A vízválasztó tulajdonképpen egy zsilip, amin átzubog az, a korábbi tudás, hiedelem, ami bennem volt. Mert valamit sokáig elhittem, és most nem. Vagy csak egyszerűen rájöttem, hogy amiben eddig hittem, már nem visz előre. Rájöttem, hogy ami eddig segített, már nem képes rá.
Nem csalódni kell ilyenkor , nem azt mondani, hogy semmi sem igaz, hanem megérteni, hogy már elavult. Nem aktuális. Az nem azt jelenti, hogy nem volt valamikor nagyon jó számomra. Nem azt jelenti, hogy ugyanez a tudás nem lehet valaki más számára zseniális. Hanem azt jelenti, hogy én már megtanultam belőle mindent, és már nem tud többet adni. Akkor megyek tovább. Ez a vízválasztó. Mint amikor egy gyermek már nem ugyanúgy kéri a törődést. Nem  ugyanazt szeretné mint gyermek korában szerette volna. Ez azt jelenti, hogy felnőtt. Nem meghalt, nem átváltozott, hanem felnőtt. És egy felnőtt embernek nem ugyanarra van szüksége mint egy gyermeknek. A szülőknek is meg kell ezt tanulni. Nem nevelhetjük ugyanúgy a felnőtt gyermekünket, mert életképtelen lesz. Nem kérhetjük ugyanazt számon tőlük felnőttként mert az azt jelentené számukra, hogy nem hiszem el hogy felnőttél. Ha pedig állandóan azt sugárzom felnőtt gyermekem számára, hogy képtelen felnőttként viselkedni, abban meg kell néznem szerepemet. Nekem is, mint szülő, váltanom kell. Váltanom kell abban hogy honnan fogadom el gyermekemet felnőttként. Mi kell ahhoz, hogy én azt tudjam mondani egy másik szülőnek, hogy gyermekem felnőtt? Mi kell valójában ahhoz , hogy felnőjünk? Elismerés. Elismerése annak, hogy te valami olyat tettél gyermekem, ami felnőtt viselkedés. Felnőttként reagáltál egy szituációban, amit én még nem is gondoltam rólad. Megdicsérjük. Ha megdicsérjük, ebből tudja, hogy jó az irány. Jó felé halad. Ha elmarasztaljuk, egy gyermek tudja ettől, hogy nem jó felé halad. És ha soha nem dicsérjük meg gyermekünket, akkor eltéved. Bármerre megy soha nem kap visszajelzést arról, hogy valamit jól csinált. Ha nem kap visszajelzést tőlünk a szülőtől, akkor keres maga körül valakit, aki hiteles lesz számára, akinek elfogadja véleményét és halad vele. Nem a szülővel tovább. Nem lehet azzal a szülővel jól felnőni, aki nem dicsér. És nem lehet azzal a szülővel sem jól felnőni, aki folyton dicsér. Miért? Mert ott szintén eltéved a gyermek.
Ha azt kapja, hogy bármi jó amit csinál, akkor öntörvényű lesz. Azt hiszi, hogy nem tud hibázni. Fontos, hogy megtanuljunk jól nevelni, de ehhez, egy értékrendet kell kialakítani, ami segít nekünk. Erre tanítanak meg a vallások, az iskola, és személyes tanítások is, ahonnan értékrendünket kialakítjuk. Ez egy értékrend. Aztán összeházasodunk, és igazodunk egy másik emberhez, és vele együtt egy másik értékrendhez is. Ezek az értékrendek egybe kell hogy kapcsolódjanak. Ha ezek összeálltak akkor jöhet a gyermek, aki egy összetett új értékrendhez kapcsolódik. De ez nem így történik. Összeházasodunk, és mindenki mutat magából valamit. Azt, ami szerinte pozitívum., Azt, amivel elkápráztatja a másikat. Azt, amivel magához láncolja a másikat, és mikor elkezdődik az érdemi munka, egymás valós megismerése, akkor csalódunk. Nem ezt ígérted, nem ezt mutattad magadból. És születik egy gyermek, aki ezt a kettősséget, ezt a „skizofréniát” hordozza. Azt, hogy néha így gondolja, és azt hogy néha úgy. Ha ti ketten nem tudtatok közös nevezőre jutni egymással, akkor gyermeketekben kell megérteni magatokat. A gyermek hordozza azt, hogy apu, és azt, hogy anyu. Minden ott van benne. Amikor egy gyermek azt, hallja pejoratívan, hogy pont olyan vagy mint anyád, akkor ez számára azt jelenti, hogy nem tudja elfogadni magában az anyai mintát. Vagy fordítva.
