Minden, amitől függünk, valamilyen hiány következménye bennünk. Ha függünk a szerektől, akkor valamit nem kaptunk meg, ami nekünk hiányzik. A hiányokat pótoljuk. Így megvilágítjuk mások felé a felelősséget. Ha szüleinktől, családunktól, társainktól nem kapunk elég szeretetet, kedvességet, hitet bennünk, akkor valamibe kapaszkodni fogunk. Valami olyan tárgyba, amely kiegészít minket. Ha hiányunk túl nagy a szeretetből, akkor először nem is tudunk befogadni sokat. Ha valakit nem szerettek, akkor bizalmatlan, nem tud teljes szeretetet befogadni. Csak annyit, amennyire éppen akkor képes. Ha egy gyerek semmi szeretetet nem kapott, akkor nem is érti azt. Nem érti, hogy az jó. Nem is tudja elfogadni, befogadni azt. Így mindig olyan gyerekeket keres, akik bántják. Mert ezt az érzést ismeri. Ha ez az érzés megjelenik, akkor fáj neki. Nem jó, de legalább érez.

Az emberek nagy többsége már nem is érez. Ezért nem értjük azt, ha valaki szenvedni akar. Ha szenvedni akar, legalább érezhet. Még ha nem is jót, de legalább él. Ha nem érez egy ember, akkor meghal. Nem élvezi az életet. Ha érezni szeretne egy ember, akkor vagy szenvedésen, vagy szereteten keresztül tud. Ha valaki ahhoz van közelebb, hogy szenved, akkor azt fogja behívni az életébe. És akkor bántják. Nem egy emberi tulajdonság az, hogy vágyom a szenvedést, de mégis ezt tesszük. Mert nem tudjuk másként megélni érzelmeinket. Ha nem szeretnek, akkor gyűlölnek. Ezeket az utakat értjük.

De a szürke összes árnyalata ott van bennünk. Nem csak a fehér, és nem csak a fekete. És ha van szürke, sőt annak millió árnyalata, akkor aszerint érzünk.

Van, amikor azt mondjuk, hogy kicsit tudok szeretni. Vagy azt, hogy nagyon tudok szeretni, de nagyon tudok gyűlölni is. Ilyenek vagyunk. Sokszínűek. De szeretni akarunk és nem gyűlölni. A szeretet nem más, mint önmagunk megélése. Minél több a szeretet bennünk, annál jobban éljük azt, akik vagyunk. De ha van bennünk gyűlölet, harag, indulat, stb., akkor az kiszorít belőlünk, akár minden szeretetet. Akkor biztos, hogy nem azt éljük, akik vagyunk. Ha szeretetet akarsz megélni, el kell engedni magadból az összes haragot, dühöt, indulatot. Mindent, ami nem a szeretet. És akkor megszületünk.

Hogyan tudjuk elengedni az összes mást, mint a szeretet, ha nem is tudunk létezéséről? Magyarul, nem ismerjük magunkat. Nem tudjuk, hogy mennyi szeretetet hordozunk, és mennyi haragot. Mert ezeket elfedjük. Mivel? És miért?

Az egonkkal, és azért, hogy ne értsék félre viselkedésünket. Azt mutatjuk, hogy jó fejek vagyunk. Azt, hogy kedvesek. És azt, hogy szeretetteljesek. És ez nem igaz. Mindig azt mutatjuk, amit elvárnak tőlünk. De az nem igazság. Nem az igazságot mutatjuk. Miért? Mert akkor szüleinknek kellene azzal szembenézni, hogy valamit nem tettek meg értem, nem adtak meg nekem, és én nem kérhetek ilyet tőlük. Mert nem érnek rá. Ezért megpróbálom én pótolni magamban azt, amit nem kaptam meg tőlük. Ehhez, viszont szükségem lesz arra, hogy felismerjem hiányaimat. Hogyan tegyem? Például tudatmódosító szerekkel. A tudatmódosító szer képes kinyitni minket, hogy megismerjük magunkat. Hogy hol tartunk, mik a hiányosságaink, mire van szükségünk. Ha megnyitottuk magunkat, akkor függünk. Függünk attól, ami hiány bennünk. Nem magától a szertől fogunk függni, hanem az érzéstől, amelyet felébresztett bennünk. Hogy jó volt önmagunkat élni. Még akkor is, ha ez nem önmagunk teljessége volt, hanem csak kicsiny része. Tehát attól fogunk függni, hogy önmagunk lehessünk.

