Amennyiben mi magunk megértettük, hogy nem vagyunk jók úgy, ahogy vagyunk, akkor elkezdjük saját magunkat alakítani. A saját magunk alakításában részt vehetnek barátaink, párunk, családtagjaink, ismerőseink, filmbeli szereplők, Isten, a megváltó, stb. Bárki lehet segítségünkre, ha kérjük őket. Amikor viszont nem akarunk változni, nem vagyunk hajlandók alakulni, akkor tudnunk kell, hogy környezetünkben mindenkire ugyanúgy hatni fogunk, mint azok, akik változnak. A változásnak az a lényege, hogy mássá, valamilyenné válunk. Az a más lehet jobb emberség vagy akár rosszabb emberség. Amikor párkapcsolatban vagyunk, akkor együtt haladunk. El tudjátok képzelni, hogy azért válik oly sok ember ma, mert az egyik haladni akar és jobb ember akar lenni, a másik pedig áll vagy akár rosszabb emberré válik? Sajnos ez társadalmi probléma és az alapja az egyensúlytalan munkavállalás volt. Régen a férfiak sokat (jóval többet, mint a nők) dolgoztak. Amikor dolgozunk, elfáradunk. Természetesen a nők is dolgoztak, de amíg figyelembe vettük a testi felépítésünket, nem vállaltuk túl magunkat és volt időnk elmélkedni magunkon. Volt időnk megismerni magunkat és megérthettük saját tudásunkat és hiányosságainkat is. Ezért a nőknek ma is előbb jut eszükbe az, hogy alakítsák, változtassák magukat. A változásba természetesen együtt jó részt venni, mint a vacsorát is együtt jó elkölteni. Minden együtt töltött idő összehangol minket és minden külön töltött idő alkalmas arra, hogy a változásaink láthatóvá váljanak. A külön töltött idő is hat ránk. Mindig olyanná válunk, amilyen emberekkel körül vesszük magunkat. A férfiak főleg a munkahelyükön találkoznak egy állandó stábbal, akik által alakulnak olyanná, ami vagy tetszeni fog párjuknak vagy nem. A nők több új kapcsolatot hoznak be az életük során, hiszen dolgoznak, majd szülnek, ahol a homokozó mellől vagy az oviból, iskolákból, különböző edzésekből kialakulhatnak ismeretségek, amelyek szintén hatni fognak rá. Főleg akkor, ha a férj sokáig dolgozik és ki kell tölteni az időt valakikkel. Nagyon nagy veszélye van annak, hogy elfejlődünk egymás mellől, hiszen tovább maradnak a nők nyitottak, mert egész életükben gyakorolhatják a kapcsolatteremtéseket. A kapcsolatok által is alakulunk. Az is a mi döntésünk, hogy akarok-e valamiben Gizikére vagy Jolánkára hasonlítani. Aki igen, akar hasonlítani valakire, az alakul, változik. Ha a férjünk még véletlenül sem szeretne alakulni, mert jól érzi magát a bőrében, akkor a kapcsolatban változás indul el. A feleség jobban fogja érezni magát családi körben, baráti körben, bárhol, ahol szabad folyást engedhet új, immár számára is tetsző énjének és rosszabbul vagy egyszerűen rosszul fogja érezni magát otthon a párjával, mert olyannak kell lennie, amit a párja szeretne. Ha nincs közös nevező, akkor a ma annyira divatos dolog fog történni, elválnak. A válás azt gondoljuk, hogy valaminek a lezárása, de nyilván tudjuk, hogy közös gyermekeinkben ugyanaz a konfliktus - ami közöttünk zajlott - folytatódik. Felelős felnőttként jól akarjuk csinálni az egyedül álló anyát és jól akarjuk csinálni az egyedül álló apát is, de valamiért nem megy. A gyermeket hiába nevelhetjük végre saját képünkre úgy, ahogy szeretnénk, mégsem lesz olyan, hiszen heti kétszer valaki szintén a saját képére és hasonlatosságára teremti őt. Ugyanúgy küzdünk immár gyermekünkben a párunkkal, mert amit nem oldottunk meg a kapcsolatunkban, az gyermekünkben fog folytatódni. A gyermeknek pedig alakulnia kell: alakulnia olyanná, amilyenek éppen vagyunk. Minél távolabb van két szülő egymástól, annál nagyobb amplitúdó lesz a gyerekben, aki ezáltal legrosszabb esetben skizofrén lesz és enyhébb esetekben hiperaktív, deviáns, hazudós, önző, gátlástalan vagy bármilyen olyan jelzőt, pecsétet kaphat, amit éppen felfedezett a tudomány.  Most az SNI-s és az ADHD-s a legdivatosabb. Elvisszük a gyerekeket szakemberhez. Jól segítenek nekik, de ugyanabba a közegbe megy haza, ahol ugyanaz folytatódik, mint eddig. Képes lesz így valós változásra? Képes lehet egy gyermek arra, hogy figyelmen kívül hagyva szüleit, csak a terapeuta tanításához kapcsolja magát? Hiú ábránd. Ne költsd a pénzedet addig szakemberre, amíg nem tudsz megegyezni a pároddal egy közös nevelési elvben, ami gyermeketek javát szolgálja. Ha nem tudsz megegyezni vele, mert nem értetek szót, akkor mediátor kell, akinek az a feladata, hogy egy közös nyelvet hozzon létre közöttetek, ezért éreznie kell azt, hogy ki miben van benne: ezek érzések. Az érzéseket is tanuljuk. Tanulhatjuk más fájdalmaiból vagy saját örömeinkből és saját nehézségeinkből. Miért akarjuk mindig végig járni az összes tanulási lehetőséget? Miért gondoljuk, hogy csak saját fájdalmaink megélése után tudunk emocionálisak lenni? Miért akarunk mindent egyedül megélni, megtanulni és megoldani? Azért, mert bármennyire is „kapcsolatban” élünk, igazán egyedül vagyunk. Egyedül vagyunk és önállóan külön alakítjuk, változtatjuk magunkat. Önállóan éljük végig párban is az életünket, ezért leginkább azt kell megtanulnunk, hogy hogyan és miért kell vagy jó nekünk párkapcsolatban élni. Mi lehet az, amiért akarunk együtt élni? Mi lehet abban jó, hogy párkapcsolat. Innen indulunk, mert valamikor régen, ami egyértelmű volt, hogy párban szeretnénk fejlődni, élni, az ma már nagyon nem egyértelmű. Fiatalokat megkérdezve alig akarnak elköteleződni. Alig akarnak felnőtt módjára dönteni és élni. Ez az igazi szociális problémánk. Erről írok legközelebb.