Anyává válni jó. Az apává válás is ugyanígy jónak kell legyen, de azt még nem tapasztaltam meg ebben az életemben. Anyának lenni azért jó, mert felnőttem. Képes vagyok magam ellátni, tehát földi energiáim vannak, és képes vagyok újat létrehozni abból, ami lettem, tehát égi, többlet energiáim lettek. Ugyanígy lesz apa valaki. A sorrend viszont számít. Számít az, hogy először földi lettem. Először megtanultam gondozni magam. Gondozni magam, mint egy virágot. Nem lehet csak arra hagyatkozni, hogy velem már mindent megtettek szüleim. Igen, ha mindent megtettek szüleim, akkor szép virággá fejlődtem, és szép virágként vesz feleségül férjem. Ezzel valamit vett. Ígéretet, hogy szép vagyok. Ha én nem tanultam meg magamról gondoskodni, ugyanúgy járok, mint azzal a virággal, amit szépként megvettem a virágüzletbe, és utána gyönyörű hervadásnak indul. Meg kell tanuljuk gondozni magunkat, és ha fenn tudjuk tartani virágzásunkat, akkor gondolkozzunk gyerekvállalásról! Ha előbb jön a gyermekvállalás, akkor még nem tanultuk meg gondozni magunkat. Nem tanultuk meg, hogyha abból adunk, ami még nem teljes, nem tökéletes, akkor azzal kell foglalkoznunk utána, hogy hogy lesz valami tökéletes a nem tökéletesből. Gyermekünkkel kell sokat foglalkozni, mert azt adtam neki, ami még nem tökéletes. Először magunkat kell tökéletesíteni, hogy olyan mintánk legyen, amit átvesz majd gyermekünk. Két variáció van erre ma itt a Földön. Vagy gyönyörű virágként házasodunk, és nem foglalkozunk magunkkal, és elhervadunk, de mielőtt teljesen elhervadunk, szeretnénk szülni. A legrosszabbkor. Amikor valaki hanyatlik, akkor lefelé megy. Ha lefelé megy, akkor csak azt tudja átadni – a genetikán keresztül – ahol tart, és azt, hogy hogyan jutott el oda. A másik variáció, hogy eljövünk otthonról félkészen – ez a gyakoribb. Félkészen rájövünk, hogy még nem virágoztunk. Ha nem virágoztunk, akkor elkezdünk gondoskodni magunkról. Meglocsoljuk, gondozzuk magunkat. Ha így felnövekszünk, akkor ugyanúgy képesek leszünk párkapcsolatra. Az anyaság és az apaság pedig ott indul, hogy kivirágoztunk. Vagy szüleink felneveltek, vagy mi magunk tettünk hozzá saját növekedésünkhöz annyit, hogy felnőjünk. Ha hozzátettünk vagy felneveltek, akkor Földként elkészültünk. Nők, avagy férfiak lettünk. Ahhoz viszont hogy anyák vagy apák legyünk – több kell. Több mint a Föld tudása. Spirituálisan el kell indulnunk felfelé. Azért, hogy legyünk többek. A több mindig egyensúlytalan. Csakúgy, mint a kevesebb. A több ebben az esetben azt fogja jelenteni, hogy elindul egy vágy bennünk – önmagunk további élete felé. Ha önmagunkba nem tudjuk lehozni azt a fényt, amitől többek leszünk, akkor gyermeket várunk, akiben lehozzuk közös fényünket, közös lelkünket. A gyermek belőlünk lesz. Nem mindegy, hogy milyen virágból születik. Abból, akit gondoztak és felnőtt; vagy abból, akit nem gondoztak eléggé, és gyermek maradt. Azok az emberek, akik nem kaptak elég törődést, nem nőttek fel. Főleg ha ezt nem ismerték fel, és úgy ítélték meg, hogy készek a gyermekvállalásra. Ha két gyermek vállal gyermeket, akkor annak a gyermeknek nem lesz könnyű felnőni. Nem lesz könnyű, mert szüleink mindig azt adják, amik ők. Nem adhatunk mást, mint önmagunk. Ennyit tudunk. De szüleink menet közben – amíg mi felnövünk – szembesülhetnek saját hiányosságaikkal. Fejlődhetnek. Gondozhatnak minket jobban azáltal. De nem fejlődnek. Determinál bennünket az, hogy bizonyos kor elértével felnőttél, viselkedj is úgy.

