Mindenkinek szüksége van egy kiegészítő társra. A kiegészítés azáltal jön létre, ha megértem, hogy én mit teszek bele az egészbe: önismeret. Amíg nem tudom saját tudásomat, saját értékemet, addig azt hoz a másik a párkapcsolatba, amit akar. Ha én ismerem magam, akkor „csak” ki szeretném egészíteni magam. Ha viszont nem ismerem magam, akkor ahogy írtam, bármit és bárkit elfogadok társként, csak legyen mellettem valaki: ezt hívjuk párfüggésnek. A párfüggés csak és kizárólag akkor alakul ki, ha nem ismerjük magunkat, ezáltal nincs önbecsülésünk. Az önbecsülésnek viszont meg kell születnie akkor, ha egyensúlyban lévő párkapcsolatra vágyunk. Az egyensúly akkor alakul ki, ha két ember együtt alkot egyenlő arányban egy egészet. Az egész pedig két félből áll, melynek egyik fele a fele-ség, másik fele a férj. A két fél egyensúlyt jelent. Ha bármelyik irányban eltolódunk, máris egyensúlytalan kapcsolatok jönnek létre. A párfüggőség nem lehet egyensúly - tehát harmónikus kapcsolat -, meg aki függ a másiktól, az fél, hogy egyedül marad. Aki pedig fél, hogy egyedül marad, az nem biztos magában, nem ismeri eléggé vagy egyáltalán önmagát. Az önmagát nem ismerő ember sérülhet. A sérülés abból adódik, hogy miután tudja, úgy tudja, hogy szüksége van valakire, hogy egésszé váljon, ezért nagyon nyitottan megy bele egy kapcsolatba. A nyitottság jó, ha már ismerjük magunkat. Nyitottan igazán meg tudjuk mutatni azt, akik vagyunk és ez valószínűleg kivált valamit a másikból: valamit, ami vagy érdeklődés vagy érdektelenség. Ilyenkor tudjuk, hogy van-e értelme tovább próbálkozni vagy nincs. Minél tovább próbálkozunk úgy, hogy a másikban nincs érdeklődés, annál kevesebb energiát viszünk tovább egy másik próbálkozásba: „ne szórjátok a gyöngyöket a disznók elé”. Ha még nem ismerjük magunkat és így indulunk el ebben a párkapcsolatban, akkor a sérülésünk lehet nagyon nagy, hiszen azt fogjuk érezni, hogy jó együtt valakivel, mert együtt biztonságosabb, együtt többek vagyunk és ha a másik még nem párt keres, csak aktuálisan valakit, akkor bizony komoly sérüléseket szerzünk. Mi által? Leginkább azáltal, hogy elhittük, hogy csak együtt tudunk többek lenni: így alakul ki a függőség. Ráadásul a függőséget még táplálja, hogyha a másik nem emel fel minket, nem beszél erényeinkről, nem segít önmagunk megismerésében, hanem csak lenyom. Lenyom és ezáltal kerül Ő pozícióba. Ha a másik az én lenyomásommal kerül fölém, akkor sajnos nem volt több nálam, tehát mit tudna hozzám adni? Semmit, viszont elvenni tud. Azt a párkapcsolatot hívjuk építő jellegű párkapcsolatnak, amiben több lettél. Gondold végig, hogy a kapcsolat előtt ki voltál és hogy ahhoz képest több vagy-e. Ha igen, akkor kaptál a párkapcsolattól. Ha nem, akkor gondolkodj el. A párkapcsolat mindig épülésünkre kell, hogy legyen, de már a 20. századtól azért alakult ki a leépülés, mert fél felnőttként kezdtünk el párkapcsolatokat. Olyan fél felnőttként, akiket a szülőknek nem sikerült felnevelni. Olyan fél felnőttként, aki nem engedte szüleiknek, hogy felneveljék őket: ennek eredményeként keveset tudunk, keveset érzünk és a testünk is egyre silányabb lett. A szülők szerepe jóval nagyobb a társadalomban, mint megszülni egy gyermeket. A megszületés után kell leginkább törődni gyermekeinkkel. Mikor? Amikor 14 óra munka után hazaesünk és még a háztartást is rendben kell tartani? Mikor, amikor