Olvashattuk a bibliában is, hogy „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen a földön”. Ennek az üzenetnek a boncolgatásával foglalkoznék ma. Ha egy szülő gyermeket vállal, akkor mindent, ami Ő maga, átad. Átad magából mindent, amit addig megtanult, megértett és tud: az életét, ami a petesejtben és az ondósejtben van, a mi magunkban. A mi magunk pedig minden információt tárol rólunk. Mindent, ami akkor vagyunk, amikor saját gyermekünket nemzettük. Aznap is hozzáteszünk és az előtte való napokon is: ez a mi magunk. Ebből a magból származunk mindannyian, de épp ezért vagyunk nagyon különbözőek, hiszen mindenkinek más van az információs rendszerében. A saját magunk már egy gyűjtő fogalom, amit szüleinktől, mind a kettőtől kaptunk. Egy információs rendszer, mintha egy számítógépet nem üresen, hanem már feltelepítve kaptál volna. A csoda számunkra ott kezdődik, amikor megismerjük önmagunkat, elfogadjuk, sőt meg is tudjuk köszönni szüleinknek, hogy valameddig elindították a programot. Azért valameddig, mert felnőttként már újraírhatjuk, átalakíthatjuk vagy csak elfogadhatjuk és élhetjük. Ahhoz, hogy felülírjuk, el kellett jutni addig, hogy megismerjük önmagunkat és elfogadjuk. Amikor ismerkedünk magunkkal, rájövünk, hogy miben hasonlítunk és miben különbözünk szüleinktől. Rájövünk magunk ismeretén keresztül, hogy milyen emberek is ők. Ilyenkor (ez kamaszkorban kezdődik) néha nagyon haragszunk rájuk. Nem tudjuk értelmezni ekkor, hogy „tiszteld apádat és anyádat…”. Mérgesek vagyunk, hiszen rájövünk, hogy lehetne másképp is élni. Látunk magunk körül más gyermekeket, akiknek az élete nagyon vonzó számunkra és mi is úgy szeretnénk élni, de nem lehet. Hibáztatjuk őket, bántjuk őket és mérgesek vagyunk rájuk. Mindenkinek ott van a lehetőség a változtatásra, de előbb el kell fogadni azt, amit kaptunk, hogy átalakíthassuk magunkat. Az elfogadáshoz pedig meg kell ismerni magunkat, hiszen minden ott van bennünk, belőlük. Amikor sikerül megérteni, hogy ennyit tudtak adni - hiszen ők sem kaptak többet, sőt még ők is hozzátettek ahhoz, amit ők kaptak otthonról -, akkor kialakul egy elfogadás és elindul a változás felé vezető út. Amikor változol, akkor célt kell adnod önmagadnak, de mielőtt megértenénk a változás útját, nézzük meg, hogy mi lesz azzal, aki nem képes elfogadni önmagát, tehát azt, amit kapott szüleitől. A szülők mindent megtesznek magukhoz képest, mert bármennyire is furcsa, szeretnek minket. Persze, ahogy szoktuk mondani, a maguk módján. Úgy szeretnek, ahogy tudnak szeretni, azzal a szívvel, amely sok bántáson, sok sértésen és rengeteg félelmen ment keresztül. Az a sok félelem felemésztette azt a szívet és nehezen tud vagy mer megnyílni az érzések felé, de attól még minden szülő önmaga legnagyobb szeretetével fordul gyermeke felé. Ha ez neked nem elég, akkor hozzá kell tenni. Majd keresel egy párt magadnak, akivel kiegészítitek egymást és mindketten többek lesztek.

