Sokszor találkozunk azzal a tapasztalással, hogy bármit mondunk, a másik - a fő okos - jobban tudja: sőt, mindent tud. Önmagában ez csodálatos is lehetne, de amikor rájössz, hogy valójában csak pöffeszkedik és nincs a tudása mögött tartalom, az nagyon lesújtó. Mindenki valamilyen módon függ a figyelemtől. Mindenkinek szüksége van a figyelemre, ami energia. Energia nélkül nem működünk: ezt az energiát mindenki akarja. Mindenki számára fontos, ezért különbözőképpen próbálunk hozzájutni. Az energia a kincs, mi pedig a kincsvadászok vagyunk. Minden eszköz megengedett még, de valamely eszközzel elválasztjuk magunkat barátainktól, szüleinktől, társunktól. A barát, a szülő, a társ is kincs. Te döntöd el, hogy melyik a fontosabb számodra. Melyik a nagyobb kincs neked. A hatalom is egy kincs, de mint tudjuk, hogy a korán leszedett gyümölcs nem áldatik meg, úgy a saját érzéseinkre, tudásainkra bízzák, hogy mihez szeretnénk hozzáférni,  milyen energiához. A tudás energia, a tudás kincs. Minden, ami kincs, ami energia, fontos, de minden ami kincs, azaz energia, lehet gát is az életünkben. Túl nagy kincshez jutni hirtelen nem áldás, hiszen ha nem tudunk bánni vele, akkor elkótyavetyéljük. Túl nagy energiához jutni szintén nem áldás, mert a szervezetünk nem áll készen a befogadására és túltöltés jön létre. A jól működő szervezet kilök magából mindent, ami túlzás. Amikor túleszed magad, akkor széklet formájában kijön, ha túl iszod magad, kipisiled folyton, ha viszont túl sok az energia benned, akkor pörögsz. Amikor túlzást érzékelünk valakiben, az lehet cuki, ha egyszer magához képest túlzó. Ha viszont rendszeresen túl sok valaki, az fárasztó mások számára. Miért? Azért, mert ha kimész a tavaszi napra, ami feltölt vagy túltölt, utána fáradt vagy, álmos. Amikor egy olyan emberrel vagy együtt, akinek rendszeresen túl sok az energiája, le fogsz fáradni mellette. Hozzá kell szokni a tavaszi naphoz is és hozzá kell szokni ahhoz is, hogyha valakinek túl sok az energiája. Amikor valaki jól használja az energiát, akkor tanul, fejlődik általa. Amikor viszont valaki nem jól használja, kkor a pörgésével próbálja felhívni magára a figyelmet. Miért van szüksége valakinek figyelemre, akinek túl sok az energiája? Azért, mert aki nem jól használja az energiát, attól elvétetik. Elveszik, egyszerűen hirtelen lemerül, mint egy drogos, akinek kifogyott a cucca. Ha lemerül egy drogos vagy aki hirtelen kifogyasztotta az egyébként sok energiát: fáradt, gyenge, erőtlen. Ezt az állapotot szeretnék láthatatlanná tenni ezek az emberek, ezért vagy újra drogoznak és pörögnek vagy másoktól vesznek energiát. A mások energiájához egyszerűen a figyelmük lekötésével férnek hozzá. A mások energiája nem közkincs. Mi magunknak is meg kell tanulnunk, hogy kit engedünk hozzáférni. Kik azok, akiknek önszántunkból adunk és kik azok, akikkel keverjük, összemossuk energiáinkat, tudásainkat. Aki valós tudást közvetít, azzal szívesen kapcsolódunk és boldogan szólunk hozzá számunkra értékes tudásaihoz. Aki viszont csak okoskodik, ott vissza fogsz húzódni. Nem köt le a beszélgetés és menekülnél az illetőtől. Van, aki tökélyre fejlesztette az okoskodást és épp ezért saját magunkat is tökéletesítenünk kell. Tökéletesíteni mindig tanulással, azaz ebben az esetben tapasztalások gyűjtésével tudunk. A tökéletesítés pont úgy működik, mint egy vers megtanulása. Először csak kicsit tudjuk és félünk elmondani, majd egyre jobban megtanuljuk és végül alig várjuk, hogy számot adhassunk tudásunkról: kikívánkozik belőlünk. Amikor először tapasztalunk okoskodást és abban nálunk több a tudás, akkor az valós tudásnak bizonyul. Ha már egy ideje azt érezzük, hogy nem kapunk újat, akkor az a tanító számunkra már nem rendelkezik új tudással. Amikor viszont a tanítónak is figyelemre van szüksége, akkor butaságokat fog mondani: ezt kell megtanulni kiszűrni. Hogyan tudod? ÉRZÉKELÉSSEL!!! Az érzékelés nem ördögtől való. Az érzékelés saját magunk jelzésrendszere. Jelez a lelkünk, aki érez bennünk. Egyszerűen jelzi, hogy unatkozol vagy ideges leszel a süketeléstől vagy dühös leszel, amiért olyan embert kell hallgatnod, aki nem mond semmit. Ahhoz, hogy egy ilyen üres információt megállíts, erő kell. Az erődet viszont elviszi a másikra szánt figyelmed. Ilyenkor már inkább csak menekülni akarunk. Ettől viszont az, aki okoskodik, nem érez hiányt. Ő megkapja a töltést, a figyelmet. Neki meglesz a "mindennapi betevője". Hogyan tudunk ilyenkor kijönni ebből a 22-es csapdájából? Felnőttként saját magunkat kell felnevelnünk oda, hogy meg tudjuk szakítani a beszélgetést,  ott tudjuk hagyni az illetőt. Amikor azonban gyerekek vagyunk, eszköztelenek vagyunk sajnos. Rengeteg gyerek küzd az iskolákban azzal, hogy valóban tanulni szeretne, de a tanár csak a hatalmát fitogtatja és nincs valós tudása. A gyerekek védelmében vajon felléphet-e a szülő? Vajon van-e lehetősége, ereje, tudása fellépni? Sajnos, miután felnőtt gyerekek vagyunk, akiknek már gyermekeket kell nevelni, eléggé nehéz a helyzet. A felnőtt gyerek nem konfrontálódik, gyenge. A felnőtt gyerek boldogtalan, ezért nem tud mást mondani gyerekének, mint hogy az iskola nem öröm, hanem kötelező. A felnőtt gyerek nem áll ki magáért, hogyan is állhatna ki gyermekéért. A felnőtt gyerek életképtelen egyedül. Mi viszont azért, mert szép vagy, kedves vagy, önzetlen: túlértékeljük. A túlértékelt emberek válnak a mostanság nagyon divatos nárcisztikusokká. Erről írok legközelebb.