Egonak hívjuk önmagunk szellemének túlzását. Azt, amikor olyat mondunk, teszünk, élünk, amihez nincs meg a tudásunk, amihez nincs meg az energiánk és a hitünk. Az ego viszont lehet valaminek az előre mutatása is. Az ego születése akkor jön létre, amikor nem hagyják kibontakozni a szellemet, a tudást, de érezzük magunkban, hogy lehetne több, lehetnénk több, mégis nem jutunk el odáig. Egora csak akkor van szükségünk, ha meg akarunk felelni valaki másnak és az ego nem mindig káros, hiszen az egy jelmez, hogy együtt tudjunk játszani mindannyian. Egonak hívjuk tévesen azt, amikor valaki „beképzelt, önfejű”. Mit jelent, ha beképzelt valaki? Vagy azt, hogy tudja, amit gondol, csak mi nem tudjuk elhinni, megérteni vagy fogalma sincs arról, hogy mit mutat magából és kinek, ezért nem tudjuk elfogadni azt, amit mond. Fontos, hogy ugyanaz az ember két különböző társaságban kaphat két különböző jelzőt. Míg az egyik társaság beképzeltnek mondja, a másik pedig Istent lát benne. Sőt lehet, hogy egy harmadik társaság pedig kineveti, mert annyira buta. Az ego próbál igazodni, alakulni: ez egy képességünk, amely segít magunkat betájolni, hogy kik vagyunk azáltal, hogy kikkel érezzük jól magunkat. Az ego sokkal összetettebb, mint gondolnánk és folyamatosan azon dolgozunk, hogy hogyan tudnánk megölni magunkban, illetve akik még nem kezdtek felébredni, ők pedig folyamatosan azon dolgoznak, hogy hogyan tudnák megnöveszteni. Ha pusztán egy jelmezként gondolunk az egonkra, akkor rájöhetünk, hogy bizonyos helyeken, körülmények között szükségünk van rá. Az ego például megtanul viselkedni. Az ego például tud idomulni. Az ego legyen egy viselkedési minta. Szükségünk van rá? Persze. Minden rendszerben gondolkozik. Az óvoda, az iskola, a munkahelyek mind. Kitalálnak egy rendszert, amibe bele szeretnénk szorítani az ott lévőket. Ha nem férsz bele a rendszerbe, akkor nem vagy általuk irányítható, vezethetsz és kilógsz. Ha kilógsz, akkor te leszel ott az ufó: nem leszel odavaló. Senki nem érzi magát kívülállóként jól, illetve el lehet jutni odáig, hogy rájátszunk a kívülállóságunkra, de azt már dekadenciának hívják. Az is ego, felvett póz egy reakcióra. Az ego lehet áldásos és fontos is, de sajnos mindenhol végig az életünkben elvárják tőlünk és ölik. Elvárják, hogy olyanok legyünk mint aki beleillik a rendszerbe, és elvárják, hogy közben legyünk önmagunk, aki kreatív és képes az új ötletekre. Ez paradigma, ami miatt elérkeztünk a paradigmaváltáshoz. Elsősorban nem azzal van a baj, hogy van egonk, hanem azzal, hogy az egot azonosítjuk saját önmagunkkal, önnönmagunk tudásával és ahhoz szeretnénk hozzátenni, fejleszteni azt. Ha fejlődik az ego, csak a jelmezünk nő. A jelmezünk pedig nem tud teremteni. Mi magunk vagyunk önmagunk referenciája. Ha amit teremtünk magunkból: az jó, akkor nem csak a túlnövekedett egoban rekedtünk meg, hanem önmagunk is vagyunk már. Az önmagunk teremt. Ha csupa bántás születik körülöttünk, viszályt teremtünk, akkor egoban ragadtunk, mert az ego tükör számunkra. Az igazi az igazit, valódit teremt. A valódi pedig soha nem bánt. Az igazi önvalónk fény, szeretet, abból nem tudunk bántást teremteni. Az egonk műve a gonosz, bántó, önző magatartás. A fény mindig csak adni, sugározni szeretne, de ha csak adunk, sugárzunk, akkor ez a világ nem tud mást visszaadni érte, mint azt, amilye van: bántást, durvaságot, árnyékot. Mi magunk vagyunk azok, akik eldönthetjük, hogy kinek adunk önvalónkból és kinél hagyjuk fent a jelmezt, ami akár