Miért nem tudnak leszületni a gyermekeink? Azért, mert mindenki hoz egy tudást. Ha ezt a tudást átadja, akkor leszületik egy újabb lélek – gyerekként, és hozzátesz. Azok a gyermekek, akik már itt vannak, leszülettek – ahhoz, hogy meg tudják nyitni magukat – szeretetre lenne szükségük. Szeretetre, mint virágnak a napra, hogy kinyíljon. Ha nem nyílik ki, akkor úgy hal meg, hogy sosem virágzott. Úgy hal meg az ember, hogy sohasem élt. És úgy hal meg, hogy a tudást – amelyet lehozott – újra le kell hoznia. Addig születünk, míg át nem adjuk tudásunkat itt, a Földön. Ha átadtuk, akkor egy újabb valóság vár minket, amibe játszani megyünk. Más univerzumok, más világok helyén. Addig viszont itt „játszunk”. Itt játszunk – csak már így nem játék. Újra és újra leszületünk, hogy hátha már át tudjuk adni tudásunk. Mi kell ahhoz? Szeretet. Van elég szeretet itt, a Földön, hogy tudásaink kinyíljanak? Igen. Ennek eloszlását kell átalakítanunk. Azok a gyerekek, akik hiányt szenvednek – szüleik szeretetének hiányát –, azokat kell támogatnunk, szeretnünk. Lehet, hogy olyan tudások nyílnak ki ezáltal, amelyeknek már rég ki kellett volna, hogy nyíljanak; de annak hiányában, hogy nem nyíltak ki, nem jöhet az új tudás. Nem tud mire épülni. Mi pedig folyton hozzuk le az újat. Új gyerekek születnek, és új tudások érkeznek általuk azért, hogy valamit hozzátegyenek ők is a Földhöz.

Megszületnek ezek a gyerekek, és nem tudnak kinyílni. Miért? Mert megértik, hogyha ők kinyitják a tudást – amit hoznak –, akkor még nagyobb különbség lesz aközött, ami itt van, és aközött, ami már lehetne itt. Ezek a gyerekek szenvednek. Bezárkóznak addig, amíg nem jön el az Ő idejük. Az Ő idejük pedig akkor jön el, ha már a régi leszületett lelkek átadták tudásaikat, akik már sokadjára születnek újjá. Ezek a lelkek lehet, hogy most gyermekek, vagy lehet, hogy felnőttek. Mindenképpen fel kell őket ébreszteni, hogy hozzáadják tudásukat a világhoz! Ha hozzáadják tudásukat a világhoz, akkor jöhetnek az újak, és nekik sem kell újra és újra és újra és újra leszületniük. Ezek állítják meg a világot. Ezért nem ébredhetnek föl gyermekeink, hiába adnánk szeretetet nekik, hisz tudják, ha felébrednek – még nagyobb egyensúlytalanság lenne. Ezért őket folyamatosan „alvó” állapotban tartjuk. Addig, amíg eljön az Ő idejük. Az Ő idejük pedig már rég eljött. Őket is fel kellene ébreszteni! Nekik is azt kellene mondani, hogy „kellj föl és járj”! De nem tehetjük, amíg a tudás alulról – amihez ők hozzá tudnának kapcsolódni – meg nem érkezik. Ha megérkezik a tudás, akkor azonnal felébrednek. Szeretettel. Ebből az következik, hogy semmi más nem tud minket felébreszteni, csak a szeretet. A szeretet viszont eltorzult. Úgy értelmeztük, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek nincsenek szüleik, elég az is, ha gondoskodnak, gondoskodunk róluk. A szeretet kell ahhoz, hogy fölébredjenek. A mesében is tudjuk, hogy csak a szerelmes csók ébreszti fel a hercegnőt. Csak az igaz szeretet. Ezért kell eljussunk odáig, hogy kinyíljon bennünk a szeretet! Nem tudunk egyedül haladni ebben. Te magad nem tudsz annyi szeretetet adni önmagad számára, amellyel annyira feltöltődsz, hogy te is igaz szeretetet árassz. Ahhoz kell egy pár. Ez a párkapcsolat. A párkapcsolat segít elég szeretetet megélni ahhoz, hogy újabb szeretetet tudjunk továbbadni gyermekünk vagy más gyermekek számára. Azért nem születnek gyermekek ide, mert nem elég a szeretet. Ezek fények. Nem tudnak bekapcsolódni a lelkek ebbe a piciny fénybe, ami itt található. Ha egy gyerek szeret, akkor ad. Azt, ami Ő. Az Ő tudását. Ha pedig nem tud szeretni, akkor elvesz. Azt, ami hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen. Ezért mondják, hogy egy gyerek lehet áldás, és lehet átok. Azok a gyerekek, akik nem kapnak megfelelő mértékű szeretetet, elveszik azt, amire szükségük van.

Mi lenne, ha eljutnánk odáig, hogy felmérjük, mit tudunk adni? Nagy út lenne. Nem születnének sérült, hiányban szenvedő gyermekek. Nem születnének olyan gyermekek, akik elveszik azt, amire szükségük van – mástól. Más anyukától, más apukától, másnak a párjától, más szerelmétől… És akkor már elég sok mindent megértettünk. Minden miattunk van. Miattunk, szülők miatt, akik nem tudunk adni. Nem adhatunk mást, mint azt, akik vagyunk. Ehhez kell eljutnunk! És önismeretre van szükségünk, hogy megértsük: ha még nem tudunk adni – mert hiányunk van –, akkor előbb töltődjünk föl. Töltődjünk föl, és amikor már annyi szeretet van bennünk, hogy túlcsordul, akkor vállaljunk gyermeket! Akkor, amikor már tudunk mit adni számára. És akkor lejön, leszületik, de ehhez mindkét félre szükség van.