Önmagunkat nem sűrűn élhetjük meg. Élhetjük magunkat úgy, hogy jó gyerek, vagy úgy, hogy rossz gyerek, vagy úgy, ahogy elvárják tőlünk. De önmagunkat igazán nem élhetjük meg. Miért? Mert az kevés. Ha kevés, akkor el kell rejtenünk. Nem mutathatjuk, hogy hiányzik az anyu, mert úgy sem ér rá. Nem mutathatjuk, hogy hiányzik az apu, mert úgy sem ér rá. Senki nem ér rá velem lenni. És én kicsi vagyok, egyedül vagyok, és hiányaim vannak.

De az emberek többsége ugyanígy él, és ők sem panaszkodnak. Akkor én sem tehetem ezt meg, nem kérhetem azt az anyutól, hogy figyeljen rám. Sem mástól. Magamban kell megoldanom, hogy szeressenek, és magamnak kell megtanulnom, hogy milyenné kell válljak ahhoz, hogy elfogadjanak, hogy jól érezzem magam a bőrömben. De nem megy. Kevés minden. Nem elég a figyelem, és nincs elég szeretet. Akkor próbálok figyelmet fordítani magamra. Akkor feltárom, hogy mi a hiány bennem. Nem tudok például szeretni. Kitől kell, hogy megtanuljam? A szüleimtől. Meg tudtam tőlük tanulni? Nem. Akkor két lehetőségem van. Vagy elkezdem őket ostromolni, hogy tanítsanak meg szeretni, vagy elkezdem keresni azokat a lehetőségeket, ahol látok szeretetet, ahol tanulok szeretni. Ezek a lehetőségek.

Ha elkezdem mondani szüleimnek, hogy nem tudok szeretni, akkor megijednek, hogy baj van ezzel a gyerekkel. Soha nem hallottak ilyet, hogy szeretni tanulni kell. Mert ez alap. És te apa, tudsz szeretni? Igen, persze. Hogy kérdezhetsz ilyet, hiszen téged szeretlek a legjobban. Akkor ennyit tudsz adni összesen?

Ilyenkor már megsértődnek. Nem azért mondja a gyermek ezt, hogy megbántson, hanem egyszerűen jelzi, hogy ez neki kevés. Akkor meg kell tanulni többet adni, de ahhoz ki kell nyitni az emberek szívét jobban. Most már sokan nyitogatják szívüket, ezért tudjuk, hogyha kinyitsz valamit, akkor ott mögötte, valami előjön. Az, amit elzártál. Ha akarod, ha nem. Ha elzártam valamit, akkor azt azért tettem, hogy ne érezzem, hogy fáj. Ha valaki megbántott, megalázott. Minél többet bántanak, annál több ilyen elzárás lesz a szívedben, tehát annál kevésbé nyitott szívvel tudsz szeretni. Nem az a baj, hogy nincs benned szeretet, mert olyan nincs, hanem, hogy elzártad magad másoktól, mert nem akarsz szenvedni. De így nem is érzel. Minél több az érzés, annál nagyobb szeretettel tudsz újra szeretni. Ha a szíved nyitva, akkor szeret. Ha pedig zárva, akkor bánt. A kettő között, sokféle módon működhetünk. A tudatmódosítók, a spirituális utak, mind arra szolgálnak, hogy kiengedjük magunkból azt, amit elzártunk. Tehát megnyitja szívünket. Tehát fájdalmat, békétlenséget fogsz kiengedni magadból pusztán azért, mert kinyíltál.

