Rendes körülmények között, ha egy tanító megszületik, az tanít. Azt, amit tud. De ha nem hagyják? Ha azt kell élnie, amit eddig tanítottak és csak az a jó, akkor minek született egy újabb és egy újabb tanító ide? Azért, hogy tanítson. Azért, hogy átadja a tudást. Azt, amit Ő hoz. Az újat. De ha az új még nem befogadható, akkor minek született le egy újabb tanító. Az univerzum nem hülye. Engedi, hogy lejöjjön a tudás. De ha a tudás nem nyílik ki, annak az az oka, hogy valaki előtte még nem nyitotta ki magát. Ha én felelősséget érzek azért, hogy tanítsak, akkor én tanítok. De ha az előttem született tanító, még nem tanította meg azt, amihez nekem kellett volna kapcsolódnom, akkor nem érted azt, amit mondok, hiszen nincs alapja. Nincs eleje a történetnek. Nincs ez által hitele. Én, ha tanító vagyok, azért jöttem, hogy letanítsam, amit tudok, de ha előttem vagy azt megelőzően vagy akár még mélyebben nem tanította meg a tudást valaki, akkor óriási rések vannak a pajzson. Olyan rések, amelyek akár pótolhatatlanok. De akkor nincs semmi értelme az egésznek. Hogy az univerzum csak küldi és küldi a tanítóit. Csak befogadásra talál néhány. Nem? Valaki tud valamit, amit neki tanított egy „tanító” és ha ez a valami hozzásegít minket, hogy tovább értsünk, akkor hajrá, kutya kötelességünk még többet feltárni, még többet érteni ebből a családi idillből. Akár abból is. A család egy. De hol húzom meg a vonalat a család felkutatásában? Hol húzom meg azt, hogy eddig az én családom, és innen már nem? Sehol! Egy idő után összeér. Én is végeztem családfakutatást. A családomat jó sokáig feltártam. Láttam benne ismert, és nem ismert embereket egyaránt. Olyan embereket, amelyeket nem szólítok meg az óta sem azért, mert egy lapon, egy családfakutatás által családtagok lettünk. Ezért nem, nem szólítom meg. De ha találkoznánk, valószínűleg elmondanám nekik. Erre várunk. Hátha megtörténik. Hátha Ő keres. És ha nem, akkor „na bumm”, így halunk meg. Miért? Mert nem érdekelt eléggé a család. Ha érdekel eléggé, akkor utána megyek. Ha az a közvetlen családtagomat, pl. gyerekemet, anyámat érinti persze, hogy teszek érte. Persze, hogy informálom őket. Miért? Mert őket még szeretem. De azokat, akiket nem ismerek, azokat nem szerethetem. Ugye? Nem igaz. Olyan fura érzés, amikor a család elkezd kinyílni egymás felé. Szeretetek születnek. Olyanok, amelyekre nem voltunk képesek eddig.

Abból, hogy megismertem valakit a családomból, nyitottam felé, és megértem, hogy milyen. Ebből akár szerethetem is. Abból, hogy nem ismertem, és nem nyitottam felé soha, biztos, hogy nem fogom szeretni. Ha szeretem, magamat nyitottam meg jobban. Minél több a szeretet, annál jobban érzem magam. Ha jobban érzem magam, még többet fogok tudni adni. Abból, ami vagyok. A sokból. Ha nincs bennem szeretet, nem nyitottam ki magam, és félelem, tehát fél információ lesz bennem. Ha egy ember kinyitja magát, kap vagy kaphat valamit. Attól több lesz. Ha pedig nem nyitom ki magam senki felé, akkor biztos, hogy egyre kevesebb lesz, amit adhatok, hiszen nincs aki újra töltsön minket. Nincs, akitől kaphatnék. És akkor nem történik semmi, és akkor nem akarok élni. És ha nem akarok élni, az azért van, mert nem kaptam semmit. Akkor még egyszer. Ha egy ember nem nyitott, hiába vár többet attól, aki körülötte van, hogy adjon, ha már nem fogadja be. Ha nem nyitom ki a szám, hiába van előttem minden étel, éhen fogok halni. Így működik most az ember. Én nem adok, mert te sem adsz. Valakinek fel kell adni, azt a hihetetlen gőgöt, amellyel egymással szemben nézünk. Ha egymással szemben gőggel állunk, akkor Én tudom, amit tudok, Te tudod, amit tudsz, de engem sem és téged sem érdekel ebből semmi. „Gyerekek a homokozóban”. Itt tartunk. Aki felnőtt, vegye észre, hogy miatta, hogy