a munkában és a párkapcsolatban (amelyek alapjai az életünknek) sem tudunk helytállni? Mikor tudnánk időt szánni gyermekeinkre? Hogyan tudunk adni nekik és miből? A mai generációknak ez a legnagyobb hiányossága. Nincs eltöltött idő feléjük, nincs lehetőségük így tanulni a szülőktől és nem nőnek fel ezáltal. A felnőttség időről időre egyre több tudással jár. Mi pedig egyre kevesebbek leszünk, hiszen a munka is kivesz belőlünk és a párkapcsolat is egyre többet követel. Hol marad ebben energia a gyermekekre? Sehol. Igen ám, de most ezek a „gyermekek” kezdték a párkeresést. Ezek a gyermekek, akik egymást „nevelték” fel abból, amit ők is kaptak. Jó esetben kiegészítik egymás hiányosságait, rossz esetben pedig - ami tendencia - elvonnak egymástól. Így alakul ki az energiavámpír fogalma. Az energiavámpír csak más energiájából, tudásából, hitéből táplálkozik. Nincs saját energiaforrása. Hogy alakul ki a saját energiaforrás? Úgy, hogy aki felnő, megkapja a szabad akaratot és teremt annak minden felelősségével. Aki viszont nem nő fel vagy nem hajlandó felnőni, az nem kapja meg a szabad akaratot és nem tud teremteni. Ilyenkor ráfüggünk valakire, aki viszont „eltart”. Ha téged még eltartanak, akkor mindegy, hogy hány éves vagy, nem nőttél fel vagy visszaminősítetted magad gyerekké. A gyerek viszont sértődős, hisztis, bántó, boldogtalan egyedül, stb. Mindig a másiktól fogja várni, hogy boldoggá tegyék. Nem tud egyedül működni. Amíg szülőként az, hogy segítjük gyermekünket és felnevelhetjük, adhatunk neki: örömöt okoz, úgy a felnőtt társunkkal szemben már nem mondhatjuk el ugyanezt. Nem okoz örömöt, ha a társad „popsiját kell kitörölnöd”, nem okoz örömöt, ha társadat kell a matematika, az irodalom rejtelmeire tanítgatnod és nem okoz örömöt, ha a társaddal nem tudsz felnőtt módjára beszélgetni. Az önismeret nagyon fontos. Ha tudod, hogy ki vagy, miben vagy jó és miben van hiányod, akkor úgy keress párt, hogy mit szeretnél kapni és mit tudsz érte adni. Aki nem tud adni, az még gyerek: mindegy hány éves. Aki viszont csak ad, az pedig már elérte a teremtését és már vagy anya-, vagy apastátuszban van. Ilyenkor anyaként vagy apaként csak adunk. Azért adunk, mert a gyermekek úgy nőnek fel, hogy csak kapnak. Az normális is, ha viszont találkozol egy apával, aki párkapcsolatot keres, csak adni fog. Egy igazi apa csak ad. Az a párkapcsolatban nem jó Neked, mert egy apa mellett csak gyerek lehetsz. Először élvezni fogod, hogy csak kapsz, majd egy idő után - mint egy kamasz - te is szeretnéd megmutatni magad. Ott szokott véget érni a felnőtt gyerek kapcsolat. Minél jobb párkapcsolatra vágysz, annál inkább törekedj a felnövekedésre. Felnőni csak akkor fogsz, ha szembesíted magad a függő kapcsolataiddal. Függsz-e még szüleidtől, tanáraidtól vagy valamely régi vagy meglévő kapcsolatodtól? Ha igen, akkor nézd végig, hogy mit adnak neked, mert abban hiányod van. Ha hiányzik a törődés, akkor abban nem vagy még felnőtt: kevés a „törődés” benned. Addig kérjük a törődést vagy bármi mást, amíg megelégedünk. Ilyenkor feltöltődött a rendszer és kipróbálhatjuk, hogy milyen az, amikor már mi is tudunk törődni. Így növünk fel lépésről lépésre és így leszünk alkalmasak felnőtt párkapcsolatra. A felnőttek már nem függők. Mindenki, akinek függősége van, az valahol, valamiben elakadt vagy visszaminősült gyermek. A függőségekről írok legközelebb.