Amikor megszültünk, jogunk van az élethez és amikor meghalunk, jogunk van a halálhoz. A születés az élet kapuján való belépés a játékba, a halál pedig a halál kapuján való kilépés a játékból: mind a kettő fontos pont. Mind a kettőnek fontos jelentősége van, hogy mikor történik meg. Mikor leszünk élők és mit is jelent ez és mikor leszünk holtak, annak minden jelentésével. Ugyanúgy, ahogy személyiségileg befolyásolhat minket születésünk pillanata, ugyanúgy a halálunk pillanata is. A halál egy döntéssel kezdődik, hogy már nem élvezem az életet. Ezt a döntést nagyon sokszor hozzuk meg életünk során. A halál kivehet minket a játékból. A halál egy kilépési pont, viszont kevesen vagyunk tisztában azzal, hogy amikor úgy döntünk, hogy nem szeretnénk élni, akkor bizonyos biológiai folyamatok elindulnak bennünk. Elindul a „lebontás”. Elindul a sejtek táplálásának visszahúzása és elindul egy folyamat, amelyben lebontódunk testként. Természetesen ha közben újra úgy döntünk, hogy mégis élni szeretnénk, akkor ahhoz a döntéshez fog kapcsolódni a testünk és újra emészt és újra akar tápanyagot juttatni a test minden pontjára, de minél sűrűbben történik meg, hogy nem szeretnél élni, annal lassabban vagy egy idő után egyáltalán nem tud újra indulni a test. A test szeret élni, de elfogadja a szellem vagy a lélek döntését arról, hogy ők nem élvezik az életet. Elfogadja, hogy akkor ő a test, megszűnik létezni, de ha a lélek sűrűn változtatja élni vagy nem élni akarását, akkor egy idő után a test átveszi az irányítást, mert a „felnőtt” az stabil. A felnőtt nem viselkedik hol így, hol úgy. A szellemnek kellene vezetni a testet, de van, hogy szellemben, értelemben kevésbé nőttünk fel, mint a test. A léleknek is kellene vezetni a testet, de van úgy, hogy érzelmileg még gyermekebbek vagyunk, mint a testünk, ezért néha a test átveszi az irányítást. Ilyenkor a testben nem egyensúlyban áramlik a vér. Nem kap elég vért az agy és a szív, tehát előbb utóbb halálhoz vezet. A testet annak kell vezetni, aki leginkább képes „belátni” az egészet. Leginkább képes rálátni, ezért - mint egy jó főnök - képes vezetni. Az agyból látjuk leginkább a teljes testünket: csak a veséből vagy a májból nem. De még a szívből sem, ami a lélek lakóhelye, ezért nem tudjuk jól gyógyítani magunkat, ha csak lelki emberek vagy csak testi emberek vagyunk. A szellemi ember ért dolgokat, összefüggéseket lát, ezért képes arra, hogy megítélje, teste alkalmas-e még a jó életre vagy sem. Ezért aki szellemi ember, értő logikával, az dönthet arról, hogy mikor fejezi be az életét és dönthet arról, hogy akarja-e a kezeléseket felvenni vagy sem. Aki viszont lélekből él, csak érzelmi alapon működik, fogalma sincs arról, hogy milyen állapotban van a teste, ezért csak ragaszkodni tud az élethez. Ha csak ragaszkodunk az élethez, de már a testünk nem termel energiát, hiszen „nem él”, akkor biztos, hogy el fogunk vonni. Valakitől a környezetünkben el fogjuk szívni az energiáját. Miért? Mert akarunk élni, mert szeretünk élni. Sajnos az életszeretet nem jogosít fel bennünket az életre. Az életre az életenergia megszerzése és tárolása jogosít fel. Annak a tárolása, amit a testben vagyunk képesek benntartani. Az életenergiát mozgással szerezzük meg és egy egészséges test a sejtjeiben tárolja azt. Amikor valakinek egészségtelen, tehát nem teljes a teste, akkor az energia, mint a lyukas lufiból a levegő, elhagy bennünket, szökik a rendszerből. Ha szökik az energia, akkor gyorsabban fáradunk el, mint indokolt lenne, hiszen alig csináltunk valamit. Ha alig csinálunk valamit és elfáradunk, akkor valami nincs rendben. Ilyenkor szó szerint lyukak vannak a testünkön, testünkben. Ezeket a lyukakat be kell foltozni. Miből? Testből, sejtekből. A sejteket pedig élelemből, folyadékból, vízből, levegőből, oxigénből és fényből, napocskából építjük fel. Sejtjeinket azonban időről időre bontjuk és újat építünk. Amíg testünk képes a megújulásra, addig akarunk élni, de amikor már nem tudunk új sejteket létrehozni, akkor elöregszik testünk és elkezd lebontódni. Amint kevesebb aktív sejtünk van, már nem élvezzük annyira az életet, mert kevésbé tudunk aktívak lenni. Ha viszont újratervezünk és úgy döntünk, szeretnénk még sok mindent megélni, akkor ehhez a tervhez igazodik testünk. Elkezd azon dolgozni, hogy hogyan tudunk