Manapság nagyon divatos fogalom, a nyitott kapcsolat. A nyitott kapcsolatnak az a lényege, hogy nem kell elköteleződni, viszont senki sem gondolja át, hogy valamit, amit elkezdtem, az folytatódik akkor is, ha nem gondolok rá. Sokszor találkozom olyan emberekkel, akik elindítottak egy párkapcsolatot, mert hittek benne, de nem gondolták azt, hogy a másik csak játszik. A másik nem akar komolyan semmit, csak élvezni azt, ami van. Minden gyermek úgy működik, hogy: Én szeretném. A felnőttek pedig úgy, hogy hogyan tudnék adni, segíteni. Rengeteg gyerekszemélyiség rohangál felnőtt bőrben közöttünk és ők nem akarnak és nem is fognak felelősséget vállalni. Inkább gondolkodjunk azon, hogy miért találunk felnőtthozzáállással gyerek személyiségű párt magunknak: azért, mert a felnőtthöz, ha „túl felnőtt”, gyerek kapcsolódik. Felnőtt is lehet túlzó módon valaki. Aki már túl nagy felelősséget vállal akár mások helyett is, aki korábban kel, mint mások, hogy előkészítse a ruhát vagy a tízórait a másik számára: ezek mind anya, tehát szülő és gyermek kapcsolódások. Hol rontottuk el? Ott, hogy elhittük magunkról és másokról, hogy azért, mert személyit kaptunk, akkor felnőttünk. A felnőttség egy folyamatos cselekvés. Folyamatosan vállalunk egyre többet és folyamatosan tudunk egyre többet. Aki felnőtt, az felnőtt kapcsolatban képzeli el magát, ahol kölcsönösen segítünk egymásnak. Aki viszont nem látott felnőtt kapcsolatot, mert szülei sem abban éltek, az csak próbálkozik, hogy hátha. A hátha, az mindig egy kísérlet csupán. Sikerülhet, de sokkal nagyobb az esélye annak, hogy nem fog sikerülni. Amikor viszont mi felnőttek vagyunk, nem akarjuk elhinni, hogy nem tudjuk megcsinálni. Nem hisszük el, hogy ha beletesszük magunkat, akkor ne sikerüljön. Az a baj, hogy abban gondolkozunk, hogy mi magunk megoldjuk. A mi magunk az én vagyok. A párkapcsolatban pedig mi együtt veszünk részt, ezért együtt kell megoldanunk. Ha a másik nem tesz bele, akkor majd én beleteszek és így alakul ki, hogy az egyik húz, felnő, a másik pedig húzatja magát és gyermek. Ezen erőviszonyokban élünk rengetegen és meg akarjuk tartani a kapcsolatainkat, mert ha lezárjuk, akkor „veszítünk”: akkor valamit nem jól csináltunk, ami sérüléseket okoz. A „gyerek” személyiség nem akar lezárni: neki jó így, hiszen csak kap. A felnőtt személyiség viszont le akar zárni, ha rájön, hogy egyedül volt a kapcsolatban. A gyerektől azonban nem lehet elszakadni, a gyerek nem akarja lezárni, a gyerek ilyenkor nem dolgozik, sajnáltatja magát. A gyerek hisztizik, kiabál, brutális lesz, mert a gyerek önző. A gyerek nem tud önállóan élni, ezért zsarol: nem engedlek el, mert ha elmész, akkor nem adom oda a gyerekeket: inkább beledöglök, de nem kapod meg őket. Ha elmész, akkor öngyilkos leszek: zsarol. A felnőtt pedig megijed, hiszen aki eddig a gyereked volt, most veszélyben van. Félsz, hogy mi lesz vele és segíteni akarsz. Beindul a jó öreg reflex: a „robot pilóta”, aki teszi a dolgát, mint eddig és beleragad a kapcsolatba. A robotpilóta néha még egyszer fellázad, de aztán elfogy az ereje és beletörődik abba, hogy ő már nem szabadul a párjától egy életre. Ezek a történetek mindennaposak a 30-50 éves korosztálynál, de vajon mi felé halad a fiatalabb generáció, ahol nem egy ember ragad benne a párkapcsolatban, hanem 20, 30, 50. Hogyan is lehetséges ez? Úgy, hogy fiataljaink még szakítani, lezárni sem tudnak. Miért tudnának, amikor szüleik sem tudtak. Miért tudnának, amikor nem látták azt a mintát, amitől jobb lett volna