védelem is rajtunk. Amikor visszafogod magad és nem tudsz önmagad lenni egy csoportban, ott jelmezben vagy, játszol. Van, amikor okkal játszunk, mert eleget bántottak minket és van, amikor tudattalanul tesszük mindezt. Aki tudattalanul bánt, az még nem ébredt fel, nem tudja, hogy mit miért csinál: tehát „gyermek”, aki viszont felébredt vagy csak ébredezik, az már felelősséggel fog tartozni azért, ha bánt. Aki nem bántott, azt nem fogják bántani, viszont mint mindent, a bántást is meg kell tanulnunk. A teljességben ez a tudás is benne van, de természetesen megtanulhatjuk abból is, ha látjuk, hogy milyen az, amikor más bánt és dönthetünk úgy, hogy nem csináljuk utána. Az emberek nagy többsége sodródik. Az ego ilyenkor csak nő és nő és nő. Miért? Mert nem irányítunk. Honnan tudunk irányítani? Vagy az agyunkból vagy a szívünkből. Aki sodródik, az vagy nem érti, hogy merre vezeti őt más és ezért nem is látja azt, hogy mi felé halad, tehát sajnos nem túl okos, buta vagy nem érez, ezért könnyű érzelmileg manipulálni. Egy kis kedvességért, pici szeretetért életét és vérét adja. Aki nem lett „felnevelve”, az nem nőtt fel. A felnevelés arról szól, hogy adunk a gyermekünknek szeretetet és ezáltal nő, tudást és feljebb nő, hitet, erőt és még feljebb nő: ez a felnevelés mintája. Aki nem kap semmit, csak magasságában fog fejlődni és testben. Aki viszont sokat kap, az testben, lélekben, tehát érzelemben és szellemben, tehát értelemben is nő, azaz felnő. Minél inkább kap a szüleitől egy gyermek egyensúlyban, annál inkább lesz kiegyensúlyozott felnőtt. A kiegyensúlyozottsághoz a test a lélek és a szellem harmóniája tartozik. Aki a testben ragadt: ott az ego csak arra fogja rávenni, hogy legyél szebb, még szebb, már az is mindegy, hogy közben ártasz magadnak és egészségtelen anyagokat juttatsz a testedbe, de legyél még szebb, mert a szépség, a külső a lényeg. Ez a testi megnövekedett ego. Aki az érzelemben ragad meg, ott semmi más nem számít, csak hogy segítsünk másoknak. Akkor leszek szerethető, ha mindenedet feláldozod és odaadod másoknak és ami után kiüresedik az ember és elhal minden érzelem. Az érzelmeket vissza lehet természetesen pótolni, de egy túlzottan adó ember érzelmi egoban van, akit mindig kizsákmányolnak. A szellemi ego pedig a legrosszabb. A szellem: az értelem. Aki egy kicsit is okos, az már tud adni. Ha viszont azt látod, hogy mások okosabbak és te nem fejleszted tovább magad és nem tanulsz és tanulsz, csak elhiszed, hogy te is vagy olyan okos, akkor pökhendi leszel és bántó. A teremtésünk pedig továbbra is önmagunkból fakad, önmagunk teljességéből. A testünkből: ami vagy csúnya vagy szép vagy egészséges vagy beteg, a lelkünkből: ami kedves és jó vagy bántó és durva és a szellemünkből: ami vagy okos és értelmes vagy butuska és okoskodó, bántó. Annak, aki a negatívban van, a teremtése is onnan történik és csak azt fogja tapasztalni, hogy bezzeg a másiknak ez is, meg az is már megvan. Akár a gyermek teremtése is ilyen. Ha csak be akarod hozni a másikat, ha csak te is ott akarsz tartani, az nem pozitív információ a teremtésed felé. Gondolj valami szépre és ahhoz igazítsd a teremtésedet, de ne felejtsd, a gyermek teremtése az első olyan próbatétel, amikor már nem egyedül teremtesz. Ott már az együtt próbája is megjelenik és az együttélés, összehangolódás vizsgázik benne. Erről írok legközelebb, hogy hogyan tudunk úgy együttműködni, hogy elkezd eltűnni az Én Vagyok, és bekapcsolódik a Te is Vagy. Legyen szép napotok.