Mindkettőt erőnek hívjuk, pedig óriási különbség van köztük. Az erő az, amikor valamilyen módon fölé emelkedünk valakinek. Legyőzzük. De erő az is – ebben az esetben mentális erő –, amikor nem fitogtatjuk tudásunkat, hanem megengedjük a másiknak, hogy ne tudjon annyit, mint mi. Mit jelent ez? Azt, hogy amikor találkozol valakivel, aki nem okos, nem bölcs, akkor te nem mutatod meg az összes tudásodat, csak annyit, amitől megérti, hogy nála kicsit több vagy. Miért fontos ez? Azért, mert az erős emberek mindig harcolnak és versengenek. Azok az erős emberek, akik már elértek az erejük csúcsára, már nem akarnak mindenkit legyőzni, már nem versengenek, csak tanítani szeretnének, és segíteni a többi ember fejlődésében. Ehhez viszont el kell érni egy olyan szintre, amikor már nem kell mindent, mindenáron megmutatnia magából, mert különben –rájött, hogy – harc lesz belőle. Ha én többet mutatok magamból, mint amennyit el tudtok fogadni, akkor mérgesek lesztek rám. Nem szerettek majd, hisz a túl nagy tudás pont úgy működik, mint a túl jó minőségű szerv a rossz minőségű testben. Azonnali kilökődéssel jár. A jó minőségű test mindent be tud fogadni, ami még jobb nála. A rossz minőségű test viszont csak annyit, ami egy kicsit jobb, vagy kicsit rosszabb nála. Ezért fontos, hogy megértsük az erőt. Az erővel lehet segíteni és ártani is. Ha túl sokat adunk, akkor rosszra fordul. Nem bírjuk befogadni. Ha pedig keveset adunk, mutatunk, akkor nem fogadják el azok, akik azt hiszik, hogy nekik több van. Ezért kell az erővel ügyesen, jól sáfárkodni.

Az erő az első olyan tudás vagy energia, amellyel meg lehet fordítani az embert az útján. Ezért veszélyes is lehet. Ha elég erős valaki, akkor – ahogy írtam – csak még nagyobb erőt képes befogadni, de ha nem elég erős valaki, akkor befogadhat kicsit nagyobbat, és kicsit kisebbet is. Ez az első energia, ami arra tanít minket, hogy honnan jövünk. Ez mutatja meg számunkra, hogy mennyire vagyunk befolyásolhatóak. Aki befolyásolható, az nem erős. Egyáltalán nem erős. Hőzönghet, lehet nagy a szája, kívül még izmos is lehet, de nem erős. Az erő akkor válik teljessé, ha megszületik a lelkierő is, amely el fog vezetni a mentális erőig. Az a csúcs. Lelkierőt pedig sok sérülésen keresztül szerzünk. Mindenkinek kell sérülnie ahhoz, hogy tanuljon, fejlődjön! Miért? Mert nem akarunk szüleinktől tanulni ilyenkor már. A lelkünk megnyitása után inkább nem a felnőttektől, hanem saját korosztályunktól szeretnénk tanulni. Ilyenkor már szerelmesek tudunk lenni. A lélek megnyitása segít ebben. Ha megnyitjuk a lelkünket, akkor érzünk. Érzékenyek, vagy túlérzékenyek is lehetünk. Ha viszont nem nyitjuk meg a lelkünket, akkor nem tudunk érezni. Akkor csak szüleink elmesélése által leszünk készek a szeretésre, illetve a szerelemre. Ha érzünk, akkor kétféle érzelem nyílhat meg lelkünk megnyitásakor. Kellemes és fájó, fájdalmas érzés. Sokan nem bírják a fájó, fájdalmas érzéseket, mert gyengék. Nem erősek. Az erőre szükségünk van. Arra tanít minket, hogy hol tartunk fejlődésünkben. Megmutatja, hogy lelkileg gyengék vagyunk-e. Ha igen, akkor addig nem tudunk mentálisan fejlődni, amíg lelkileg nem értük el egy bizonyos szintjét a stabilitásnak. Azok az emberek, akik összetörnek egy kapcsolattól, azok még nem képesek mentális erőre. A mentális erő ahhoz is kell, hogy egy vizsgán – az egyetemen például – ne feküdj azonnal a nyaktiló alá, ha nem ötösre sikerült. Azok az emberek, akik mentálisan gyengék, nem tudják végigcsinálni az egyetemeket, mert túl nagy stressz számukra. Újra az erő. Erő nélkül nem jutsz sehová, viszont a túlzott erővel pedig bántó leszel.