ő nem tudta befogadni a tanítást, miatta a fia sem fogja tudni befogadni. Sőt egyre nehezebben fogja az ő gyermeke azt, amit akkor tanítanak, befogadni. Mert leragadt ott, ahol jár. Olyan tudásokat kell elhelyezni a másikba, amit el tud fogadni. És hogyha ez még nem az a tudás, amit lehoztál, akkor ne add fel, hiszen muszáj megtanítani az embert arra is, amit valaki, valakik kihagytak. Hogy elmondhasd azt, amit szeretnél. Én már azt tanítom, aki vagyok, és ha azt letanítom, akkor boldogan hallgatom gyerekeimet arról, amit ők tudnak. De ahhoz, hogy azt értsék, ami itt van, ahhoz nekem le kellet „tanítanom” azt, amit kifelejtett valaki közülünk. Az a valaki, aki nekem valaha családom, vagy akár szülőm is volt. Ha nem adta át, amit tudott, nekem meg kellett szereznem, tanulnom, azt a tudást mástól. Akkor én, nem a családommal foglalkoztam, hanem „idegen emberekkel”, olyan emberekkel, akiket addig nem ismertem. Tőle, tőlük tanultam azt, amit akár családom által teljessé tehettem volna. Felelőssége van a családnak. Felelőssége a tudásban és felelőssége a tanulásban. Ha nyitott valaki a családból, újakat tanul. Ha nem, akkor bemerevedik és ha bemerevedik, akkor az hat az egész családra, és hat az egész testemre és a tiédre is, ha a családom vagy. De mindenki egy rész az egészből. Ha én megnézem, hogy kivel vagyok egy család, akkor látom, hogy olyanok is vannak benne, akiket nem is gondolnál. Olyanok, akik „nagyok”, akik társadalmilag elismert emberek. Ha a családomat akarom érteni, akkor van benne alacsonyan és magasan képzett. Van benne okos és nem okos. Van benne szegény és nagyon gazdag. Egy családban az egyensúly a lényeg. Ha egy családban én nagyon sokat keresek és az öcsém nem, akkor segítek neki, hogy ne maradjon le. Mert szeretem. És akkor egy családot élünk. Az a család, amely elválasztja magától a szegény részét, fölemelkedik ugyan, de hiányban van. Nem érti, hogy miért érez állandóan valamilyen hiányt. A gazdag emberek nem boldogok. És nem azért mert gazdagok, hanem azért, mert nem ott segíttettek, ahol kellet volna. Egész életükben kompenzálnak. Adakoznak. Oda, ahol hálát adnak ezért. De ő neki nem hálára, hanem egyensúlyra van szüksége. És ha a hálát meg akarod érteni, akkor az arról szól, hogy érzem a nyomást magamban, hogy sok van, és adnom kell. De miután nem oda adom, ahová kell, ezért állandóan várok érte cserébe valamit. És ha várok, akkor megint kapok. És ha kapok, akkor megint egyensúlytalan lettem és újra adnom kell. A lényeg ebből az, hogy ha jön az adás igénye, akkor először nézz körül otthon. Nézz körül a családban, hogy ott minden egyensúlyban van-e. Ha nem, akkor előbb oda adj. Van olyan is, hogy egy családon belül túl sokat kap egyszerre valaki. Ha túl sok, akkor nem bírja befogadni, akkor állandóan azt érzi, hogy el kell engednie, mert nem tudja megtartani. És ha elengedi, akkor megint azt érzi, hogy nem kapott semmit. Hálátlanná válik. Ez a családok közötti konfliktus alapja, hogy vagy keveset adunk oda ahová kellene vagy túl sokat. Miért nem tudjuk megérteni, hogy mennyire van szükségük? Azért, mert nem tanulunk saját családunk mintájából. És ha tanulunk, akkor meg későn, és amikor átadnánk az információt gyermekeinknek, unokáinknak, akkor már ősz öreg emberek lévén, nem fogadnak el tőlünk semmit. Hiszen nem azt éltük, most akarjuk megtanítani azt, amit mi nem tettünk meg? Akkor már nincs hitelünk. Hitelünk, mint ember. Miért? Mert az ősz halánték, ma már nem érték. Miért? Mert miután eljutunk ide, addigra már annyi „hülyeséget” csináltunk, hogy nem várható el a környezetünktől, hogy higgyen nekünk. És ha elvárjuk, akkor meg feszültségeket generálunk. Feszültségeket, amelyből épp elég van így is a családunkban. És akkor „róka fogta csuka, csuka fogta