Az egyensúly csak testben érhető el. Abban a testben, amelyben élünk, vagy abban a testben, amelyet létrehozunk – tehát átalakítunk mimagunk. A testek átalakítása egy folyamatosan zajló folyamat. Nem hisszük el, de mégis állítom, hogy nincs két egyforma ember. Nincs két egyforma anatómia, mi pedig állandóan sémákat keresünk bennünk. Tipizálunk. Tipizálni azt jelenti, hogy leegyszerűsítjük magunkat, hogy kezelhetőek legyünk. Egyformává próbáljuk tenni egymást azzal, hogy milyen elvárása van a társadalomnak felénk. Mi vagyunk a különlegesség, és mi teremtjük magunkat sémává. Miért? Hogy könnyebb legyen velünk. Hogy egyformán lehessen hozzánk nyúlni, hogy egyformán legyünk taníthatók, és egyformán kezelhessen az orvos minket. Jó ez? Nem. Mi nem egyformák kell hogy legyünk, hanem egy irányba kell hogy haladjunk. Mi a különbség? Ha egyformává tesszük magunkat, akkor mindent, amit felfedeztünk volna – mert hozzuk le tudásunkat – kiöltünk. Ha egyformák leszünk, akkor nem tudunk egymástól tanulni. Nem tudunk egymásnak adni, és unalmassá válik az élet. Ha viszont nem vagyunk sémák, akkor különbözőségeink miatt nem tudnak hozzánk férni tanáraink és orvosaink. Jó ez? Nem. Mi lenne jó a mai kor társadalmának? Hogyan lenne jó élnünk? Milyen módon kellene megnyilvánítani magunkat ahhoz, hogy éljünk? Igazságosan. Olyan igazságot kellene élnünk, amely megáll. Amely örökérvényű. Az örökérvényű igazságokhoz viszont el kell jutni. Úgy jutunk el hozzá, ahogy már más cikkemben említettem, hogy elkezdünk elfogadni valamit igazságként, és egy ideig hisszük. Majd rájövünk, hogy nem a teljes igazságot hisszük, és továbbmegyünk tudásunk fejlesztésében, és hisszük az újabb, az előzőre ráépülő igazságot, szintén addig, míg mindenki számára elfogadható lesz. Aztán így megyünk tovább, amíg az igazság felülírhatatlan lesz. Ha egy ember nem hisz benne, akkor még nem tartunk a teljes igazságnál, mert az mindenki számára elfogadható lesz. Így haladunk előre. Mi viszont megrekedtünk. Azzal, hogy uniformizáltunk. Egyéniséget öltünk, mert azt hittük, hogy megtaláltuk az igazságot. Még nem tartunk ott jelentem, mert azt mindenki el fogja fogadni.

Az igazság ugyanúgy, mint minden más, részletekben rejlik. Van, amiben már elértük az abszolút igazságot, és van, amiben még olyan messze vagyunk tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Amikor mindenben megértjük az abszolút igazságot, és megéljük, akkor éri el az ember a fejlődésének a csúcsát. Azt a csúcsot, amit emberként nem lehet felülírni.

