Amíg gyermekek vagyunk, egyértelmű számunkra, hogy a szüleink a vezetőink. A kamaszkorban, amikor már feljebb nőttünk kicsit, nagyobbak lettünk, kezdjük azt látni, hogy szüleink már nem mindentudók számunkra, nem Istenek. Az Isten mindig a vezető, míg ha megszűnik valakinek az Isten mivolta, akkor elveszíti számunkra a vezetői státuszt. Akinek nincs vezetője, az keres magának vagy megteszi magát önmaga vezetőjévé. A kamasz ezek között a lehetőségek között tipródik, bolyong. Ki legyen az új vezetője, kit fogadjon el tekintélynek? Nem is olyan könnyű feladat, hiszen a kamasz eddig a szülőket Istenítette, ami stabilitást adott neki. Nem volt félelmetes semmi, mert anyu vagy apu segített. Amikor egy kamasz rájön arra, hogy a szülei nem tudnak elég jól vagy egyáltalán segíteni neki, akkor először mérges. Ez a kamaszkori (állítólag nem úszhatjuk meg) lázadás. Azért lázad, mert csalódik. Azért csalódik, hogy ő is kezdje el a saját fejlődését. Aki nem csalódik, az nem fog tudni leválni a szüleiről vagy arról, aki vezeti őt. A csalódás fontos, de ha tudatosabb, értőbb szeretnél lenni, akkor megelőzheted és a felnövekedése közben már jelezheted, hogy te, ti szülők, csak egy ideig tudjátok majd őt vezetni. Addig, amíg valamiben jobbak, okosabbak, bölcsebbek vagytok nála. Lesz olyan, amikor viszont valamely tudásával fölétek fog emelkedni és az fog segíteni abban, hogy mástól is merjen tanulni. Ha egy kamasz tanul, akkor fejlődik, halad. Aki halad, az nem lázong, nem bánt, aki viszont azt érzi, hogy áll, az mérges lesz, arrogáns és önző. Ilyen egyszerűen el lehet rontani egy gyerek nevelését azzal, ha nem tájékoztatjuk őt saját tudásunk korlátairól. Ahhoz, hogy önmagunk korlátaival tisztában legyünk, ahhoz önismeretre van szükségünk, ne adj Isten, önfejlesztéssel kiküszöbölhetjük azt. Akkor fogjuk fejleszteni magunkat, ha már tudjuk, hogy miben kell fejlődnünk. Ahhoz, hogy önmagunk hiányait meglássuk, óriási segítségünkre van a párunk. A párunk, aki a mi önálló „szent hármasságunkat”, háromszögünket kiegészíti. A párunk, akitől a saját egyenlőtlenségünk helyreállhat. A párunk, akivel azért neveljük együtt gyermekünket, mert mi magunk nem vagyunk tökéletesek. Aki tökéletes, az önmagát tudja reprodukálni: szűznemzésnek hívják ezt. Ha nem sikerült önmagadat még reprodukálni, akkor élj a gyanuperrel, hogy egyszerűen nem vagy tökéletes. Ha nem vagy tökéletes, akkor kiegészítésre szorulsz, ezért találkoztál a pároddal, akivel kiegészítve kész vagy, voltál a gyermekáldásra. A gyermekáldáshoz, ha kellett a párod, akkor hidd el, hogy a gyermek felneveléséhez is kell. Ha felneveljük egyedül gyermekünket, akkor nem tudjuk másképp, mint a saját hiányos tudásunkból.

Azt szokták mondani, hogy azért vívunk a kamasszal, mert pont olyan, mint mi. Ha pont olyan, akkor azért mérges szegény, mert hiányai vannak, mint neked. Neked felnőttként viszont volt lehetőséged kiegészíteni magadat egy párral, ő viszont eddig azt hitte, hogy ti kiegészítitek és ez most megdőlt. Kiderült számára, hogy neki is meg kell keresni a kiegészítő társát. Minél előbb kezdi egy kamasz keresni a kiegészítő társát, annál előbb veszi észre, hogy szülei már számára nem tudnak mindenben segíteni.

A szülők viszont csak addig neveljék gyermekeiket, amíg tudnak neki adni. Ha már nem tudnak többet, akkor el kell engedni őket, felnőtté kell nyilvánítani őket. Hol ér véget a gyerekkor? És hol kezdődik a felnőttkor? Mindenkinél máshol és máskor. Nekünk szülőknek saját önismeretünk által látnunk kell, hogy mit tudunk adni gyermekeinknek. Látnunk kell, hogy miben és meddig tudjuk segíteni őket és vissza kell húzódnunk, ha valamiben fölénk emelkedtek vagy kezdtek emelkedni. A gyermek ilyenkor nem bánt, hanem megköszöni, hogy magad elé engedted és azt is, hogy elismered tudását valamiben: ez motiváció lesz számára a további tanulásaiban. Amikor viszont erőzünk és nem ismerjük el a kamasz gyermekünk tudását akkor sem, ha már tudjuk, hogy valamiben jobb, akkor két dolog történik: először is elkezd erőzni, vívni, harcolni és ebben elfárad, másodszor ha elfáradt a csatában, akkor inkább nem akar tanulni, fejlődni, tehát beáll újra mögénk. Ilyenkor a szülő nagy felelősséget vállal, mert a gyermekei haladása, az ő reális tanulásától, haladásától függ. Ha a szülő nem halad, akkor kis idő múlva újabb erőpróba, újabb vívás következik és többnyire így telik el a kamaszkor, amiben sem a gyermek, sem a szülő nem fogja jól érezni magát. Hogyan is segíthetünk magunkon és gyermekünkön ekkor? Önmagunk helyes ismeretével. Azzal, hogy megértjük, miben vagyunk jók és miben nem. Megértjük, hogy ha még vezetni szeretnénk gyermekünket, akkor meg kell fejlődnünk azt, amiben nem vagyunk elég jók. Megfejlődni viszont csak akkor tudjuk hiányosságainkat, ha megértjük, hogy vannak. Kell hozzá egy társ, aki hiteles számunkra. Kell hozzá valaki, aki feltárja tudáshiányainkat. Ez lehet a társunk, a barátunk, valamely családtagunk vagy a terapeutánk. Ezert született meg társadalmunkban az igény a terapeutákra, önmagunk kiegészítőjére, ha szeretnétek kiegészülni. Mindannyian olyan szülők által nevelkedtünk, akik szintén mint mi, nem voltak vagy vannak tökéletesek, tehát mindannyiunknak szüksége van egy kis kiegészítésre. Keresd magadban a hiányt, hogy bepótolhasd azt és keresd a gyermekedben a hiányt, amit ha magad megtanulod, fejlődsz és segíteni tudsz benne neki. Jó utat a fejlődésben nektek! Legközelebb a fejlődés alapjairól írok, mert ott akadtunk el.