A felnőttség sokkal több rétű, mint gondolnánk. Fel kell nőnünk testként, lélekként és szellemként is. Amikor a test nő, majd felnő, az egy látható dolog. Kis gyerekként növekedésnek indulunk és sok jó minőségű élelemmel, sok víz ivásával, levegőn léttel és sok fény befogadásával egészséges felnőtt testet hozhatunk létre. A testet állandóan mozgatnunk kell ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű vér áramoljon benne, hiszen akkor fog elég vért kapni újra a szívünk és az agyunk is. Ha a szív elég vért kap és megfelelő mennyiségű vért tud pumpálni, akkor az érzelmeink is kifejlődnek. Ha kifejlődnek az érzelmeink, akkor megfelelő módon tudunk szeretni, hinni, bízni vagy megfelelő módon tudunk bánni az érzelmeinkkel. Pl. nem feltétlenül adunk mindenkinek a sok szeretetünkből, ha nem fogja tudni a másik még viszonozni vagy nem adunk több hitet akkor, amikor a másik még nem képes befogadni. A szív is attól lesz egészséges, ha megfelelő mértékben tud adni és kapni. Ha az agy pedig nem kap elég vért, akkor nem leszünk értelmesek: ha kevés vér áramlik benne, akkor bántók, arrogánsak vagy önzők leszünk. Nem lehet egészséges az a test terület, amely nem egyensúlyban kap és ad a vérből. Az egészség tökéletességet jelent. Az az ember lesz tökéletes, akinek testalkata is egyensúlyban van, a szíve is jól ver és az agya is tökéletes vérellátásban részesül. Aki nem kapott elég táplálékot vagy nem áramlott elég vér a testének bizonyos részeibe, az megrekedt. Megrekedt, tehát nem nőtt fel testként. Ilyenkor kisebbek vagyunk vagy soványabbak az átlagnál, nem fejlődnek ki a nemiség fokmérői, stb. A lélekben nem felnőtt emberek érzelemmentesebbek. Bár nem érinti meg őket a bántás sem, de sajnos a szeretet befogadására is képtelenek vagy csak rés szerint képesek befogadni azt. Az emberek sokszor mentálisan, szellemileg vannak lemaradva leginkább a felnőtté válásukban. Ha szellemileg vagy lemaradva, akkor olyan szakmákat választasz, amit még éppen el tudsz sajátítani. Ha elsajátítottál egy szakmát, akkor viszont hasznos, felnőtt tagja vagy a társadalomnak te is. Akinek nincs szakmája, tudása, az gyerekként tengődik, és próbál koldulni az utcán. Aki koldus, az gyerek, tehát számunkra segítségre szoruló ember. Ezek a fel nem nőtt felnőttek elvonnak a felnőttek energiájából. Elvon az, aki nem dolgozik, mert közösen fogjuk támogatni. Elvon az, aki nem érez, mert a körülötte lévőkből töltődik és elvon az, aki még nem nőtt fel testként, mert jóval több élelemre van szüksége, mint annak, aki már kifejlődött felnőtt. A gyerekek amikor nőnek, akkor jóval többet esznek. Akkor is, amikor érzelmileg vagy mentálisan fejlődnek. Képzeljétek, hogy ugyanígy működik a felnőtteknél is. Ha tanulsz vagy tanítasz, adsz vagy befogadsz, mindegyikhez energia kell. Ha te magad fejleszted magad, akkor a te energiaszintednek kell nőni ahhoz, hogy edzeni tudjál vagy szeretni vagy tanulni. Mindenhez energia kell és a felnőtt ember tudja is, hogy magát kell feltölteni, ha bármit is szeretne tenni. A gyerek nem tudja, hogy a tanuláshoz is energia kell. Nem tudja, hogy a növekedéshez vagy az érzelmek megéléséhez is energia, tápanyag kell. Nem tudja, ezért szülei segítik ebben: ők etetik, táplálják, tanítják. Mindig más táplálékra lesz szüksége a gyermekünknek. Van, amikor jó zsíros húsokra, ha éppen a test azon területe növekszik, fejlődik, ami a porcok. Van, amikor zöldségekre, ha izomra gondolok és van, amikor a táplálék lelki. Érzelmekre, hitre és erőre van szüksége. Ilyenkor bíztatni kell, hinni benne és felépíteni őt érzelmileg. Sokszor erre már nincs ereje a felnőtteknek. Örülünk, ha etetni vagy akár tanítani tudjuk gyermekünket és az érzelmi fejlődését valahogy kifelejtjük a felneveléséből. Sajnos ezért az érzelmi intelligencia nagyon alacsony hazánkban. Vannak népcsoportok, ahol az érzelmek tanítása jóval előrébb való a szellem tanításánál, és vannak olyan népcsoportok, ahol egyedül a test az, ami számít. Legyen jó erős, jó termékeny, stb. Mi Európa közepén ott tartunk, hogy mutathatnánk egy mintát, ahol a testünk, lelkünk (tehát érzelmi életünk) és a szellemünk (mentális képzettségünk) egyensúlyban van. Sajnos nem sikerült ezt még megértenünk és mi magunk nem egységes népként hol a testünk Istenítésében, hol az érzelmek