Amikor arról írok, hogy ébresszük fel testünket, hogy újra akarjon járni, táncolni, élni, akkor valóban arra gondolok, hogy testünket kell újra „teremteni”. Lehetetlen? Nem. Amikor valakinek lebénul a teste, a gyógytornász nem mondja, hogy lehetetlen újra működnie, csak azt mondja, hogy lesz dolgunk: nekünk együtt. A testünk újraélesztésével nekünk is dolgunk van. Nem elég a gyógytornász, te is kellesz hozzá. Először is: akard. Másodszor tegyél érte, harmadszor legyél kitartó benne. A tegyél érte szokott lenni a legnehezebb. Miért? Mert annyi teher van rajtunk, annyi mindent vállalunk, hogy a plusz „tenni” lesz a legnehezebb. Gyakorlatilag újra kell gondolnunk mindent: a napirendünket, a fontossági sorrendjeinket és önmagunkat, mint személy. Azért kell önmagunkat, mint személy újragondolnunk, mert a régi személyünk már nem élvezi az életet. Mikor kezdjük nem élvezni az életet? Amikor már nem tudunk olyan módon működni a testünkben, mint régen. Elnehezedtünk, rugalmatlanná váltunk, merevek lettünk. Ilyenkor könnyen megtörünk, illetve könnyen eltörnek csontjaink, könnyen megsértődünk, megbántódunk vagy akár megbántunk másokat. Nem akarunk ilyenek lenni, de valahogy mégis ilyenné válunk. Miért? Mert csak a szellemünkre, azaz az agyunkra figyeltünk. Azok az emberek, akik csak szellemileg fejlődnek, merevek, makacsok, törvénykezők lesznek. Azok az emberek, akik csak lélekként fejlődnek, érzelgősek, túl érzelmesek, sértődősek vagy félősek lesznek és azok az emberek, akik csak testük fejlődését teszik fókuszba, ők erősek, bántók, bántalmazók vagy túl erősek, egészségtelenek lesznek. Minden mi vagyunk: a testünk, a lelkünk és a szellemünk is. Minden, amiből állunk, egyensúlyt szeretne. Nem lehetünk csak a testünk rabjai, hiszen akkor sohasem fogunk érezni, nem fogunk szeretni és élvezni sem. Nem lehetünk csak a lélek vagy a szellem foglyai, mert akkor az érzelmek butává, naivvá tesznek, míg a tudások gőgössé, nyerssé is tehetnek. Ha egyensúly van bennünk, akkor megtanulunk „viselkedni”. Viselkedni, ami pozitív. A viselkedés abban segít számunkra, hogy aki bántott minket, az nem fog, mert nem azt látja, hogy távolságot tartunk, hanem elhiszi, hogy közelítettünk. A viselkedés jó: segít megvédeni és segít nem bántani, de nem is bánt. A viselkedés egy jelmez: egy olyan jelmez, amit ha jól használunk, akkor képesek vagyunk a felszínen ismerkedni, a felszínen érzeni és felszínesen kapcsolatokat teremteni. Képesek vagyunk kapcsolatainkat bővíteni, amiből eldönthetjük, hogy akarjuk-e mélyíteni azokat. Ha nem akarjuk mélyíteni, akkor sincs semmi baj. Megtanuljuk ezen kapcsolatainkat helyén kezelni. Nem várunk ezektől a kapcsolatoktól nagy érzelmeket, de jól tudjuk érezni magunkat egymással. A nehézség ott van, ha már volt közöttetek mélyebb kapcsolat. Ott, amikor már többet megmutattatok magatokból egymásnak és csalódtatok egymásban. Ilyenkor visszalépünk egy kicsit a másiktól. Nem sértődéssel és nem teljesen őszintén sajnos, hiszen valószínűleg a másik még nem kész az őszinte információra, hogy miért lépünk hátrébb. Nem bántani akarunk, csak a magunk hiányát bepótolni. Hiány alakult ki a baráti, a testvéri, a rokoni kapcsolatokban. Ha azt, amire vágyunk nem tudjuk megadni, akkor ne várjunk rá, hanem keressük másban a hiányt. Keressük ott, ahol van számunkra nagyobb nyitottság, nagyobb szeretet, több humor, érzelem vagy akár erő, ha arra lenne szükségünk. Minden kapcsolatnak megvan a maga