Ha mindannyian egy akaraton vagyunk, akkor értünk el oda. Ezt tévesztettük el, és ehelyett gondoltuk azt jónak, hogy egységesítünk, de ez „csak” uniformizáció lett. Nem engedtük tovább az igazság útját, hanem azt mondtuk, hogy megérkeztünk, és kényszerítettünk mindenkit annak elfogadására. Az igazság ehhez képest önmagát fejleszti. Ha elérünk a csúcsára, azt nem karhatalommal kell megtenni, nem kényszerítéssel, hanem józan paraszti ésszel, hogy éljük. És az jó. Ha éljük az igazságot, akkor mindenkinek jó. Ma még nem itt tartunk. Emberek szenvednek létminimum alatt, és élnek hajléktalanul köztünk. Köztünk, akik állítólag elértük az igazságot. Így gondolja ezt az összes vallás, az összes politikai ág, és így gondolják az egyetemek is. Ez mind politika. Mind tudatosan tart minket lent. Azért, hogy ne gondolkodjál, mert ha gondolkozol, akkor valami olyan jut netán eszedbe, ami még nincs. Olyan, amihez újra kell majd szabni a politikát, a hitrendszereket, és mindent, ami az oktatás. Miért baj ez? Azért mert ezáltal a régiek elmúlnak, és íme újjá lesz minden. A régiek viszont már jól megszokott sémák. Biztonságosan mozgunk benne. Az újak viszont félelmetesek; hiszen újak, tehát nem ismerjük őket. Az újak viszont a haladást jelentik számunkra, míg a régiek az egyhelyben állást. Az pedig a halál. Ha sokáig állsz egyhelyben, megunod és elmész; vagy nem mered megunni, és állsz ott, amíg meghalsz. Az életben ahhoz, hogy élj, egy dolog kell. Haladás, keringés. Ha ugyanazt a vért keringteted a testedben és nem adsz hozzá új élelmet a testhez – akkor, amíg tudja táplálni, majd éltetni, majd fenntartani a testet a vér, addig élsz; utána meg halsz. Ez a rossz hír jutott mára. Az élethez élelem kell, és az élelemhez pedig hozzá kell jutni. Ahhoz pedig mozdulni kell, és ha mozdulsz, akkor ráláthatsz új dolgokra, amelyek esetleg felülírják a régit. És a régiek elmúlnak, és íme újjá lesz minden. Ha akarod, ha nem – haladunk. Mint a Föld. Nem mi döntjük el, hogy fordulhat-e a Föld, és nem mi döntjük el, hogy élhetünk-e, hanem a bennünk lévő életösztön. Ki irányítja azt? Ki felel azért, hogy haladjunk? Mimagunk; de ahogy írtam, mimagunk egy komoly hasadáson mentünk végig. A hasadás szétbontott minket testre, lélekre, szellemre és Istenre is. Ez az Isten vezet minket, ami valamikor bennünk élt. Amikor Jézus megmutatta milyen az ember isteni létben, milyenek vagyunk, ha nemcsak testként; nemcsak test és lélekként; nemcsak test, lélek és szellemként; hanem test, lélek, szellem és Istenként élünk. Az volt Jézus. Ő mutatta meg nekünk, hogy milyenek leszünk akkor, ha éljük azt, hogy „szent négyesség”. Milyenek leszünk akkor, ha kimozdulunk komfortzónánkból, és elhisszük, hogy többek is lehetünk. Elhisszük, hogy mindannyian lehetünk jézusiak, hiszen erről szól az evangélium. Arról, hogy gyertek utánam. Találtam egy olyan utat, ami kivezet minket évszázados hiedelmeinkből. Kivezet minket onnan, amiben hittünk, és van több. Azért kell továbbhaladnunk, hogy éljünk. Azért haladunk tovább, hogy új információkat tegyünk hozzá valóságunkhoz; és azért, hogy az a bizonyos fúzió, összekapcsolódás saját lélekrészeinkkel és saját szellemrészeinkkel – és ne adj Isten –, saját Isteni részeinkkel folytatódjon. Folytatódjon, és ne álljon meg! Miért fontos ez? Azért, hogy éljünk. Ha nem élünk, akkor nincs haladás. Ha nincs haladás, akkor nem élünk. Ebben a labirintusban ragadtunk le. Ebben, amelyből egyetlen út vezet kifelé, a változás.