Általában a nők tudnak többet adni. Ha többet adnak, akkor nagyobb a petesejtjük, és nem válik kompatibilissé az ondósejttel. Igen, tudom, hogy az ondósejt sokkal kisebb, mint a petesejt; de fogantatáskor, amikor beér a petesejtbe, akkor olyan nagyra nő, mint a petesejt. Ha egyforma a két sejt, akkor könnyen létrejön a megtermékenyítés. Ha pedig kicsit kisebb vagy kicsit nagyobb, akkor még éppen létrejön. Ha viszont nagy különbség van köztük, akkor nem jön létre fogantatás. Akkora különbség van a két ember között. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudunk egymástól megtermékenyülni, hanem inkább azt mutatja számunkra, hogy egymáshoz kell csiszolódnunk. Alakulnunk, változnunk kell! Ha alakulunk, változunk, akkor egyre nagyobb szeretetet érzünk egymás iránt, és megfogan a gyermek. Nem lehet már úgy szülni, hogy hatalmas rezgéskülönbség áll fönn két ember között. Ha ez megmarad, azaz a nagy rezgés- vagy hullámhosszbéli különbség, akkor még eléldegélhetünk együtt egy életen át, de nem tudtuk kinyitni magunkat. Nem éreztünk, és ezáltal nem virágoztunk. Ha nem virágoztunk, akkor nem hoztuk le tudásunk, így újra jövünk ugyanazzal a tudással. Minél többen születnek utána fentről, annál nehezebb lesz kinek átadni tudásunk, hiszen azóta rengeteg dolog változott. Változott a technika, a Föld gravitációja, az orvostudomány… Nem egyensúlyban fejlődik minden tudomány, az pont amiatt van, hogy amikor régen leszülettél, nem nyíltál ki, és nem adtad át tudásod. Így a tudomány bizonyos területeken átlép és halad; de bizonyos területeken muszáj már megérteni az alapját jól. Ezért állunk. Ezért állnak a szülők, és ezért szeretnénk gyermekeket, hogy haladjon a világ.

Ebben a valóságban a fények csak formában jelennek meg. Ezek lehetnek állatok, növények, tárgyak, emberek. Azok a fények, amelyek leszületnek, egy formát hoznak létre. Abból, ami vagy, és abból, ami a párod. Ezekhez a fényekhez kapcsolódnak. Minél alacsonyabban szálltál ki előző életedben, ott kell újra belépned. Ahhoz a családhoz kapcsolódsz, ahol kiszálltál. Ezért mondják, hogy gondold meg, hogy öngyilkos leszel-e, mert akkor biztos, hogy mélyponton vagy. Annyira mélyponton, hogy emberi életre alkalmatlan leszel, ezért „visszaminősítenek”, tehát biztos, hogy alacsonyabb létformát választasz leszületésedhez. Ezek az emberek addig bolyonganak lélekként, míg megtalálják a kiutat, és leszülethetnek. Ha bántó vagy, és úgy halsz meg, akkor olyan családba kerülsz, ahol bántanak. Hogy tanulj. Hogy ne tedd ezt újra! De amikor a rend felborul, akkor már azoknak is szenvednie kell, akik jó családba születtek, csak még nem ébredhetnek föl. Miattunk. Azért, mert még mindig nem értettük meg, hogy odahelyezzük tudásunk, szeretetünk, ahol hiány van. És ha a hiányt feltöltöttük, akkor megtanítottuk őket felnőni, ezáltal ők is újra tudnak adni. És amikor egy társadalom ad, akkor felnőtt. Most gyermekek vagyunk, és csak kérünk. A felnőttek viszont felelősen döntenek. Azt mondják, hogy addig nem szülök, ameddig nem érzem, hogy tudok adni. Ekkor viszont azt mondják az emberek, hogy önző. Önző, mert nem szül. Önző, mert csak magára gondol. Én pedig azt mondom, hogy érett. NEM ADHATUNK MÁST, MINT ÖNMAGUNK: Egészítsük ki magunkat, és meglátjuk, hogy visszajön-e a vágy a szülésre! Visszajön az, hogy gyermekáldást; de csak akkor, ha felnőttél. Azok az emberek, akik hiányban vannak, nem azért akarnak szülni, hogy adjanak, hanem azért, hogy kapjanak. De a gyermek nem ezért születik. Neki van szüksége arra, hogy kapjon. Ha viszont nem kap, akkor elvesz. Ezekből a gyermekekből lesznek a tolvajok, bűnözők. Ez is a mi felelősségünk. Ha megadjuk számukra az esélyt, hogy szeretve legyenek, akkor azok a gyerekek, akik szülő nélkül nőnek fel – de szeretve lettek –, tudnak adni, és nem akarnak lopni. Tanuljunk! Minden a mi hibánk, és ennek felelősségét csak felnőtt személyek vállalják fel. Mi, akik felnőttünk, át kell vennünk a vezetést! Nekünk, akik felnőttek, át kell adni a jogart, mert rendet csak felnőttek tudnak tenni, gyermekek nem. Jó gondolkozást ezen. Legközelebb a társadalom perifériáján élő emberekről írok.