Minél nagyobb a nyitottság, annál többet engedsz ki magadból. Abból, ami ott a szívben elzárva volt. Ha ott el volt zárva valami, akkor kijön. Hová? Oda, ahol vagy. Éppen akkor. Ha oda jön, ahol szüleid is jelen vannak, akkor mocskolódsz, bántóan viselkedsz és arrogáns vagy, ha ezek voltak benned. Ha pedig kedvességet zártál el, akkor az jön ki belőled.

Van ilyen is, mikor egy ember olyan kedves lesz tudatmódosító szerek használata után, mint előtte soha. Ez mit jelent?

Az ő családja valószínűleg nem azt éli meg jónak, ha kedvesek vagyunk. Akkor olyankor a gyermek elzárja azt, ami számára nem fontos, például a kedvességét, mert azzal a család nem tud mit kezdeni. Akkor, amikor felszabadul, tehát iszik vagy drogozik, vagy megtér, vagy valamilyen módon megnyitja magát, akkor kedves énje megjelenik. A család, vagy tud ezzel mit kezdeni, vagy nem. De hogy felszínre jön az ÉN, az biztos. Ha pedig felszínre jön, akkor megnyilvánul. Ha tetszik, akkor elfogadást nyert. Az azt jelenti, hogy már nem zárja el magát ezen a területen a gyermek, hanem hagyja, hogy élje azt, aki Ő. De ha most sem tud vele senki sem azonosulni, ha most sem fogadják el énjét, akkor újra bezár. Akár még jobban. Nem lehet úgy élni sokáig, hogy ne élhessük, saját magunkat. Nem könnyű, de muszáj. Mert nem sokan kíváncsiak arra, akik vagyunk, hanem inkább azt várják el tőlünk, hogy olyanok legyünk, akik képesek megfelelni az elvárásoknak. Akkor mi ugyan nem a saját életünket éljük, de megfelelünk annak a normának, amit elvárt tőlünk a környezetünk. De akkor kiderül, hogy apa sem boldog, sőt anya sem. Amit tőlük elvártak, azt teljesítették, csak saját életüket felejtették el élni. És akkor lázadnak. Drogoznak, isznak, buliznak. Mindent, amit nem lehetett soha. Nem azért, hogy kitombolják magukat, hanem azért, hogy élhessék végre azt, akik Ők. Önmagukat. Ehhez viszont minden mázat le kell vetni. Mindazt, amit a társadalom kényszerített rájuk. Mindazt, amit eddig éltek. Tehát el kell engedniük azt, akik eddig voltak. Azt, akiben hittek. Ez az ego. Önmagunk lebutított énje. Önmagunk programja, önmagunk által. Illúzió, csalás. Mert az, aki vagy, nem mutathatta meg magát. Mert az, aki vagy, nem élhette azt soha. Mert az, aki vagy, nem is születhetett meg soha, hiszen azonnal kondicionáltak minket arra, hogy milyenné kell válnunk, mit kell élnünk. Nem azt éltük, akik vagyunk, hanem azt, amit elvártak tőlünk. Ha pedig lázadtunk, akkor mindig valamit kiengedtünk magunkból, amellyel elfedtük igazi énünket, tehát az ego megnyilvánult.

Azt mondjuk, hogy az egot nem kérjük. De nem élhettük a saját énünket sem. A kettő között, mi van? Semmi. Vagy teremtünk egy olyan egot, ami kicsit hasonlít magunkra, és kicsit beilleszthető abba a társadalomba is, amely elfogad minket, Vagy bűvészkedünk egész életünkben, hogy hol ilyenek vagyunk, hol pedig olyanok. És már végül azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk. A szerelem példáján mutatom be ezt.

Ha valaki szerelmes, olyanná akar válni, aki tetszik a másiknak. Ha tetszik, akkor szeretik egymást, de ha úgy viselkednek egymás felé ami nem tetszik, akkor össze vissza bántják egymást. És már nem is tudják szeretni egymást, és bezárják sérelmeiket, bánataikat szívükbe, amitől kevesebb nyitottság van egymás felé. Minél kevesebbet nyitunk egymás felé, annál kevésbe tudunk szeretni. Nyitott szívvel sokat adsz, és kapsz. Zárt szívvel semmit nem adsz, és semmit sem kapsz. Akkor már nem tudsz szeretni.