róka” esete áll fenn. Az ember, ha ért, akkor megalázza magát. Azt mondja, hogy addig, míg nem értettem, így és így cselekedtem. És nem jól. De ha belátom, hogy nem működik, azonnal megtanítom annak, akit szeretek. Azért, hogy neki ne kelljen végig menni ugyanazon. És ha én azt mondom, hogy nem veszíthetem el a renomémat azzal, hogy azt állítom, egész életem kudarc, akkor végig kell néznem, ahogy a családom élete szintén kudarc. Miért? Mert én úgy döntöttem, hogy személyes érdekem fontosabb, mint az egész jövő, az egész család jövője, és akár az egész társadalom jövője. Felelősség. És ha megérted, akkor már nem motivál egyéni érdek, és nem motivál az, hogy meg ne tudják, hogy hibáztam, hanem az motivál, hogy szeretem a családom, és segítem őket. Szeretem az országom, és segítem őket. És szeretem azokat az embereket, akik ott tartanak, ahol én valaha tartottam, és ki szeretném őket szabadítani, hazugságuk spiráljából. Hazudunk magunknak, hazudunk a világnak, és elsősorban családunknak. Pusztán azért, mert fontosak nekünk. Hogy nehogy megtudják, hogy nagypapa börtönben ült. Hogy nehogy kiderüljön, hogy nagymama elhagyta a családját. Hogy nehogy megtudják, hogy nincs is megfelelő végzettségük, és így tovább. Segíteni akarunk, de nem tudunk szilárd talajt a lábuk alá tenni, hazugsággal. És akkor összedől. Gyermekek most tudják meg, hogy Zsidók, és most tudják meg, hogy elhagyta őket az anyjuk. Ők pedig próbáltak úgy élni, hogy otthon minden igaz. És ha nem, összedől a kártyavár. Ha összedől a kártyavár, akkor új alapot lehet építeni neki. De ebben az alapban természetesen aki hazudott, nem vehet részt. Kizártuk azt, aki segíteni akart. Azt, aki szeret minket, és azt, akit szerettünk. Kire fogjuk ezután „pazarolni” szeretetünket? Emberek milliói élnek úgy, hogy kizárták magukat családjukból. Ha kizárták, őket már nem szerethetik. De a szeretet VAN. Folyton VAN. És ha van, akkor valahol el kell helyeznünk. Ez a tanítás. Mindannyian tanítók vagyunk. Mindannyiunkban van szeretet. Hova fogjuk adni? Ahol befogadják. Ott, ahol elismerik. És ott ahol igazolást nyer a tézis, miszerint a családunk nem is akar velünk lenni. És akkor szeretünk másokat. Mint a családunkat. És ha úgy szeretünk valakit, mintha anyánk lenne, akkor segít úgy, mint egy anya. Ha úgy szeretjük, mint egy párt, akkor úgy segít. És amit elvárunk tőle, az alapján várjuk, hogy szeressen minket. És ha nem tud, akkor csalódunk. Miért? Mert amit vártunk tőle, az irreális. Nem szerethet valaki úgy téged, mint egy anya, ha ő történetesen a férjed. És akkor csalódunk. És minden, amit eddig vártunk a férjünktől, hamis. Ez is beborul. Akkor már mindenki hamis. Az emberek hazugok. És így halunk meg. Ezzel a hittel, ezzel a tudással, ha csak ki nem nyílunk életünk végén. És akkor megváltozunk. Keserűek, vagy szomorúak, bizakodóak, vagy vádlók, de magunkhoz képest biztosan mások leszünk. Minden jó. Minden, ami változás. Az legalább kimozdít abból, amit eddig hittél. És kimozdít abból, amit talán még most is gondolsz. A szeretet kinyit. Ha egy ember szeretetet közvetít feléd, biztos, hogy változol. Vagy nagyon intenzíven kezded utálni, vagy nagyon intenzíven kedvelni. Mindegyik jó. Jobb, mint állni. Az állás halál. A mozgás élet. Ha már lefelé megyünk, az is jobb, mint állni, azaz halottnak lenni. Ez „Lucifer” ajándéka. És fölfelé menni, az meg a „szentek” ajándéka. Azok is segítségek, de nem mindenki tudja azt befogadni. Ha befogadja, akkor valaki kéri azt. Ha kéred, mindig annyit kérj, amennyit képes vagy befogadni. Na erre nincs rálátásunk, ha nem vagyunk egyensúlyban. Ha egyensúlyban vagyunk, akkor pont annyit kérek, amennyit be tudunk fogadni. Ha nem, akkor többet, vagy kevesebbet kapunk. Miért rossz, ha többet és miért, ha kevesebbet kapunk? A