Mindenki csecsemőként kezdi az életét és sajnos sokan szintén csecsemőként fejezik be az életüket. A csecsemő még semmit sem tud. Értelme még nem nyílt meg, csak ösztönös tudatossága van maximum. Tudatossága, tudása attól lesz, hogy tanul. Mindent tanulásnak hívunk, amitől egyik napról a másikra többek leszünk. Többek leszünk attól, ha egyik nap még nem tudunk ülni, másik nap pedig már felültünk. Többek leszünk attól is, ha egyik nap még nem értjük, hogy kiabálással bántottunk valakit, másik nap pedig már értjük, ezért nem akarunk bántani és természetesen többek leszünk attól is, ha megtanulunk olvasni vagy hinni vagy szeretni. A cél: a fejlődés.

Saját társadalmunk sajnos szelektál a tudások között. Van olyan társadalom, ahol a legnagyobb érték, ha megtanítottuk gyermekeinket szeretni. Van, ahol az számít csak értéknek, ha az agya akkorára nő, mint egy dinnye: tehát csak a tanulásból származó tudás érték ott. Vannak olyan társadalmak, ahol kizárólag a testi fejlődést tartják értéknek. Itt az erőt kell megmutatni. Sportolóink ebben vannak és tisztelet a kivételnek, de többnyire minden sport egyoldalú fejlődést tanít számunkra, hiszen ők főleg a testüket edzik, kondicionálják, ezért sokszor izomagyúnak, azaz nem elég okosnak látják őket. A tanulás sokrétűsége hoz egyensúlyt számunkra. Ha túl okos valaki, akkor általában nem elég egészséges vagy edzett. Ha túl kedves, jóindulatú, akkor többnyire nem a testével vagy az elméjével foglalkozik. Mi magunk húzunk saját magunk számára egy vonalat, hogy mi agyra, szívre vagy testre „gyúrunk”. Amikor gyúrtunk agyra, akkor kiderül, hogy ha még okosabbak szeretnénk lenni, akkor ahhoz az kell, hogy testünk egészségesebb legyen, hiszen ha hosszan szeretnénk tanulni, akkor foglalkoznunk kell a testünkkel is, hogy abban a testben tovább tanulhassunk, okosodhassunk. Ha csak a szívvel, azaz az érzelmekkel foglalkozunk, akkor egy idő után szükségünk lesz szintén a testre, hogy tovább szerethessünk. Az elhanyagolt testek nem élnek örökké. Ha te örökké akarsz szeretni, akkor a saját tested karbantartásával, a saját tested edzésével hosszabb ideig szerethetsz. Ha viszont nem akarsz érteni, csak szeretni, akkor egyensúlytalan leszel, hiszen azoknak is csak adod a szeretetedet, akik bántanak vagy akár tudatosan bántanak: ilyenkor a másik sohasem tanul, csak azt látja, hogy bárhogy beszélhet veled, bármilyen módon bánthat, te úgyis kedvesen elfogadod őt. A felneveléshez - amikor gyermekeinket kezdjük felnevelni - nem árt ha tudjuk, hogy szükségük lesz legalább annyira a testükre, mint a szívükre, azaz az érzelmeikre és az agyukra, azaz a tudásaikra is, ha egyensúlyban szeretnének élni. Ma még csodabogárnak számít, ha valaki edzett és okos és érzelmei is a helyén vannak, de ez a cél. A felnőttség itt kezdődik és az a vége, amikor egyensúlyban tudjuk megélni a testünkben a szeretet megismerését, pontosabban az érzelmeket és a tudást egyaránt. Ha bekapcsol az agyad és jelzi, hogy ne csak szeress, hanem szembesülj a másik tiszteletlenségével vagy bántásaival is, akkor tanultál valamit: azt, hogy húzódj vissza és nem muszáj szeretetet adni annak, aki bánt. Húzódj vissza és ha a másiknak fel sem tűnik, akkor nem érdemelte meg, hogy adj a számára: akkor majd ő is tanul. Megtanulja, hogy ha tetőled nem kap, mint eddig, akkor hiánya lesz. Azt a hiányt, ami lehet szeretet vagy figyelem, kedvesség, jóindulat, hiányként éli meg. Ő dönthet ezen felismerés után úgy, hogy felkeres és kéri, amit adtál, meg úgy is, hogy mástól szeretné azokat. A lényeg, hogy felismerje a hiányt magában. Nem a te szerető személyed a lényeg ebben, hanem mindkettőtök tanulása. A tanuláshoz viszont nem muszáj, hogy mindenki akarja. Ha valaki nem akar tanulni tovább, akár a test tanulmányozásában, akár az érzelmek megélésében