mindent, amit természetes úton lehet, de ragaszkodok a hitemhez. Amíg tudsz ragaszkodni a hithez, addig teremtesz. Teremteni annyi, mint „szólsz, és lesz”. Minden embernek van egy energiaszintje. Ez az energia szint határozza meg a teremtés gyorsaságát vagy lassúságát. Azok, akik jól fel vannak töltve, gyorsan teremtenek. Akik viszont le vannak merülve, lassan vagy néha számunkra nem is látható módon teremtenek. Képzeljük el, hogy az energia, ami egy szó, kimegy belőlünk. Az mindig megtalálja a helyét. A kimondott szó, amit elküldesz, célba ér. Mi van akkor, ha én 70 éves vagyok és nagyon rosszul érzem már magam. Azt szeretném kérni, teremteni, hogy jobb állapotba kerüljek. Kimegy ilyenkor az energia, a szó és várunk. Addig várunk, amíg visszajön. Amikor visszajön, csak akkor tud bekapcsolódni, ha egy test vesz körül bennünket. Megesik, hogy a testünktől addigra már elváltunk. Addig, amíg újjá nem szüljük testünket, (ez az újabb leszületés), nem tud a kérés bekapcsolódni. Tehát a 70 éves hölgy láthatóan nem lett jobban kérésétől, de a kérés továbbmegy a következő leszületésébe vagy akár a gyermekei testébe. Szép az is, ha hitünk őket javítja meg vagy az is, ha a következő életünkben arra a problémára már megjön a megoldás. Mindenhez azonban hit kell és a hithez pedig energia kell. Ahhoz, hogy folyamatos energiánk legyen, napról napra újra kell töltenünk magunkat, mint a telefonunkat is tesszük. Miért fontosabb a telefonunk, mint mi saját magunk? Azért, mert a telefon olyan emberi képességeket helyettesít, mint a telepátia, mint a lelkek kommunikációja, amelyet ez a generáció fikcióként él meg. Ha például mindannyian tudnánk telepatikus úton kommunikálni km-ekről is, akkor a telefonra semmi szükségünk sem lenne. Ha mindannyian tudnánk saját testünkkel hőt fejleszteni, akkor nem lenne szükségünk fűtésre. Ha mindannyian tudnánk fényt kibocsájtani magunkból, akkor a körülöttünk lévő teret megvilágíthatnánk. Micsoda utópiák ezek, mondhatnátok. Az utópia az, amikor olyan ötletei születnek valakinek, amelyek egyszerűen lehetetlenek. Igen ám, de minden ötlet, ami még nem valóság, először lehetetlen volt. Minden ötlet, ami a meglévő hitrendszertől eltér, az utópia. Amikor az utópisták lehoztak, kitaláltak egy tudást, akkor őket mindig megkövezték, kinevették a múltban. Ezért minden evolúció a meglévő aktuális tudását valamilyen formában elmentette, tárolta: ezeket valamilyen könyvtáraknak hívjuk. Amit leírtam az előbb, hogy mikre is lehetne képes egy ember, már nem is utópia, hiszen régi kötetekben szent, azaz régi evolúciós ciklusokból származó tudásokban ez benne volt. Az ember már kész volt ezekre. Az ember már tudott világítani, tudott hőt kibocsájtani, stb. Akkor, amikor az ember nem a tárgyak fejlődésében volt elveszve, mint mi, akkor tudott emberileg fejlődni. Ugyanoda jutott el a fejlődésével, tehát nem barlangokban élt és húst tépett szét, hanem önmaga volt képes telepatikusan kommunikálni és jól érezte magát, mert nem függött semmitől. Mi viszont függünk tárgyainktól. Nem tudunk elmenni otthonról telefonunk nélkül, mert mi van, ha pont akkor történik valami. A függőség jellemzi nemzedékünket. Minél kisebb az energiaszintünk, annál lejjebbi függőségekhez fogunk kapcsolódni. Pl. drogok, alkohol, gyógyszerek: lent tartanak minket. Addig, amíg drogokkal és alkohollal, sőt gyógyszerekkel élünk, addig semmi értelme nincs annak, hogy „telepatikus kommunikáció” stb. Akkor „lent” csak annyit tudunk elképzelni, hogy attól, amit beviszünk a testünkbe, jobb lesz. Ha önmagunktól nem tudunk már jobban lenni, megértem, hogy segítenek ezek a szerek, de fiatalok küzdenek függőséggel. Fiatalok, akiknek építenie kellene az új világot. Hitetlenül nem tud senki új világot építeni, nincs cél, ha nincs hit. Ezzel a nemzedékkel úgy lehet csak változást elérni, ha megmutatjuk nekik a szárnyaikat. Ha megmutatjuk, hogy „Az Ember” mikre is képes. Tanítsuk meg őket hinni és ezáltal teremteni. Hogyan? Úgy, hogy te töltsd fel magad és bízz: a bizalom szüli a hitet és ha tudsz hinni és a hitet megfelelő hosszan fenn tudod tartani, akkor teremtő ember, élő teremtő ember leszel. Ez a cél, hogy világunk előre haladjon és ez a cél, hogy fiataljainkat megmentsük, mert különben megszűnik a jövő. Teremtsünk új valóságot, amelyben az ember többet tud, tudhat, mint eddig és élvezzük azt, hogy emberként mire vagyunk képesek. Legközelebb a képességeink határait és határtalanságát jellemzem.