Mindenkinek szüksége van egy sínre, egy vezetett útra, amelyen halad. A szülők elvesztették vezetőképességüket, mert ők sem kaptak már vezetést. Óriási örömujjongás van akkor, ha vezetői képességgel megáldott emberrel találkozzunk. Az igazság az, hogy akit jól vezetnek szülei, az automatikusan örökli ezt a tudást. Ő maga is tud, mert megtanul közben vezetni. Azok az emberek, akiket nem vezetett szülő, azoknak önállóan kell megtanulnia ezt. Azt, hogy hogyan legyünk jó vezetők.

A világ régen arra épült, hogy egymást tanítottuk. Szülők gyermekeiket. Aztán pedig a tanárok kezdtek tanítani. Mit adhatnak nekünk tanáraink? Azt, amiben jobbak, ugyanúgy ahogy szüleink is addig tanítanak minket, míg jobbak nem leszünk nálunk. Ki határozza meg azt, hogy egy tanár jobb-e diákjánál vagy sem? Senki. Miért? Mert eltűnt a fölöttes hatalom. A szülő pontosan tudja, hogy, mikor és mit tanítson gyermekének. Ezt hívják ösztönös cselekedetnek. Sikerült kiölnünk azzal, hogy a szülőt is sémákra kötelezzük, mint tanárainkat. A szülő feladata, hogy… És várunk, hogy mi lesz ebből. Várunk és várunk és várunk. Nem születik semmi, mert a szülő is csak azt tudja adni gyermekének, amiben jobb nála. Sőt a tanár is csak azt tudja adni diákjának, amiben jobb nála.

Mit kezd az a gyermek szüleivel, aki többet szeretne náluk? Először is meg kell értenie, hogy szülei hol tartanak. Mennyit tudnak, és ezáltal megérti, hogy miben tudnak segítséget adni számára. Ha megérti és kevés számára, akkor fel kell nőnie, és saját kezébe kell vennie életét. Ő kezd majd olyat tanulni, amitől több lesz; de nem azért, mert szüleit lenézi, hanem azért, mert ez az élet rendje, hogy hozzáteszünk ahhoz, amink van. A szülői örökségünk az, amink van, és ahhoz hozzáteszünk vagy elveszünk. Jól vagy rosszul sáfárkodunk azzal, amink van. Attól viszont, aki rosszul sáfárkodik vagyonával, attól még az is elvétetik, amije van. Mi ez, ha nem egy segítő térkép. Egy segítő irányítás fentről, hogy tudd, hogy nem jó irányba haladsz. Rosszul gazdálkodtál kincseiddel, ezért veszik el, hogy ne menj tovább arra. Ez a fönt segítsége, de mi nem értjük. Megsértődünk. Megsértődünk, mint egy gyerek. És ha megsértődünk, akkor nem vagyunk hajlandóak irányt változtatni. Ugyanarra megyünk tovább, és bukásról-bukásra haladunk előre, és az egész világ ellenünk van. Itt tart egy gyermek. Ilyen gyermekként nevelünk mi is gyermekeket. Vak vezet világtalant. Minél inkább látunk, annál inkább vagyunk tisztában azzal, hogy mit tudunk átadni gyermekeinknek. Minél inkább meg tudjuk mutatni gyermekeinknek az igazságot – hogy ennyit tudunk adni, és nem többet–, annál őszintébb lesz kapcsolatunk velük. Őszintébb és nem elvárásokra épülő. Ha őszinte egy kapcsolat, akkor a világ hiába mutatja azt gyermekünk számára, hogy a szülő kötelessége az, hogy…. Nem fogja érdekelni, mert elmondták szülei számára, hogy mire számíthat tőlük. Igazat kapott, tehát nem vár többet. Ha nem vár többet, akkor nem lesz sérült. Nem fogja egész életében azt az információt hordozni, hogy szülei még tartoznak neki. Lehet ez bármi, amivel tartoznak. Szeretet, elfogadás, pénz, igazság, bármi. De, ha őszintén elmondjátok gyermekeiteknek, hogy mire számíthatnak tőletek, akkor igazságra épül kapcsolatotok, ezért nem lesz elvárás benne.