A szülők mindenüket adják számunkra, ahogy említettem „önmagukat”. Tovább örökítik genetikájukat, lelkük érzéseit és szellemi képességeiket. Ez a mi kiindulási pontunk. Ezt adták örökség gyanánt. Amikor azt mondják, hogy tiszteljük szüleinket, hogy hosszú életünk legyen, az arra vonatkozik, hogy amikor bántjuk őket, önmagunkat is bántjuk. Önmagunkat, akik szüleink folytatásai vagyunk. Önmagunkat, akinek egyik fele anyu, másik fele apu. Ha bántod őket, szidod őket, akkor az információ, a hang, a kimondott szó „megcselekszi azt, amire elküldted őt”. Bánt: kit is bánt? Azt akinek küldted. Ha végiggondolod, hogy Te belőlük vagy, akkor magadat is bántod ilyenkor. Ha megengeded másnak, hogy bántsa szüleidet, hagyod, hogy téged bántson. A család bennünk él tovább. A család mi magunk vagyunk. Az a „magunk”, amelyet mi is tovább örökítettünk. Az a magunk, amelyből gyermekeink származtak vagy származnak a közeljövőben. A család szerepe rendkívül fontos és az elfogadással, a köszönettel indul. Ha elfogadtad azt, amit kaptál (és mindig kapunk valamit), akkor bármilyenné válhatsz, bármivé, amit szeretnél. Ott már csak újabb mintákat kell találnod, akihez hasonlítani szeretnél bizonyos szempontból vagy újabb tudásokat kell befogadnod, amitől okosabb, bölcsebb leszel. A család az alap. A család, amelyből vagyunk, rengeteg információ sokasága. Miért akarunk párt? Azért, hogy be tudjunk fogadni újabb, immár tanító jellegű információt és azért, hogy abból, amink van, át tudjunk adni másoknak is, hogy együtt többek legyünk. A betegségeinkkel együtt mindazt is örököljük, amit csodának látunk szüleinkben. Van, akinek a szépsége fontos a számunkra vagy a kommunikációs készsége vagy tudásának mélysége, stb. Minden ott van kódként bennünk: ez a DNS. Ezek a kódok időről időre felébrednek és akkor találkozunk azzal, amit szüleink hasonló élethelyzetben - mint amiben éppen vagyunk - hogyan oldottak vagy hogyan nem oldottak meg: ez az ösztön. Egyszerűen jön belőlünk a minta. Az ösztön a tudattalan. Az a tudattalan, ami még nem ébredt tudatra. A tudatosság pedig azt jelenti, hogy megértettem, hogy szüleim ebben az élethelyzetben hogyan reagáltak, de én reagálhatok másként is: ilyenkor már tudatosan, értő módon szeretném magam átalakítani. Szeretném felülírni, hogy ne ugyanúgy reagáljak bizonyos dolgokra, mint ők. Miért van erre szükség? Azért, mert ide a földre nem tudunk lélekként leszületni másként, mint úgy, hogy valaki gyermekei leszünk. Amikor „bevállaljuk” a leszületést, sok egyeztetésen megyünk keresztül. Azt, hogy ki vállal minket lélekként, megelőzi, hogy kihez szeretnénk leszületni: ilyenkor látunk mindent. Azt is, hogy milyenné fogunk válni az adott szülőpár által és azt is, hogy hol van az a pont, amikor elkezdhetjük önálló, felnőtt életünket. Azért születünk le, hogy önmagunkká váljunk, ami egy folyamatos átalakulás: jó esetben a párunk segítségével, kevésbé jó esetben egyedül, önállóan. Amikor leszületünk, tudjuk, hogy el kell engedni minden emlékünket. Kiüresedik minden a csecsemőnél és szép lassan tudunk csak tudatra ébredni. Néha hiba csúszik a gépezetbe és már 3 évesen írunk, mert emlékszünk rá, hogy tudunk írni vagy 5 évesen már csodagyerekként zongorázunk, mert véletlenül megtartottuk egy előző életünk emlékeit. Mi ilyenkor nagyon odavagyunk az örömtől, hogy „csodagyermekünk” van, viszont ez a régi emlék gyakorlatilag újra játssza az előző életet. Nincs választásuk ilyenkor a gyermekeknek. Azt kell élniük, amiben kiemelkedők lettek. Nem baj, csak megfelelő módon kell kezelni őket. Erről írok legközelebb.