Ha valaki fizikálisan van túlerőben, akkor meg akarja verni a másikat. Bántó lesz, mert fölös erő energiáját nem tudja továbbvinni a lelke számára. Ott nem lenne fölösleges, ott tudná használni, és fejlődne tőle, de akkor ott kinyílna a szíve és lehet, hogy rájönne, hogy lelkileg még nem elég erős. Az baj? Nem. A lelkierő is csak egy hiány. Ha megtanuljuk testi erőfölényünket lelkierő hiányunkra helyezni, akkor fejlődtünk. Fejlődtünk, és így hasznos tagjává váltunk társadalmunknak. Ha pedig túl sok a lelkierőnk, akkor mentális területekre kell áttolnunk azt, hogy határozottabbak, és ezáltal mentálisan erősebbek legyünk. A mentális erő a legfontosabb erő. Az adja a stabilitást. Az biztosítja számunkra a teljes határozottságot és biztonságot, ehhez viszont a testi és a lelkierőn keresztül jutunk el. Ha nincs testi erőnk, nem juthatunk el a lelkierőig. Ha nincs lelki erőnk, nem juthatunk el a mentális erőig – a teljes önbizalomhoz. Akkor, amikor ezt megértjük, akkor rájövünk, hogy muszáj lesz testünkkel is foglalkoznunk. Muszáj erősíteni magunkat, és muszáj edzenünk! De ne eddzük túl magunkat, mert akkor állandóan versenyezni akarunk! Állandóan le akarunk nyomni másokat, és fölé akarunk keveredni másoknak. Ha elérünk egy bizonyos szintre a testi erőnkkel, akkor szépek, és egészségesek leszünk. Ez automatikusan megnyit minket a lelkierő, azaz a párkapcsolat felé. Ott tanulunk tovább. Ott változunk. Ha nem kérdezzük szüleinket arról, hogy hogyan sérülhetünk egy szerelem által, akkor fogunk is valószínűleg sérülni. Nem baj. Abból lehet tanulni, de akkor tanuljunk. Tanuljuk meg, hogy még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy párkapcsolatunk legyen! Az baj? Dehogy baj. Az viszont baj, ha rájöttünk, hogy még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy párkapcsolatban legyünk, de erőltetjük azt. Akkor már biztos, hogy ketten is fogunk sérülni benne. Vagy az egész családunk, aki már megszerette azt, akivel együtt vagy. Többes sérülést hoztál létre az által, hogy nem tanultál saját lelki hiányosságodból. Ez már a te felelősséged lesz. Sőt minden, amit már nem szüleidtől tanultál, az már a te felelősséged. Ez a felnőtté válás.

Nem könnyű, ha valakinek a szülei nem tudnak sokat, és ezért korán fel kell, hogy nőjön, és másoktól – mint a szülei – kell tanulnia. Csak annyi a különbség, hogy azután már Ő vállalja a felelősséget. Ha Ő rontott el valamit, akkor neki kell helyrehoznia. Ez azért fontos, hogy megértsük, mindenki valaki felé – ha felnőtt – felelősséggel tartozik. Ha viszont még gyermek, akkor szüleitől tanul. Ebben az esetben – ha valami nem volt jó tanításában – a szülei tartoznak felelősséggel. Ezek a karmák. Tartozások. Felelősségek. Azért kell ezt érteni, mert így könnyebben fogtok tudni tudásokat kérni szüleitektől, és könnyebben fogtok rálátni arra, ha már a tudásuk nem elég a mostani társadalomhoz. Akkor kell felnőni, és saját tudást szerezni, amelynek felelőssége már teljesen téged terhel. Addig, amíg gyermekként élsz, nem lesz semmilyen karmád.

A mai társadalom gyermekeinek azonban nagyon korán fel kellett nőnie! Miért? Mert a szülők is gyermekek maradtak. Nem nőttek fel, így nem tudtunk eleget tanulni tőlük. Mi így a „vak vezet világtalant” effektusban nőttünk fel. Fel kellett vállalni felelősségét ennek! És ezt magunkra vállaltuk, mert szüleink ezt nem tudták volna már megoldani. Ezért nekünk erősebbnek kellett lennünk, és okosabbnak és bölcsebbnek, de ez nem a normális. Úgy szeretnénk mi is élni, mint az átlagemberek. Annyit tudni, amennyi segít minket a fejlődésünkben. Nem többet, mert úgy nehezen tudtunk beilleszkedni. A túl tudás mindig elválasz minket. Ezek a „lehozott” tudások, amelyek elválasztanak minket saját, földi társadalmunktól. Ha megoldottuk az erőt, akkor mehetünk tovább újabb tanulásunk felé, amely az öröm lesz. Legközelebb arról írok, addig viszont jó utat az erő és a túl erő felismeréseiben. Ha túl erős vagy, akkor vagy verekszel, vagy lenyomod a másikat lelkileg, összetöröd, vagy állandóan okoskodsz. Ha ezek felmerülnek benned, akkor kezeld. Told át a testit a lelkibe, a lelkit a mentálisba, és ha még akkor is sok, akkor told át az örömbe, amiről legközelebb írok…