Ezt kell megtanítani gyermekeinknek, hogy ne zárják be a szívüket. De miattunk, szülők miatt teszik. Azért mert nem hagytuk őket olyannak lenni, mint amilyenek lettek volna. Miért? Mert sokkal nagyobb a társadalmi elvárás, mint érezni a szeretetet.

Azt mondják az emberek, hogy mit csinálsz azzal, hogy szeretsz. Mire mész vele? Abból nem tudsz megélni, nem fontos. Csak az a fontos, amiből meg tudsz élni. Csak az, hogy eltartsd családodat. De ha nem szeretsz, nincs család. Nincs, akit el kell tartanod. Nem élvezed az életet, mert egyedül vagy.

Szeretni kell. Ezért jöttünk. Ahhoz pedig ki kell nyitni a szívünket. Ha kinyitjuk, kijön belőle mindaz, ami harag, düh, indulat. Segítenek ebben a tudatmódosítók, segítenek ebben az egyházak, és különböző spirituális szeánszok is. De hogy mi jön föl, az mindig meglepi. Lehet, hogy harag és lehet, hogy kedvesség. De hogy értsd, egyik sem te vagy. Ha valami feljön és eltűnik, akkor nem te voltál. De ha valami feljön és marad, az már saját ÉNED. Akkor már elkezdtél megszületni. Elkezdted élni azt, aki vagy. Ha megéled, akkor jó. De ez még mindig csak része annak a teljességnek, aki vagy. Csak kis része. Minél nagyobbat nyitsz önmagadon, annál nagyobb dolgok hagynak el téged, annál többet engedsz ki a szenvedésből, haragból, mindabból, ami nem te vagy, annál többet ismerhetsz meg alatta abból, aki vagy. A vagy, így fog megszületni. Apránként. Minél többet engedsz el a felvett Énből, annál többet élsz meg abból, aki valójában vagy. És ha már élheted azt, aki valójában vagy, akkor már nem kellenek a tudatmódosító szerek, már nem kell alkohol, már nem kell vallás, vagy egyház, vagy spirituális út, hanem megéled azt, aki vagy és boldogan kapcsolódsz össze azokkal az emberekkel, akik szintén élik önmagukat. Akkor egy szebb világ születik. Addig pedig éljük azt, akik vagyunk és keressük önmagunk útját - akár tejességét - együtt. Minél többet tudsz meg önmagadról, annál jobban szabadulsz fel. Annál kevesebb a maszk, a manír, annál többet élsz, vagy élhetsz abból, aki vagy. És aki vagy, az jó. Mindig. De amit élünk, az nem jó mindig. És ha azt éled meg, hogy nem vagy jó, akkor biztos, hogy maszk van rajtad. Ego. Olyan valami, ami nem te vagy. Ha levetjük együtt maszkjainkat, az emberek élvezni fogják egymás társaságát. Élni fogják, életüket. És élvezni fogják azt, hogy végre megszülethettek, mert a születés nem ért véget akkor, amikor megszülettél, hanem akkor kezdődik. Az újjászületés pedig megmutatja, hogy ki vagy valójában. Újjászületettnek lenni jó. Azt éled, aki vagy. Hagyjuk egymást újjászületni. Hagyjuk azt élni egymásnak, akik vagyunk. És akkor rájövünk, hogy az ember csak úgy lehet teljes, hogy megismeri önmagát. Ha megismeri önmagát, rájön, hogy hiányban van. Megkeresi a másik felét, és teljessé teszi magát, magukat. A teljességet az ember, csak párban élheti meg. A párod, a másik feled. A férj és fele-ség, amely két fél kör, adja a teljességet, amely a kör. Egyedül nem fog menni.

Tanulj meg előbb érezni, hogy azután szerethess, hogy azután teljessé válhass vele, a másik feleddel.

Jó gondolkodást ezen.