A felnőtté válás egy folyamatos cselekvés. Örökké tart, de úgy kezdődik, hogy szembesülünk azzal, amilyenné váltunk szüleink által. A szüleink valamit tudtak. Abból tudnak adni számunkra, amit ők tudtak. Ha sokat szeretgetnek, törődnek velünk, akkor érzelmes, érző felnőttekké válunk. Ha nem tudtak érzelmeket kimutatni, akkor visszafogott érzelmekkel élő, törvénykező emberek leszünk. Miért leszünk törvénykezők? Azért, mert kompenzálnunk kell. Kompenzálnunk, mert különben rosszul érezzük magunkat a nemtudásaink, a tökéletlenségeink miatt: ilyenkor felnagyítódik bennünk a tudás fontossága vagy a test lényege. Azt erősítjük tudattalanul, amiben jók, jobbak vagyunk, hogy sikerélményünk legyen. Szülőként sajnos ez nem a legjobb tanítás, hiszen így lehet jó egyensúlytalanná nevelni gyermekünket, de valószínűleg már nekünk is kellett valami „alibi”, hogy miért is nem fontos az érzelem. Aki nem tud érezni, az nem is tudja fontosnak tartani az érzelmeket. Ő azt mondja: Engem sem tutujgattak a szüleim, mégis felnőttem. Nálunk az erő vagy a tudás számított. Minden felnőtt, aki már elkezdett rálátni a saját életére, hiányban van. A hiány türelmetlenné és követelőzővé tesz minket. Haragszunk szüleinkre, amiért nem kaptuk meg azt, amire szükségünk lett volna. A legnehezebb annak, aki még csak nem is látja szülei hiányosságait, ezért haragudni sem haragudhat, mert tartozik nekik. A túl tisztelet tanítása oda vezet, hogy soha nem tudja reálisan látni magát az ember. Nem a túl tisztelet segít, hanem az önmagunk megvizsgálása. Ha okosak, érzők és egészségesek vagyunk, akkor szüleink nagyon jó munkát végeztek a felnevelésünkkel. Ha viszont bármiben is hiányt szenvedünk, akkor sajnos szüleink sem voltak, vannak tökéletesek. Sebaj, mi majd ha felnőttünk, tovább nevelhetjük, tovább fejleszthetjük magunkat. Miért? Hogy többek legyünk. Okosabbak, érzőbbek és egészségesek. Honnan indul önmagunk nevelése? Az eszméléstől, hogy ki lettem én szüleim által. Miért kell leválni a szüleinkről? Mert ők tökéletesnek fognak látni minket, hiszen önmaguk tökéletesített változatai lettünk. Önmagukat tökéletesítették bennünk, de ezáltal mi még nem vagyunk tökéletesek. Azért kell „elhagynunk” szüleinket, hogy objektív visszacsatolásokat kapjunk magunkról. Valamilyen tükröt, amibe ha szeretnénk belenézni, akkor megláthatjuk, hogy másokhoz képest hol tartunk. Mások okosabbak vagy egészségesebbek vagy az érzelmi intelligenciájuk jobb-e. Ezekhez találta ki a Jóisten a párkapcsolatot: a másik szemével láthatom magam. Miért kell hozzá a szeretet? Azért, mert ha nem szeretsz és úgy kritizálsz, akkor megsértődöm. Ha megsértődöm, akkor gyerekként reagálok valamire. Aki gyerek felnőttként, azt nem feltétlenül pelenkázzuk, de minél több gyermeki tulajdonsága van valakinek, annál inkább lát rá a környezete és nem fogják komolyan venni. Gyermeki tulajdonságok például a sértődés, sértettség hordása magában, kiabálás, veszekedés, bántás, sírás, önpusztítás, makacsul ragaszkodni valamihez vagy kitartás hiánya vagy amikor a lazítást csak játékkal éljük meg: függés. Ezek mind mind gyermeki tulajdonságok. Ebből, ha valamelyiket megtalálod magadban, attól még nem vagy gyermek, csak azon a területen még nem nőttél fel. Miért ragaszkodunk sokszor a gyermeki tulajdonságainkhoz? Mert ott hiányunk volt, van és várjuk, hogy valaki betöltse azt. Ha egy párkapcsolatban várod, hogy betöltsék a hiányodat, ott nem férfi női viszony fog kialakulni, hanem apja lánya vagy anyja fia kapcsolat. Ott megszűnik a szexualitás. Ha megszűnik a szexualitás, akkor ez csak egy jelzés, hogy nem együtt haladtok a felnőtté válásban. Ilyenkor lehet dönteni, hogy szeretnél-e már felnőni vagy gyermek akarsz még maradni. Megteheted persze az utóbbit is, csak akkor a párodat is megállítod a fejlődésben, sőt a társadalom is jelezni fogja számodra, hogy eltartottá kezdtél válni. Sokan féltek felnőni. Miért? Mert nem lettünk felnevelve és valóban gyerekként félelmetes felnőttnek lenni, viszont felnőttként a felnőtt élet csodálatos. Teremtünk: újabb és újabb dolgokat hozunk létre, ötletelünk, tanulunk, fejlődünk, kitalálunk és feltalálunk dolgokat és egészséges gyermekeket hozunk világra, akiknek átadhatjuk tudásunk és gyönyörködhetünk bennük, mint tökéletesedő felnőttekben. Így haladunk előre. Sokan elakadunk felnőtté válásunkban, főleg azért, mert azt gondoljuk, hogy ha szüleink felneveltek és elérünk egy bizonyos kort, akkor felnőttünk. Sajnos ez a szüleink maximális tudása lesz csak, ami talán nekik elég volt, hogy boldog életük legyen, de mi egy másik generáció vagyunk, más kihívásokkal, másik darab játszásával, ezért a szüleinktől tanultak csak az alaphoz lesz elegendő. Mi is hozzá kell tegyünk. Mi is alakíthatunk új színdarabot és játszhatunk az ő darabjukban is, de ha azt játsszuk, amit ők, akkor megunjuk és előbb utóbb dühösek leszünk, hogy miért ismétlődik az életük bennünk. Miért kell ugyanazokon a problémákon vagy akár örömökön keresztül mennünk? Miért nem tanulhatunk, élhetünk mást? Azért, mert beleragadtunk az ő életükbe: ilyenkor ismétlődik. Hogyan tudjuk a saját életünket élni? Úgy, hogy megtanulunk rálátni szüleink életére. Nem Istenítjük őket és nem is haragszunk rájuk. Megtanuljuk reálisan látni őket. Hogyan? Önmagunkban. Önmagunkban ott vannak szüleink. Ott vannak a viselkedésünkben, ott vannak a tudásainkban és ott vannak a hiányosságainkban is. Az tanít meg reálisan látni magunkat, hogy tükröket kérünk párunktól, munkatársainktól, barátainktól. A barátaink hozzánk hasonlóak, úgy hogy ők valószínűleg mindenben egyetértenek velünk. A párunk a kiegészítő társunk, a komplementénk, tehát ő fogja látni a hiányosságainkat is. Azokat látva tudunk változni. Változni, hogy felnőttebbé, hogy nagyobb produktumra képesebbé váljunk. Félelmeink a felnőttségtől abból fakadnak, hogy már szüleink sem nőttek fel, így a gyermekvállalás és a munkavállalás is nehéz volt számukra. A felnőtt számára csodálatos a gyermekvállalás és csodálatos a munkavállalás, ahol további fejlődések várhatóak. Ebben vannak kihívások, amikről legközelebb írok.