új, jobb sejteket szülni, amelyek által több energiát tudunk termelni. Ha több az energiánk, nagyobb az életkedvünk, jobban akarunk élni. De ha már valaki úgy döntött, hogy nem élvezi, mert inaktív lett a teste és nem akarja folytatni benne az életet, akkor mi a helyes döntés vajon? Hagyjuk őt elmenni vagy küzdjünk érte? Ha a gyermekünkről van szó, akinek az élete ránk van bízva, akkor ő nem dönthet a sorsáról. Őt nekünk kell meggyőznünk arról, hogy miért akarjon élni. Nekünk kell megetetnünk, megitatnunk, kivinni őt a levegőre a napra, ahol az élet zajlik, és megmutatni számára azt, hogy miért jó élni. Természetesen ennek alapfeltétele, hogy mi is szeretünk élni, mert nem tudunk mást tanítani gyermekünk számára, mint amit tudunk. Ha nem élvezzük az életet, ezt fogjuk továbbadni. Ha nem élveztük gyerekként az életet, akkor ő is csak a felnőtt életben bízhat, hogy ott majd jobb lesz és elfelejt gyereknek lenni. A felnőttség önmagában nem szépíti meg az életet, csak ha megtanuljuk felfogni a szépségeket, meghallani a csodás hangokat, megízlelni és megszagolni mindent, ami jó és kellemes és megtanuljuk érinteni azokat az élő és élettelen dolgokat itt a földön, amelyek által megismerjük az életet. Tapintani, illatokat érezni, ízeket érezni, látni és hallani: ha megtanuljuk érzékszerveinket használni. Az érzékszerveinken keresztül fogjuk fel a világot. Aki nem lát vagy nem hall vagy eltűnik a szaglása, ízérzékelése vagy nem tud érinteni, kevesebbet tud felfogni a világból, ezért kevésbé élvezi. Sokan saját maguk döntenek úgy, hogy ők már bezárják érzékszerveiket és nem akarnak hallani vagy látni: ilyenkor romlik a szem, a hallás. De saját magunk dönthetünk úgy, hogy újra akarunk hallani vagy látni. Újra szeretnénk több dolgot felfogni a világunkból és újra kezdjük ezen sejtek megújítását. Bármit képesek vagyunk megújítani magunkban, saját energiatermelésünk által. A mások energiájából rövid ideig vagyunk képesek megújulni. Én is képes voltam anyukámat, apukámat annak idején tölteni saját energiaforrásomból, de amikor azt láttam, hogy maguktól már nem szeretnék az életet, ott el kellett engednem őket, hogy a döntést, ami jár mindenkinek, meghozhassák. Amikor valaki dönt, hogy elmenne, az nem egyik napról a másikra fog megvalósulni. Hosszú idő, míg a test lebontja magát. Főleg ha közben eszünk, iszunk, levegőn és napon vagyunk, mert receptoraink még rögzítenek belőle. Lassú leépülés vár ilyenkor ránk. Amikor az indián annak idején döntött, hogy elmegy meghalni, akkor saját maga döntése által nem vett magához táplálékot, életenergiát, sem vizet, amitől élt volna tovább, hanem egyszerűen döntött: akkor viszonylag gyorsan lebontódik a test. Ma már senkinek nem hagyja a környezete, hogy ilyen irányú döntést hozzon. Ha már eszméletlen valaki, akkor az orvos, aki az életre esküdött fel, szondán keresztül vagy infúzióval fogja táplálni. Nem tudunk elengedni, pedig pontosan tudjuk, hogy egy haldokló - aki már nem tud energiát termelni - milyen mértékben viszi a környezet energiáját. Tudjuk, hogy nem vagyunk képesek ellátni gyermekeinket, nem vagyunk képesek ellátni a munkánkat sem, mert a haldokló szerettünknek adjuk. Miért? Hogy itt legyen még velünk? Lehet, hogy azért kell megélnünk ezt, hogy megértsük, hogy ez nem jó. Egy szülőnek a gyermekével kapcsolatosan van kötelezettsége. Azt meg kell adni, de ha amúgy sincs elég energiád, akkor termelj. Termelj és abból, amiért megdolgoztál, eldöntheted, hogy kinek adsz. Ha van többlet energiád, akkor áraszd szét azok között, akik jól használják azt. Ha viszont nincs, akkor ne táplálj haldoklót, mert te fogsz előbb elmenni. Az élet döntések sokasága. Felnőttként kezdjük döntéseinket. Aki dönt, az felnőtt státuszban van, aki viszont nem dönthet, az gyerek. Mi magunk minősítjük vissza szüleinket gyermekstátuszba, mert nem engedjük meg számukra az utolsó döntést. Aki nem dönthet a végén és gyermekként távozik az élők közül, az kisebb lélekkel, kisebb fénnyel fogja újra kezdeni az életét. Kevésbé fog tudni ragyogni, kevésbé lesz karizmatikus és kevésbé lesz felnőtt. Ennek a világnak viszont felnőtt emberekre van szüksége. Olyan felnőttekre, akik képesek döntéseket hozni és képesek vezetni. A felnőtt dönt. És mégis kinek az élete? Gondolkozzatok ezen! Legközelebb a döntések súlyáról és mértékéről írok.