A változás viszont, minél tovább álltunk, annál félelmetesebb. A gyermekek még nem álltak sokáig. Nekik a változás jó. Azok, akik sokáig álltak, nehezebben tudnak újat elfogadni, mert olyan sokáig hittek az aktuális igazságokban. Olyan sokáig tartott elfogadni egy-egy újabb igazságot. De ha sikerült nekik, akkor elindultak, és ha elindultak, akkor saját életükön látszott. Észrevehetően jobb anyagi körülmények közé értek, vagy jobb anyák lettek, vagy szeretettelibbek tudtak lenni. Ezek mind haladások. Olyan haladások, amelyek mintát mutatnak társadalmunk számára, hogy soha sem késő megváltozni.

Évezredes berögződéseket kell felülírni vagy legalább bemozgatni. Már az is félelmetes. Képzeljétek el, ha valaki egész életében abban hitt, hogy Isten vezeti őt, és ő majd mindent megold helyette! Hiába tapasztalta, hogy imádkozásainak jelentős százaléka nem jött be. Attól Ő még rendületlenül hitt a Jó Istenben, aki mint egy jó apuka, segít. Igen segít, mint egy jó apuka. Pont úgy. A jó apuka attól jó, hogy csak addig segít, amíg gyermeke nem tudja, nem érti, vagy nem tudja megtenni azt, amit ő tud. Abban a pillanatban amint azt látja, hogy gyermeke képes megtenni azt, amit már többször megmutatott számára, hátralép, és azt mondja, hogy most te jössz. Nem rosszból teszi, hanem a függőséget próbálja elvágni. Azt, hogy gyermekként még függhetsz, de felnőtté válásod attól függ, hogy leszel-e valaha független. Képes leszel-e önállóan megtenni valamit magadért, és képes leszel-e megtanítani azt már, amit tudsz másoknak. Ez a felnőtté válás; és mi nem akarunk felnőni, mert Istentől, a Jó Öreg Kaporszakállú Atyánktól várjuk továbbra is a megoldást. Olyan, mintha soha sem akarnánk elszakadni szüleinktől. Olyan, mintha soha sem akarnánk felvállalni a felelősségét annak, hogy már tudjuk. Mert nem merünk lépni. Nehogy Isten megsértődjön. Nem sértődött meg apád sem, ha elhagytad, és elkezdted élni jól az életed. A jól, az azt jelenti, hogy minden tőle megtanulttal mész tovább. Mint az iskolába, amikor az elsős tanító néni továbbenged, és bízik benned, hogy újabb továbbtanulással, még több lehetsz. Isten is ilyen. Sőt azt mondja, hogy annyiszor megtanított már nekünk mindent, de még mindig tőle várjuk a megoldást. Átadott mindent, amit tud, és mi átvettük. Az lehet, hogy nem egy könyvbe sikerült megírnia a teljes igazságot, hanem „ravasz” módon azt mondta, hogy elrejtettem közöttetek. Fedezzétek fel! Találjátok meg egymásban a számotokra hiányzó puzzle-t! Találjátok meg azt egymás hitében, tudásában, érzelmeiben, ami számotokra kimaradt. De ha ti továbbra is az Istentől vártok mindent, akkor tanuljatok a természetből. A fecske mama kilöki a kis fecskét egy idő után, amikor már úgy dönt, hogy nem táplálja tovább. Azért mert elérkezett az a pillanat, amikor már – ha tovább táplálná fiókáját – életképtelenné tenné. Mi már itt tartunk. Rég életképtelenné tett minket a vallás. Régóta apaként Istentől, Istenünktől várjuk a megoldást, ahelyett, hogy olvasnánk, tanulnánk, és kézbe vennénk saját magunk életét. Akkor az a hasadás, amely szétszakított minket isteni mivoltunktól, fúzióra lép önmagunk szétszakadt részeivel. Egyszer csak elkezdenek jönni a tudások. Áramolnak belőlünk és élünk. Ilyen módon kívánok jó egyesüléseket önmagatok teljes tudatosságával – szépen sorban. Testünk, lelkünk, szellemünk, Istenünk és Így tovább… Legközelebb nagyobb tudatosságról, az isteni én fölötti tudásról írok.