több azért rossz, mert még nem készültünk fel rá. A kevesebb pedig azért, mert hiányt érzékelsz az után is, hogy kaptál. De érdekesen jelez a test. Hiányt jelez akkor is, ha túl sokat kapott. Olyan, mint a vitaminhiány. Ha feltöltöd a „készletet” akkor érzed, hogy energikusabb vagy. Ha kevesebb van benned, akkor érzed, hogy hiány van. És ha túltöltötted, akkor is hiányt jelez. Miért? Mert olyan, hogy többlet, nincs. Csak te nem tudtad befogadni. Érzed azt, hogy van még több, de hiába akarom azt is befogadni, még nem megy. A test még nem áll készen. Egy vitaminhiányt nem lehet egyszerre pótolni, akkor mérgezéssel állunk szemben. Hiába van nagy vitaminhiányod, ha csak fokozatosan tudod azt befogadni. Miért? Mert egyszerre nem megy. Nem bírja a test. És ha megy, akkor mindent befogadtál, de akkor már holnap hiába veszed be a vitamint, már nem kell. És akkor jelzi a test, hogy sok. Fáradt. Pont olyan tünetet produkál, mint amikor hiányban volt. Nincs különbség. Hogy állapítod meg azt, hogy neked mire van szükséged, ha nem magadra figyelsz, aki jelez, hanem arra, aki „okosabb” nálad. Arra, aki tudó. Aki valamit tud. Kiről? Magáról. Az Ő szervezete így reagál. Az nem biztos, hogy a tiéd is úgy fog reagálni. Nem vagyunk egyformák. Még egy egyszerű vitamin is kifoghat rajtunk, ha sémákat akarunk élni. Ha nem sémát akarsz élni, akkor vedd fel a kapcsolatot önmagaddal. Azzal, aki vagy. Ja, hogy nem mindenki hall, és nem mindenki lát? Igen, de mindenki érez és mindenki érzi, ha jelez a teste. Hogy éhes, hogy mire vágyik. De ha mi nem akarjuk érteni a testet, akkor hogyan értsük meg a lelket, a szellemet és így tovább. Ha nem értjük az „alapot”, akkor hogyan akarunk haladni. A test nem fontos. Ezt mondják a spirituális emberek. Mit értettél meg abból az egészből, hogy élet? Semmit. Miben élsz, ha nem a testben? Hogyan élsz, ha a test beteg? Mit adsz át, ha a testből sugárzol? Miért nem fontos a test? Mert nem érted. Ez mindennek az alfája, és az omegája. A minden ott van benne. Amikor először éltél itt, mint lélek és először születtél le, mint tárgy vagy valamilyen létforma, amikor először öltöttél emberi testet, és benne van minden, amivé válsz. Hogy nem csak ember vagy. Hogy van, amikor tovább halad az evolúció. És ha tovább halad, akkor legalább annyira fontos érteni az aktuális alapot, ami jelen pillanatban nekünk az ember, amennyire csak lehet. De ha én elválasztom magam attól, hogy Másik ember, akkor én nem értek meg valamit. Tőle. Ami az övé. Az Ő tudása. És ha nem értem azt, ami az ő tudása, akkor én csak fél ember, azaz nem teljes ember vagyok. Lehetek ugyan teljesebb, mint te, de nem vagyok addig teljes, amíg el nem indulok a törzsfejlődésben tovább. Az pedig már nem „csak” ember, hanem akár Istenember, vagy akár Isten, és azt se zárjuk ki, hogy lehet több. Bárki lehet több, ha megérti az alapot. Ha megérti, akkor több lesz, és mégis vágyik egy nagyobb teljességre. Nem állunk le. Mindig van tovább. De a tovább attól függ, mennyire értettük meg magunkat, mint ember, magunkat, mint állat, magunkat, mint növény vagy valamely „tárgy”. A tárgyak nem többek, mint fény. Az ember nem több mint fény. Valamely fény magasabb rendű vagy rangú a másiknál? Nem. Csak többet ért abból, hogy teljesség. És ha többet ért abból, hogy teljesség akkor nagyobb a felelőssége is. Egy gyereknek nem mondod, hogy a játéknak kellet volna vigyázni jobban, mielőtt széttört. De mi haragszunk a tárgyainkra. Miért? Mert tönkremennek. Miért mennek tönkre? Mert nem becsüljük meg őket. Egy tárgy megfelelő mennyiségű szeretettel, akármeddig „életben tartható”. Akármeddig. A tárgyak élnek. Csak mi azt a rezgést élettelennek neveztük el. Legközelebb erről írok. Akit érdekel, szívesen látom oldalamon. Sok örömet egymásban.