Két ember született valamikor régen a Földre: kultúrától függően Ádámnak és Évának vagy Ajának és Teljének stb. hívták őket. Ez a két ember minta volt, hogy kik fogják betelepíteni a földet nemsokára. Akkor még nem indult el a betelepítés, csak később. Meg kellett győződni arról, hogy milyen tudások birtokába kerülhet majd az ember. Ádám és Éva végig élték egy életen belül az emberiség lehetőségeit. Megtanulták mindazt a tudást, ami az emberé lesz vagy lett valaha. Ők voltak a „prototípus”-ok. Az univerzum kísérletezik néha. Ez a kísérlet sikerült, ezért folytatták az evolúciót. Az evolúció utolsó láncszeme akkor a majom volt. El kellett juttatniuk a majom tudását az emberig. Az embernek viszont nagyobb tudást szántak. A nagyobb tudáshoz más típusú test való. A más típusú test kifejlődését évmilliókban mérik. Minél több idő telt el a fejlődésben, annál jobb minőségű emberek, tudatok születtek. Az emberiséget lassan felülmúlja egy újabb evolúciós ciklus győztese. Ő is már ki lett kísérletezve itt a Földön. Amikor a fáraók éltek itt, akkor megmutatták számunkra, hogy hová fog tartani az emberi evolúció. A fáraók az új „faj” prototípusai voltak és ez a faj már elkezdett kifejlődni az emberi fajból. Nem olyan ijesztő ez. Az ember is évmilliók alatt fejlődött ki a majomból és az új faj is évmilliókat vesz majd igénybe, de már elindult. Minden evolúció átfedésben zajlik. Amikor az ember eléri a csúcsát, tehát azt az állapotot, amikor már nem fejleszthető tovább, akkor megszületik egy új minta, és arrafelé haladunk. Genetikailag mások leszünk egy nagyon hosszú evolúciós ciklus alatt. Attól félünk, hogy az új faj átveszi az irányítást. Attól félünk, hogy az új faj kiirtja a régit. A majom is él még, tehát nem lesz baj most sem. Bizonyos értelemben jogos a félelemünk, mert azt sem tudjuk még, hogy az embernek mi is a feladata a Földön. Ha mi már tudjuk, hogy miért vagyunk itt, akkor azt a feladatot ellátva fontossá válunk a Föld egésze számára, és akkor nem kell félnünk attól, hogy kiirtanak minket. Ettől tették függővé létezésünk jogosságát a Földön.

Az emberek azért élnek, hogy megtalálják az utat a régi tudatok, tehát a Földön élő összes létforma és az új tudat között. Ha az új tudat megszületik, akkor neki is meg kell találnia a szerepét, felelősségét, létjogosultságát a Földön. Mi még nem találtuk meg, ezért félünk mindenkitől, aki több nálunk: és versennyel akarjuk eldönteni az erőviszonyokat. Az, hogy egy olyan súlycsoporttal harcoljunk, amely jóval több nálunk, annak semmi értelme. Először tanuljuk meg, hogy kik is vagyunk valójában és saját feladatunkkal törődjünk. Minden, ahogy élünk erre szocializál minket. A gyermekeink felnevelése, a munkánkban való beilleszkedésünk és minden arról szól, hogy ha középen vagyunk, akkor tanuljunk meg a helyünkre kerülni és segítsük azokat, akik alattunk vannak és tanuljunk azoktól, akik fölöttünk vannak.

Ha nem sikerült gyermekeinket beintegrálni a világunkba, akkor saját magunkat sem tudtuk még beintegrálni. Például: Miután gyermekünk megszületik, tanítói lesznek. Mi azonban  nem tudtunk tanárainktól, szüleinktől tanulni, mert nem értettük meg a tanulásunk lényegét. Ha mi nem értettük meg azt, akkor szidni fogunk mindenkit, akitől gyermekünk tanulhat. Először szidjuk a párunkat, aztán szidjuk tanárait. Gyermekünk előbb utóbb bezár és nem akar senkitől tanulni. Felnő, mint a fű, nem lesznek tanítói, ezért nem tud a társadalom ranglétráján elöl haladni. Ha nem tud elől haladni, akkor irigy lesz mindenkire, akik előbb járnak nála. Ha irigy, akkor kiközösítik, nem fogják szeretni. Önmagát fogja egy idő után utálni és önző arrogáns lesz. Ez a tudatosság lefelé haladása, amely azt jelenti, hogy gőgössé váltunk. Ha gőgössé váltunk, akkor már senkitől sem fogadunk el tudást, hiszen azzal kompenzálunk a jól élők felé, hogy az bűn. Minden ami jó, az bűn. Ami viszont nem jó, az unalmas már és megállít minket. Akkor születtek meg a vallások, amikor az egyik ember elkezdett nagyon fejlődni, és a vallás azt állította, hogy nem lehet tovább fejlődni. Minden, ami vallás, már megállít minket. A vallások azt mondják, hogy az ember nem lehet több annál, mint amik vagyunk. Az ember nem is, de az evolúció által viszont jóval többek is vagyunk már, mint az akkori kor embere, akihez a vallás, illetve a vallások születtek. Ha a vallásokat össze akarod hozni az evolúcióval, azonnal eretnekké válsz, és kitaszít magából minden olyan vallás, amely áll. A vallások is fejlődnek, mint ahogy az emberek is. A vallásokat azért kell megértenünk, hogy mire épült történelmünk akkor, és miért nem fejlődött tovább az adott vallás által tudatosságunk.