szüleiknek, mert együtt kell megöregedni mindenáron. A fiatalok lázadnak, nem csak egy embert „próbálnak” ki, mindenkit ki szeretnének próbálni: lehet, ha két ember között megtörténik a lezárás, az elengedés és a elgyászolás. Ebből semmi sem történik meg. Elengedni sem kell a másikat, hiszen nem is voltunk együtt. Az, hogy szerelmeskedtünk vagy akár testi kapcsolat volt köztünk, az egy dolog, de nem ígértünk egymásnak semmit. A túl nagy szabadság oda vezet, hogy egy idő után azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk. Miért? Mert amit nem értünk, az attól még működik, pl. Ha két ember testi kapcsolatba kerül egymással, akkor szövetnedveik még a csókolózással is keverednek. A szövetnedvek információk rólad. A szövetnedvek te magad vagy, amit átközvetítesz a másikba, aki szintén magából egy darabot átad neked. Akármennyire is nem gondoljuk így, keveredtünk, ami által változni fogunk. A változásunk megjelenik viselkedésünkben, hitrendszerünkben és gondolkozásunkban is, de megjelenhet olyan triviális dologban is, mint a másik baktériumflórája, tehát megbetegedhetünk. Mi magunk is változunk ezáltal. Amikor minden héten másokkal keveredünk, egyszer csak már az eredeti önmagamat fel sem tudom idézni: ilyenkor újra kell bootolni. Meg kell találni önmagamat. Hogyan? Semmiképpen nem azzal, hogy újabb 13 másik emberrel kapcsolódom. Azzal viszont inkább, hogy visszatérünk az eredőhöz és megismerjük szüleinket, családunkat, hogy kik is voltunk egykoron. Az az eredő, amit utána már akár tudatosan változtathatunk. Ha valami nem tetszik, akkor javítunk rajta. A kapcsolatok összevisszasága nem tudatos változtatás önmagunkon, hanem sodródás. Soha sem fogom tudni, hogy ki vagyok és elveszítem a jogom arra, hogy még valamit szerethessek alkotni, teremteni. Aki alkotni vagy teremteni akar, az önmagából tud. Aki nem tudja, hogy ki is ő, az vajon mit tud teremteni? Összevisszaságot, félelmet, hitetlenséget és csak bánt, mert másnak sikerült. Féltékenyek, megkeseredettek lesznek ezek az emberek és mindenkit hibáztatni fognak azért, mert nekik nem jó. Kifelé pedig azt mutatják, hogy minden tökéletes.

Elengedni azt jelenti, lezárni. A lezárni pedig egy elbocsájtó szép üzenet, amelyben átbeszéljük: miért nem működünk együtt és miért nem akarjuk egymást bántani tovább. Ezzel felszabadítjuk magunkat és a másikat egy új kalandra vagy egy új párkapcsolatra nélkülünk. Fiataljaink ezt sem tudják, nem kapják meg információban, hogy mi is lesz a következménye annak, ha mindenkivel összekeveredve (kavarunk) nem fogják tudni, hogy kik ők. Önismeret hiányában nem fognak tudni munkát vállalni, mert nem tudják, hogy miben jók. Önismeret hiányában nem fognak tudni párkapcsolatban élni, mert azt sem tudják, mit szeretnének. Párkapcsolat nélkül nem tudnak családot alapitani és akkor …. Mi lesz akkor? Kihal az ember, mert valakik valamikor nem tanították meg gyermekeik számára, hogy hol rontottuk el. Nem tanítottuk meg gyermekeinket saját elrontott történeteinkre. Saját hibáinkból nem tanulhatnak, mert titkoljuk azokat. Nem lehetünk őszinték még családtagjainkkal sem, mert mi van, ha kiderül, hogy mégsem vagyunk annyira jók. Szánalmas. Amíg nem növünk fel és nem vállalunk felelősséget azért, amit tettünk, azért, ahogy éltünk, addig nem tudunk családot alapítani vagy ha alapítunk, akkor annak a következményeit kell vállalnia egy egész Nemzetnek. Hogyan jövünk ki ebből? Sok-sok beszélgetéssel. Sok megvalló, beismerő, őszinte beszélgetéssel. Erről írok legközelebb.