szerepe és ezáltal a maga ideje. Az idő relatív. Lehet, hogy gyorsan megkapjuk a másiktól azt, amit szeretnénk, ezért jól érezzük magunkat vele. Jól eltöltjük az időt, de az is lehet, hogy újabb csodákat szeretnénk felfedezni egymásban, amiért több időt szánunk kapcsolatunkra és újabb örömöket vagy csalódásokat élünk meg. A csalódást mindig az okozza, ha valamiben többet látunk. Mindig az illúzió okoz csalódást. Ha annyit látunk valakiben, ami a realitás, akkor örülünk neki, elfogadjuk és helyén kezeljük őt. Ha többet akarunk látni benne, akkor garantált a csalódás. A tisztelet segít abban, hogy ne akarjunk többet látni, hinni a másikban. Tiszteljük azt, amiben van, ahogy él, ahogy létezik és ha elfogadjuk, ahogy él, ahogy van, akkor nem fogunk többet várni tőle: ergo nem fogunk csalódni. Ha nem csalódunk, akkor fölösleges feszültségektől kíméljük meg magunkat. A fölösleges feszültségekben távozik rengeteg energia, mondhatnám pocsékba megy. Kinek van fölösleges energiája? Senkinek. Olyan viszont van, hogy nem tudunk mit kezdeni az energiával, amíg meg nem értjük, hogy az arra van, hogy létrehozzunk belőle valamit: teremtsünk. Akár egy autót, egy utazást, egy kertet, békét: hitet adjunk valakinek (ez is teremtés), szeretetet vagy terveket szőjünk, kitaláljunk vagy akár feltaláljunk valamit. Ez mind mind teremtés, az energia jó használata. Ha nem is tudjuk, hogy mire használhatjuk az energiát, akkor elpocsékoljuk. Veszekszünk, bántunk vagy rossz módon használjuk a pénzünket. Olyan dolgokat akarunk feltalálni, ami árthat másoknak vagy mások vagyonát szeretnénk elvenni. Ez is teremtés, csak nem összhangban a többiekkel, nem egyensúlyból. Aki egyensúlyban van, az nem vágyik a máséra. Nem lesz féltékeny vagy irigy. Nem lesz hamis vagy hazudozó és nem teremt olyat, ami másnak nem jó. A földünk itt tart még, hogy teremtünk olyat, ami nem jó másnak, a magunk hasznát nézve, de jó hírem van: a paradigmaváltás erről szól. Megtanulhatjuk, hogy mit jelent a másét elvenni és a következményei által tanulhatunk. Megtanulhatjuk, hogy más feleségét, férjét elvenni nem csak előnyökkel jár, hiszen nem egy önmagában tiszta valakit kapunk, hanem egy olyan embert, akiben még ott a társa és ez megnehezíti az alkalmazkodást. Megtanulhatjuk, hogy ne csaljunk, se ne éljünk csalárd módon. Minden, ami tanulás, feljebb emel minket. magasabb osztályba léptünk. Ebben az új osztályban másokat kell megtanulnunk, mint eddig, de ahhoz, hogy ide eljussunk, szüleinknek meg kellett tanítani számunkra az ő tudásukat. Az a mi alapunk és jó hírem van megint, tovább tanulhatunk: „felvettek” minket egy magasabb osztályba, ahol ne felejtsük el, kezdők vagyunk. Semmit sem tudunk abból, amit itt tanulhatunk majd, ezért újra alázatosak legyünk és akkor tanít minket minden. Ha gőgösek és bölcselkedők, okoskodók vagyunk, akkor senki sem fog tanítani minket. Miért? Mert azt közvetítjük, hogy már mindent tudunk. Ha mindent tudunk, akkor eltűnnek a tanítók a közelünkből és másoknak fognak segíteni, ahol mások tanulva bölcsebbek, okosabbak, szebbek lesznek. Nekünk pedig ugyanúgy, mint eddig, végig kell néznünk, hogy elmennek mellettünk a többiek. Ha nem tanulsz, nem haladsz, el fognak tűnni azok a barátaid, akik segítettek neked. Ha tanulsz és fejlődsz, akkor viszont újabb tanítók, újabb barátok jelennek meg, akikkel haladhatsz a te akaratod szerint. Leállni szabad, de mint mindennek: következménye lesz. Erről írok legközelebb.