Ha valaki egy vallásban irányító lesz, akkor valaminek a tetejére jutott. Ha felérsz valaminek a tetejére, akkor ott jó lenni. Rálátsz mindenre, amire addig senki. Ez a hatalom. A vallások ott rontották el, hogy a többieket, akiket állítólag vezetnek, nem engedték fel a hegy tetejére. Nem engedték meg számukra sem azt a tudást, amely csak a teljes hegycsúcsról látszik. Elzárták a tudást tőlünk, hogy ők maradhassanak irányítóink a tetején. Azért butaság ez, mert így önmagukat is elzárták a tovább haladástól. Önmaguk is elzáródtak egy újabb hegycsúcstól, ahonnan még szebb lenne a kilátás, és még többet lehetne tanulni. Miután a világ úgy áll fel, hogy ha egy tudás már elavult, akkor újabb tudások születnek, ezért azokat a vezetőket, akik nem mennek tovább, megelőzik, kikerülnek azok, akik újat szeretnének látni, hallani, tanulni. Ezek lettek a mostani korban a spirituális emberek. Spirituális embernek azért nagyon nehéz lenni most, mert ki kell kerülni az elmaradott vezetőinket, át kell venni a hatalmat tőlük, és meg kell érteni általuk azt is, hogy bármilyen szép is fenn a hegy csúcsán, egy idő után tovább kell menni, hogy mások is gyönyörködhessenek a hegycsúcsban, amit mi már láttunk. Hogy mások is megtanulhassák azt a hegycsúcson, amire annak hatalma, hogy mi vagyunk elől, tanít. Tanuljunk, hogy taníthassunk. Ha tovább mész, újabb hegyek és újabb hegycsúcsok várnak. Ha megállsz, akkor előbb-utóbb útban fogsz állni, és meg fognak előzni és ezáltal többet fognak tudni nálad. Ha okos vagy: tovább mész, vagy legalább tovább engeded gyermekeidet, akik ha előtted járnak, segíthetnek neked az új befogadásában, az új megtanításában, és így még haladhatsz te is tovább velünk. Az ember egy idő után meghal. Az idő számára annyi, hogy akarsz e haladni, fejlődni velünk, vagy nem. Ez az idő. A folytonos haladás. Azok az emberek, akik nem tudnak befogadni újat, a haladásuk determinált. Az ember nem rendelkezik akkora hatalommal, hogy megállítsa a világ haladását. Ha nem haladunk, meghalunk. Ha meghalunk, akkor előtte megbetegszünk, amely figyelmeztetne minket arra, hogy állunk. Ha betegségünk közben megértjük, hogy ha állunk, akkor a világunkat állítjuk meg, akkor megint dönthetünk: vagy úgy, hogy elkezdünk mindent megtenni azért, hogy gyógyuljunk, vagy akár meggyógyuljunk, vagy pedig eldönthetjük, hogy kilépünk. Nem akarunk meggyógyulni, tehát elfogadjuk, hogy meghalunk. Ha meghalunk, akkor már nem tudjuk társadalmunkat a régi hitrendszerünkkel, régi teóriáinkkal lehúzni. Ha viszont élünk, akkor igen. Ez alapján próbáljunk fejlődni és próbáljunk tanulni, és gondoljuk át, hogy mit is jelent számunkra akár egy ember állása. Ha egy ember is áll, akkor körülötte forog minden: a családja, a környezete, az orvosai. Őt próbálják éltetni, hogy minél több energiával ellássák, mindenki őt tölti. Vajon jól sáfárkodunk azzal, amit kapunk szeretteinktől? Vajon jól gazdálkodunk azzal az energiával, amit azért kapunk, hogy együtt tudjunk maradni? Erről írok legközelebb.