Mi a család? Egymást körülvevő emberek tömege. Miért pont a család vesz körül minket? Azért, mert tőlük kell tanulnunk valami olyat, amit még nem tudunk. Minden családtagunknak van valamilyen egyedi tulajdonsága, amelyet csak tőle vagy csak kívülállótól tanulhatunk meg. A család állandóan bővül: minél többen vagyunk benne, annál több a tanulnivalónk. Ahogy szűkül a családunk létszáma, úgy tudunk már egyre többet, vagy eldöntöttük, hogy nem akarunk tanulni.

Az ember úgy tanul, hogy lát egy mintát és tetszik, vagy lát egy mintát és nem tetszik. Nem különbözünk ebben az állatoktól. Ők is minta alapján tanulnak, bár általánoságban az ő családi mintáik rövidebb ideig hatnak rájuk.

Amikor mi megszületünk, bekapcsolódunk egy családi mátrixba. Amikor a mátrixba elhelyezkedünk, akkor jól érezzük magunkat. Mi vagyunk a kicsi, akire sok figyelem hárul. A sok figyelemnek mindig arra kell hárulnia, aki még az egésztől, azaz a családtól messze van. A kisgyermek még nem tud annyit, mint nagyobb testvérei. A figyelemnek ezért felé kell fordulnia. A szülők közben öregszenek vagy energia-vesztettebbek lesznek. Amikor ők szorulnak segítségre, akkor ők állnak a mátrixban leghátul. A család egy egység, mint a test. Együtt kell figyelnünk arra, hogy éppen kinek van szüksége a segítségre, kinek kell a legtöbb energia, ki a vezető egy családban? Mindig más: jó esetben az, akinek a legtöbb éppen a tudása, akinek a legtöbb éppen az energiája. Rossz esetben az, akit a vallás vagy a családi hierarchia gondol. A vallás mindig a férfit teszi előre, ami azonnali konfliktushelyzetet teremt: ha több vezető férfi is van a családban vagy ha a hierarchia mentén haladunk, akkor kor szerint vezetünk. Az idős kor lehet hatalmas tekintély és lehet életképtelenség is: ezt is fel kell tudnunk mérni. Én azt mondom, hogy egy családban rengeteg ember van. Meg kell ismernünk őket és rá kell jönnünk, hogy ki miben jó. Amiben jók, jobbak, azt meg kell tanítaniuk egymásnak és akkor az egész család már mindenben jó: így kellene működni a világnak. Megtaníthatnánk családilag mindent egymásnak és akkor bővülhetne a „családunk” más emberekkel. Tudnánk kapcsolatokat teremteni az alapján, hogy mit tudunk és az alapján, hogy mit nem tudunk még. Ellentétben ezzel úgy nézünk ki, hogy  családunkkal nem akarunk kapcsolatot tartani, mert egyik ilyen, másik olyan, nem vagyunk egy hullámhosszon: hogy fogunk egy hullámhosszra kerülni a választott párunkkal, ha a családban nem tanultunk elfogadást és alázatot? Sehogy, ez a rossz hírem. A családunk nélkülözhetetlen a felnőtté válásunkhoz.

Az lehet, hogy te nem szeretnél tanulni családodtól. Tanulhatsz mástól is, de a család önmagad tükre, amelybe ha belenézel, akkor könnyebben látod, hogy miben kellene fejlődnöd, változnod. A család a „TE”: ha akarunk, ha nem, előbb utóbb szembe kell néznünk családunkkal, illetve önmagunkkal: mert ha nem nézünk szembe önmagunkkal, akkor sosem lesz párunk, akivel együtt tudunk élni. Találunk valakit, aki tetszik, de nem tudjuk soha sem olyanná tenni, amilyenné szeretnénk, mert a családban nem tanultunk semmit. A család törvénye az, hogy mutatok számodra valamit, amitől te nem jól működsz és helyette én is kérek valamit, hogy én hol hibázok. Együtt haladunk: ha ez nem megy, akkor csak állandóan te szeretnéd változtatni a másikat és ő azt fogja érezni, hogy nem adhat neked semmit. Nem javíthat ki, ezért egy idő után el fog engedni téged. A kapcsolatod halálra van ítélve akkor, ha nem tanultál rugalmasságot a családban.