Istenítésében, hol a szellemünk Istenítésében vagyunk leragadva. Miben nyilvánulnak ezek meg? A test istenítői gladiátor testet hoznak létre. Nem az egyensúlyt, hanem valaminek a kompenzációja által túlzó erővel rendelkező testet szülnek önmaguk számára. Aki lelkileg indul el a túlzásokban, az túl spirituális, túl érzelmes lesz. Ez is egy kompenzáció, ha a testben vagy a szellemben nem jutottunk el oda, hogy megfelelő mennyiségű figyelmet kapjunk és a szellem is tud túlkompenzálni. Amikor a szellem túlzó, akkor a sokadik egyetemet végezzük. Semmi sem elég a tanulásból, viszont nem használjuk a tudást, ezért a tanult tudás nem társul gyakorlati tudással és így elvész. Aki nem jól gazdálkodik azzal, amilye van, azt „elviszi a demencia”: egyszerűen elfelejti. Amikor valaki csak tanul és nem használja tudását, gőgös lesz: ez visszataszító mások számára. Amikor valaki csak az érzelmekben hisz, azt le fogják nézni, mert semmivel sem jobb érezni, mint tudni vagy egészséges testben létezni. Jó és fontos az érzés, de a túlzás mindenben egyensúlytalan. Amikor pedig valaki túlerőben van, akkor izomagyúnak titulálják, főleg, hogy valóban nem marad vér az agyban, hiszen minden mozgással szabályozhatjuk a vér áramlását a testünkben. Ha állandóan gyúrunk, akkor minden vér az izmainkban landol és ha nem fejlesszük magunkat, akkor nem jut máshova. Az agyat, a szívet és az egész testet egyensúlyban kellene tartanunk. Ehhez még jó sok ismeretre van szükségünk, de egyelőre csak annyit írnék, hogy ne gondoljátok, hogy ha valamiben nem fejlődtetek ki, akkor ennek nem lesz „tanító jellegű” következménye. Amikor valaki testként alul működik, akkor egy egészségesebb testű embert választ párjául, ösztönösen. Amikor valaki érzelemmentes, akkor egy túl érzelmeset választ és amikor valaki nem elég okos, akkor biztosan egy okosabb párt keres magának. Mondhatnák, hogy ketten együtt tökéleteset alkotunk, de a párkapcsolatnak nem csak az a lényege, hogy kiegészítsük egymást, hanem az is, hogy tanuljunk egymástól. Legyünk egyensúlyban egy idő után. Tehát ha én egészségtelenebb, nyüzügébb vagyok, mint az edzett párom, akkor ha nem kezdem fejleszteni magam testként én is, akkor energiát vonok el a másiktól: mindent tőle várok. Ő az erős, tehát mindent, amihez erő kell, ő neki kell majd megcsinálni. Ez egy darabig még tetszeni is fog a párom egojának, aztán elfárad, mert helyettem is dolgozik. Ha én vagyok az érzelmesebb, nekem nagyobb az érzelmi intelligenciám, akkor én fogom tanítani az érzelmekre, ami szintén energiát von el tőlem. Ha megtanulja és kiegyenlítődik a rendszer, akkor megérte a fáradozás, de ha nem akar tanulni, mert férfiatlannak tartja az érzelmeket, mert nem érzi, hogy szüksége van rá, akkor sajnos csak az én szeretetem befogadását éli meg, amitől függővé válik tőlem. Ha függő, akkor nincs egyensúlyban és azt érzi, hogy valamiben kevesebb nálam. Ha ezt érzi egy ember, hogy valamiben kevesebb a másiknál, akkor elzárkózik, bezárkózik: nem akar szembesülni a hiányaival és véletlenül sem akarja, hogy mi szembesüljünk a hiányával. Ha elzárkózik, akkor az érzelmektől is elzárkózik, amit eddig kapott és megéli a saját hiányállapotát. Ilyenkor, ha nem fejlesszük magunkat érzelemben, akkor mindig kell keresnünk valakit, aki szeret, aki tölt, majd újra és újra megéljük, hogy már nem ad eleget és lecseréljük. Nem értjük, hogy a mi fejlődésünk a lényeg, hogy mi legyünk többek, felnőttebbek adott esetben érzelmileg. Az érzelmeinket is fejleszthetjük, mert egyébként magyarként abban vagyunk leginkább lemaradva. Amikor pedig hozzámegyünk egy okos emberhez, de magunk nem fejlődünk, nem tanulunk mellette, akkor ugyanolyan függők leszünk a másiktól. Nélküle semmik vagyunk. Minél inkább hozunk létre függő kapcsolatokat, annál gyerekebbek vagyunk. A gyerek függ. Azért függ a szüleitől, mert még nem lett felnevelve, tehát még nem tud mindent, amit a szülők tudnak. Minél korábban hiszi el magáról a gyermek, hogy ő már több lett, mint szülei, annál gőgösebb, „ki ha én”-ebb lesz. A „ki ha én”-ség egy kép a magyar társadalomban. Mindenki vetít. Többet mutat magáról, magából, mint a realitás. Felnőttként rálátunk igazi önmagunkra és tudatosan fejleszthetjük magunkat testként, lélekként vagy akár szellemként is. Ezekről írok legközelebb.