Sajnos mi viszont versenyzünk. Mindenki többet akar gyermekének nyújtani, mint amit kapott. Ezzel még önmagában nincs semmi baj, hiszen ez még motiváció is lehet ahhoz, hogy tanuljunk, fejlődjünk, és legyünk többek ily módon. De nem ez történik, hanem az, hogy nagyobbat vetítünk magunkról, mint ami az igazság. „Elviszünk mi is téged gyermekem Honoluluba, mint a szomszéd fiát is elvitték.” „Mi is képesek vagyunk arra, amire a szomszéd Pista bácsi.” És elhisszük mi magunk is, sőt gyermekünk meg különösen elhiszi. De nem sikerül. Akkor csalódik gyermekünk. Nem Honoluluban csalódik, hanem bennünk. Ha többet ígérünk, mint amit meg tudunk valósítani, akkor előbb-utóbb elfordul tőlünk gyermekünk, mert hazudtunk. Hazudtunk, hogy értjük a matematikát. Hazudtunk, hogy mi átlátjuk a politikát, és hazudtunk kapcsolatunkban is mindenkinek. A gyerekek csak ettől menekülnek. Az igazságot keresik. Az pedig úgy kezdődik, hogy elmondjuk, hogy mi ennyit tudunk, és egyelőre nem többet. Persze minél többet tudunk, annál inkább szeretnének tanulni tőlünk. És minél inkább éreztetjük velük, hogy azt mi már nem értjük – amire ő keresi a válaszokat nálunk –, annál inkább választjuk le magunktól. De hát ez az élet rendje. Ha megtanítottál mindent neki, akkor engedd tovább olyan helyre – iskolába, közösségbe –, ahol olyat fognak neki tanítani, amiben te nem vagy jó. Azért nem fog haragudni rád, mert őszintén elmondtad, hogy te abban már nem tudod segíteni. Ezért a szülői felelősséget rátetted, és innentől felnőtt lett. Ez a fontos. Ott hibázunk, hogy sokáig elhitetjük gyermekünkkel, hogy mi tudjuk. Tudjuk, csak most nem érünk rá elmondani, megtanítani. Megállítjuk őt, és mérges lesz, hogy nem tud továbbhaladni. Ha tudsz valamit, tanítsd meg gyermekednek, és ezzel a munícióval engedd tovább. Ezzel a tudással, amely megalapozza az ő további útját. Minél többet adsz, annál többet fog akarni hozzá még. Annál inkább felkelted az érdeklődését, hogy itt még van több. Tanulhat többet. Ezek a gyerekek, akik kaptak, nyitottak lesznek az újra. Tanulni szeretnének, és akármennyire is furcsa, ez a világ rendje, hogy megtanulják gyermekeink tőlünk azt, ahol a világ tart a mi aspektusunkból, és hozzátesznek. Sokat. Annyit, amennyit csak lehet. Az a szülő, aki lenyomja gyermekét, hogy nehogy gyermeke több legyen nála, az nem érti a fejlődést. Nem versenyzünk. Főleg nem azzal, akik szintén mi vagyunk. Gyermekeink saját magunk folytatásai. Ha úgy tetszik – saját DNS-ünk meghosszabbítása. Ha úgy tetszik – következő életünk. Mindenképpen benne, bennük folytatódunk tovább. Miután erre rájövünk, kezdjünk tanulni. Kezdjük átadni tudásainkat gyermekeinknek, hogy ne kelljen nulláról indulniuk. Használhassák tudásainkat alapként, de sohase állítsunk olyat, hogy nincs több. Nincs olyan, hogy nincs több. Minden nőhet­­­ – a tudás, a hit, a lelkesedés, az életöröm. És minden csökkenhet is. Akkor rossz irányba haladsz. Fordulj meg és tanulj! Tanulj magadért, gyermekedért, és azért a közös jövőért, amelyet együtt építünk! Együtt, nem külön. Ha te már nem építesz, akkor valakinek be kell kapcsolódnia. És, ha nem volt kapcsolatod gyermekeddel, akkor a te jövődet más fogja továbbépíteni. Az a más, akinek megtanítottad tudásod. És ha senkinek sem adtad át tudásodat, akkor a te világot le fog omlani. Nem épül tovább. Az az aspektus eltűnik, pedig izgalmas lehet. Ne hagyd, hogy eltűnjön! Tanítsd meg gyermekednek; vagy ha nincs, akkor válassz ki valakit, aki továbbviheti azt a nézőpontot, amely szintén egy pont a nagy egész körül, ami egy gömb, a Föld! A Földet minél több aspektusból látjuk, annál többet látunk, és ismerünk meg belőle. Minél többet megismerünk belőle, annál inkább látjuk hiányosságait. A hiányt kell pótolni mindenben. Azt a hiányt, ami rés tudásunkban. Azt a hiányt, amely rés a testünkben. Ezek a betegségek. Azok, amelyek hiányoznak belőlünk; és azok, amelyek többletek bennünk. Ugyanígy működik a Föld. Ahol hiány van, vagy ahol többlet, ott nincs egyensúly. Azt kell megtalálnunk saját testünkben is, és ezt kell kiegyensúlyoznunk! Erről írok legközelebb.