A család gyermekekből, szülőkből és nagyszülőkből áll általában. A nagyszülők szerepe, hogy a tudást, amelyet oly sok év alatt megtanultak, átadják. A szülők szerepe, hogy szeressenek, a gyermekeké pedig hogy rugalmasan elfogadják a szeretetet és a tudást. Ez a kombináció a test lélek szellem kombinációja. Melyiket szeretnéd kihagyni? Ha nem tudsz elfogadni, befogadni, akkor testileg nem leszel kész egy kapcsolatra később: nem fejlődik ki a tested és nem leszel elég okos. Ha a szülői szeretet nem tud áramolni, akkor az érzelmi intelligenciád szenved törést, ha pedig makacs vagy és nem fogadod el az idősebb tudását, akkor mindig nehéz lesz számodra befogadni a tudást, akárkitől is legyen az.

A felnőtté válás folyamatában érzelmileg és mentálisan is töltődünk. Családunkban nemcsak két ember szerethet minket és nem csak négy nagyszülő taníthat minket, de ez az alap: ha a nagyszülők elmennek, akkor az őket korban követő generáció veszi át a stafétát a tanításban. Igen, valószínűleg előtte ők is az érzelmeket közvetítették, de a föld forog. Mindenkire sor kerül minden szerepkörben, kivéve: ha nem kapott egy gyerek elég szeretetet és nem tudta azt bepótolni. A bepótlás a párkapcsolattal történik. Azért keresünk párt, mert még nem elég a szeretet és nem elég a tudás. Párunkkal családot is kapunk. Ott is lesznek pluszban, akik szeretnek majd minket és lesznek, akik tanítói szerepben élnek már. Ez a minta és ehhez képest hol tartunk? Ott tartunk, hogy mi sem kaptunk elég szeretetet és elég tudást. Ennek következtében annyit tudunk adni, amink van. Legalább gyermekeinket hagyjuk, hogy tovább menjenek a tanulás útján, hogy azt a hiányt, amelyet családunk adott nekik, feltölthessék: ha a hiány feltöltődik, akkor visszaállhat a rend. Most viszont még egy rövid ideig lehet, hogy gyermekünket többen fogják szeretni, amíg a szeretetben felnő. Lehet, hogy többen fogják tanítani, míg eljut a tudás azon szintjére, hogy legyen mit átadnia. Ne legyünk féltékenyek addig arra, hogy nemcsak egy társa van vagy ne legyünk féltékenyek arra, hogy nem csak tőlünk, a szüleitől akar tanulni. Valóban nem ez a rend, de valahol fel kell töltődni.

Ha minden szülő újra komolyan veszi szerepét, hogy szeretünk és később nagyszülőként tanítunk, akkor helyre áll a rend: addig pedig világunk sokszínűségét élvezzük. Gyermekeink tanulhatnak akár több fiútól és lánytól is. Több párkapcsolatuk lehet akár a házasságuk után is, hiszen csak addig keresünk párt, amíg ki nem egészítjük magunkat teljesen. Több tanítójuk lehet, akár a párjuk szülei is taníthatják őket és nekünk örülnünk kell, ha okosabb lesz gyermekünk: ha okosabb lesz, akkor az a furcsa paradox helyzet is előállhat, hogy mi a szülők tanulhatunk tőlük.

Világunkban azonban annyira kicsi lett a tudás, hogy néha már újszülött gyermekünkben „mesterünket” látjuk. Gondoljátok végig: hova vezethet az, ha gyermekeink vezetnek minket. Erről írok legközelebb.