Ha azonosulunk azzal amit párunk képvisel, elfogadjuk egymás értékrendjét akkor gyermekünk gyönyörű életet élhet. Olyat amelyben nincs hasadás. Olyat amelyben nem kell meghasonlani önmagával, mert apja és anyja egyformán elfogadja őt. Azután jön az a próbatétel, amikor gyermekünk párt választ magának. Ő sem tud másból választani, mint abból, ami van. Két olyan fiatal együtt akiket nem fogadott el saját családja, biztos, hogy egymásra talál. Biztos, hogy erősítik egymást ebben, hogy el kell fogadni magukat. Ők valószínűleg össze fognak hangolódni. És két olyan fiatal, akik egy „jó” családból jönnek, ahol megértették egymást a szülők, ők is könnyen hangolódnak egymásra, és ők is tovább viszik azt a mintát, hogy ismerjék meg előbb egymást, egymás értékrendjét, és ez alapján vállaljanak ők is gyermeket. Ha nem ismertük meg egymást, akkor gyermekünk születése, erre a folyamatra, hogy egymás megismerése, érkezik. Ha ebben szülünk gyermeket, és még nem hangolódtunk össze teljesen, akkor nem tudjuk megtartani jól kapcsolatunkat, mert értékrendjeink nem tudtak elég közel kerülni egymáshoz, ezért szétválunk elszakadunk egymástól. Lehet, hogy technikailag még nem, fenntartjuk házasságunkat papíron, de érzelmileg mindenképpen. A gyermek vállalása akkor lesz aktuális mindenki számára, ha teljesen összehangolódtak a párok. Ha teljesen megismerték egymást, és összekapcsolták értékrendjeiket. Ezért működtek néha jobban azok a házasságok régen, amelyeket arra építették, hogy közös értékrend. De ez önmagában kevés, viszont rendkívül fontos a házasság megtartásában.
 Nem tanulunk házasodni. Nem tanítanak erről, ezért rengeteg olyan házasság jön létre, amelyben különböző értékrendet találkoznak. Ez önmagában nem baj, csak fel kell ismerni, hog különbözőek vagyunk. Ha felismertük, akkor haladjunk egymás felé. Kezdjünk tanítani a másiknak abból amelyben a mi családunk jobb, és kezdjünk elfogadni a másiktól mindent amelyben az ő családja jobb. Honnan tudom, hogy valamiben mi vagyunk a jobbak vagy ők? Onnan, hogy mindketten egyetértünk valamiben. Ha én valamit jobban tudok, akkor meg tudom győzni a másikat abból, ha tényleg jobban tudom. Ha nem, akkor lehullik az illúzió leple, és nekem kell rájönnöm arra, hogy a másik jobb valamiben. Ez ne legyen trauma nektek, hisz rólatok szól. Nem baj ha lehullik a lepel, csak értsd meg, hogy érted is történik. Ha rájövök, hogy amit eddig hittem családomról, magamró, nem elég jó, az nem azért történik hogy fájjon, hanem azért, hogy csináljunk jobbat. Ha találkozom valakivel aki valamit jobban tud, azt átveszem, és beépítem hitrendszerembe, családi normáimba, és ettől haladok. A házasságok is ígyműködnek. Átveszem a másik hitrendszerét, és cserében én is bevezetem az enyémbe, illetve a miénkbe. De nincsenek családi hitrendszerek, mert egy családban nincs összetartás. Amíg az egyik így gondolja jónak, a másik pedig úgy, addig nincs közös hitrendszer, addig nincs család tudat. Amihez ugye kapcsolódnia kellene az úgy családtagnak. És rendszeresen olyan családokhoz kell csatlakoznia gyermekeinknek, ahol nincs egyetértés, nincs egység. Miért várjuk el gyermekünktől, hogy ő jobban csinálja? Hogyan tudná jobban csinálni, ha nekünk sem sikerült? Úgy, hogy megengedjük számára, hogy új mintát hozzon létre. Egy új családmodelt akár. Egy olyat amely működhet. Addig amíg nem próbálta ki senki az újat, addig ne is minősítse. Ha pedig beválik, akkor segített a társadalmon.
Itt jön a vízválasztó. Képesek leszünk e elfogadni azt ami új, ami nem tudjuk, hogy hová tart, és képesek leszünk e megengedni gyermekeinknek, hogy valami újat hozzanak létre, hogy megváltozzon a világ. Ehhez új vezetők kellenek. Új tudatosság vezetésére, nem kérhetjük fel azokat, akik még mindig hisznek a régiben. Nem kérhetjük őket arra, hogy dobják el hitüket, de megkérhetjük őket arra, hogy próbálják megérteni, hogy ahhoz, hogy változzon valami, váltanunk kell. Teljesen újat kell behozni. És igen ebben az is benne lehet, hogy nem lesz jobb.

t választanunk kell valamit, ami talán jó, és talán nem jó. Még mindig jobb, mint a biztos nem jó. Ezt kell megérteni mindenkinek, aki elfogadja az új tudatosságot. Kísérletek ezek, amellyel tanulunk, és amellyel haladunk. Minden kísérletet ki kell próbálni, hogy működik e. Ha nem próbáljuk ki, soha sem derül ki. Viszont amit kipróbáltunk, és nem jó, azt végre el kell engednünk. Nem működik, be kell látnunk. És talán gyorsabban tanulunk legközelebb, ha valami nem fog működni. Talán gyorsabban váltunk akkor. És ha gyorsabban tudunk váltani, akkor nem lesz olyan félelmetes az új, hiszen ha gyorsabban befogadjuk, akkor nem több emberöltőnek kell ahhoz eltelnie, hogy megértsük lényegét. Ezért haladjunk gyorsabban, és ezért ne féljünk attól, ha vízválasztóhoz értünk. Mindig gondoljunk arra, hogy rosszabb már nem lesz, csak jobb. Hogy mennyi idő alatt, az tőlünk függ. Hogy mennyire gyorsan fogadjuk be az újat, az attól is függ, hogy mennyire vagyunk rugalmasak. Ha nem tudunk befogadni, akkor merevek vagyunk, mint a villanyoszlop. Erről írok legközelebb. Szép napokat addig is.