vagy a tanult tudások fejlesztésében, az leáll. Minden, ami áll világunkban, az tönkre megy egy idő után. Egy autó, ha nincs használatban, tönkremegy. Ha egy test nincs soha mozgatva, akkor nincs keringése, amitől a test elhal, megáll. A testnek szüksége van egy segítőre, aki érti, hogy mi történik, ha nem mozog: ez a segítő az ember. Az ember pedig a test, a lélek, azaz az érzelmek és a szellem, azaz a tudások egyvelege. Ha az ember keveset tud, nem jól vezeti a testet. Ha az ember sokat tud, akkor megpróbálja harmóniába állítani a testet a szellemmel és a lélekkel. Az emberek egyszer felnőnek. Aki felnőtt, az eléri a saját csúcsát. Lehet, hogy nem a Himaláját érjük el, de érjünk el nagyobb csúcsot, mint szüleink. Akkor teljesítettük a leszületés egyetlen egyetemes szabályát: legyél több. A legyél több, lehet picivel több vagy sokkal több is. Attól függ, hogy mikor ébredsz tudatodra. Mikor érted meg, hogy nem csak egy irányba kell fejlődnünk, mert akkor mindig egyensúlytalanok, „félárbócosak” leszünk. Aki egyensúlyban van vagy közelít hozzá, az nem akar barátkozni olyannal, aki csak az élet egyik területében mélyül el. Azért nem, mert amikor egy gyerek elkezd tanulni, akkor először azt hiszi, hogy már mindent tud. Minél kevesebb a tudása egy embernek, annál inkább akarja azt megmutatni. Ha kevés az érzelem benned és egy olyan embernek akarod „villogtatni” a tudásodat belőle, aki már sokkal több érzelmet tanult meg és ismer, az meghallgat és ennyi: nem fogja keresni a társaságodat. Azért nem, mert aki harmadikos, az fel tudja mérni, hogy te még csak elsős vagy. Elkezdhetsz küzdeni azért, hogy figyeljen rád, komolyan vegyen, de csak akkor vesz komolyan téged, ha legalább annyit tudsz, mint ő. Hogy miben? Az mindegy. Valamiben, ami őt is érdekli. Valamiben, amihez úgy tudsz kapcsolódni, hogy ne csak tanítson téged, hanem valamiben kapjon is tőled. Valamit te is tudj adni a számára. Így alakulnak ki a kapcsolatok, így alakulnak ki az építő jellegű kapcsolatok. Ahol nem épülsz, ott te is el fogod engedni a másik kezét.

A felnőttség ideje alatt teremtünk. Akkor tudjuk megvalósítani azt, amit szeretnénk. Aki nem nőtt fel, mert megállt, az mindig mástól fog függeni. Aki viszont függ, tehát függő, az gyerek. A társadalom felelőssége, hogy ezek a felnőtt bőrbe bújt gyerekek fel akarjanak nőni. A társadalomnak kell kitalálni valamit, ami ezeket a felnőtt gyerekeket érdekli. Mindegy, hogy ez a fejlődés a testük építésével, vagy az érzelmeik megélésével vagy akár a tanításukkal indul el. Magyarországon érzelmileg vagyunk leginkább elakadva: ezért van annyi spirituális ember, akik szeretetet koldulnak és miután nem felnőttként, ezért kihasználhatóak, mint a gyermekek. Ezen kell változtatnunk: felnőtt társadalmat szeretnénk. Amikor viszont szüleink sem voltak felnőttek, akkor ők is csak annyit tudtak tanítani nekünk, amennyit ők tudtak. Amikor a kamasz rájön, hogy szülei nem tudnak mindent, akkor kezd lázadni, kivéve, ha menet közben felkészítitek őket arra, hogy eljön az a pillanat, amikor már nem tudtok segíteni neki. Ilyenkor kell leválnia, de sokszor ilyenkor a gyerek 6-7 éves. Ez sajnos minket minősít, hogy mi sem tudunk, tudtunk többet adni neki. A felnőtt még bármikor dönthet úgy, hogy továbbhalad az életben: fejlődik. Ha rájövünk, hogy kevés a tudásunk, tanuljunk. Ha rájövünk, hogy kevés érzelmet kaptunk, akkor máshol tanuljuk meg azt és ha rájövünk, hogy genetikusan nem superman testet örököltünk, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat. Fejlődjünk, ez a lényeg és hogy testben vagy érzelemben vagy szellemileg, az már a mi döntésünk legyen. Ebben segít az önismeret. Az önismeret, amikor rájövünk arra, hogy miben van hiányunk és miben van többletünk. Erről írok legközelebb: az önismeret lényegéről.