A viselkedésminta – ahogy már erről beszéltem – egy maszk, egy álarc. Ha azt mutatom, hogy felnőttem, akkor lehet, hogy el fogják hinni nekem, de én tudni fogom, hogy nem igaz. Minden energiám arra fog elmenni, hogy fenntartsam a látszatot, miszerint felnőttem. Ha viszont megmutatom hiányosságaimat, segíteni fognak betölteni. Elmondják, hogy hogyan lehetne jobban. Bármiben, és ezáltal jobb anyuka vagy apuka lettem. És még miután több lettem, töltődtem is, ellentétben azzal, amikor fenntartom a látszatát annak, hogy jó apuka vagy anyuka vagyok. Az nem tölt, hanem lemerít. Így gondolkozzatok felelősségteljesen! Javítsátok meg „magatokat”! Eszméljetek, hogy nem vagyunk tökéletesek! Ha nem eszmélsz, akkor vissza fogod nézni magad gyermekedben. Azt fogod látni benne, ami benned vagy párodban hiány. Azt kell megtanulnod mástól.

Nagyon könnyű a felelősséget áttologatni a másik félre, mert hiszen a gyermek két emberből van. Akik felnőtt gyerekek, azok azt fogják mondani, hogy a „te hibád”, „olyan, mint te”, csakhogy a felelősséget ne kelljen felvállalni. A felelősség ebben annyi, hogyha én hozzámentem valakihez vagy elvettem valakit – akkor elfogadtam. Elfogadtam úgy, ahogy van. Az pedig gyermekünkben megnyilvánul. Ha gyermekvállalás előtt nem tudtuk egymást virágzó virággá ápolni, szeretni, akkor gyermekünkben kell azt megtennünk. Minél fejlettebb az egyik szülő, annál többet kell ápolnia a másikat. Minél szebb az egyik szülő, annál inkább kell dicsérnie a másikat. És minél okosabb az egyik szülő, annál inkább kell tanítania a másikat. Miért? Mert a gyermeketekben az születik meg, akik vagytok. Vannak jó, és kevésbé jó kombinációk. A jó kombinációnak az a lényege, hogy hasonlóak vagytok. Hasonlóak, de különböző dolgokban. Például. Ha én ügyes vagyok egy bizonyos szinten, akkor te okos legyél ugyanazon a bizonyos szinten, mert így meg tudjuk tanítani egymást mindarra, amit mi tudunk, és viszont. Ha viszont én ügyetlen vagyok, te pedig nagyon okos, akkor én nem tudlak másra tanítani, mint ügyetlenségre, te pedig azt hiszed, hogy be tudom fogadni azt, amit tanítasz, pedig nem. Túl nagy a rezgéskülönbség. Ha én vagyok az ügyi-fogyi, akkor egész életemre determináltam magam azzal, hogy fenn kell tartani a látszatot, amiért belém szerettél. Ha nem megy, akkor rájövünk, hogy valójában nem vagyunk egymáshoz valók, és elválunk. De mi van a gyermekkel, akit már világra hoztunk – a két ennyire különböző energiából. Néha azt érzi, hogy tökéletes, néha meg azt, hogy béna. Így élni, nem könnyű. Kinek a felelőssége? A miénk. A miénk, akik nem rendelkeztünk megfelelő önismerettel. Nem rendelkeztünk azzal a tudással, hogy ki is való hozzánk. Vagy azt hittük, hogyha többet mutatunk magunkból, akkor megnyerjük a főnyereményt. Főnyereménynek pedig azt hittük, hogy egy olyan párral élünk együtt, aki jóval több nálunk. Aki gondoskodik rólunk, aki nagyon sokat ad nekünk. És utána? Utána, ha megszületik gyermekünk, és akkor már nem rólunk gondoskodik párunk, hanem gyermekünkről? Akkor mi lesz? Csalódunk. Csalódunk a gyermekvállalásban. Csalódunk gyermekünkben, aki „elvette tőlünk a párunkat”. Micsoda skizofrén állapot, igaz? Gyermekünkre haragszunk, mert nem nőttünk fel. Azért haragszunk rá, mert mi még nem kaptunk annyit, hogy felnőjünk, és mégis vállalunk gyermeket. Miért? Mert társadalmunk nyomást gyakorol ránk. Tik-tak. Az idő ketyeg. Te sem leszel már fiatalabb. Így és ehhez hasonló szavakkal juttatunk el „gyermekeket” gyermekvállalásukhoz. Rosszul tesszük! Vannak, akik még nem alkalmasak arra, hogy gyermekük szülessen. Vagy együtt nem voltak még alkalmasak arra, hogy közös gyermekük szülessen. Valakinek még fel kellett volna nőnie. Valakit még gondozni kell, hogy kivirágozzon, és valakinek meg kellene erre tanítani az embereket, hogy nem mindenáron szülünk – önmagunk kielégítése végett –, hanem önmagunk továbbélését fogjuk elindítani. Ha úgy tetszik – önmagunk következő életét. És hogy az milyen alapról indul, az nagyon nem mindegy. Apaként és anyaként mindig felelősek leszünk gyermekünkért addig, míg fel nem nő. Utána élheti életét, de hogy hol van az a határ, amikor felnő… Hol van az a határ, amikor elengedhetjük kezét? Erről írok legközelebb.