A szeretet a legfontosabb energia a földön: sajnos nem mindenkiben van. Vannak, akik csak hírből ismerik. Hogy ki a hibás ezért? A szüleik: azok a szülők, akik elfelejtettek adni; Azok, akik nem tudtak adni és azok, akik nem akartak adni. A természet megoldotta, hogy az a fa, amelyik beteg, ne teremhessen, ne hozhasson létre gyümölcsöt. A mi természetünk is segít ebben. Az önző embernek nincs magja, aki pedig csak önzőcske, annak van, de kevés. A magok önmagunk teljessége: ha a magunk beteg, akkor mi is azok vagyunk. A magunk, akár a sperma, akár a petesejt, önnön magunk kicsinyített mása. Nem megijeszteni akarlak benneteket, csak felnöveszteni. Hogyan? Felelősségvállalással. Aki önmagáért felelősséget vállal, az felnőtt. Természetesen vállalhatunk anyagilag is és érzelmileg is és szellemileg is felelősséget önmagunkért. Az egyik következik a másikból. Aki lelkileg is felelősséget szeretne vállalni, az meg fog ismerkedni az érzelmekkel: azokkal az érzelmekkel, amelyek - mint az osztályok - sorban egymást követik. Vannak “alsó tagozatos” érzelmek és vannak felső tagozatosak. A felső tagozatos érzelmekhez csak akkor férünk hozzá, ha már az alsó tagozatost jól értjük, ismerjük. Amikor egyből a felső tagozatos érzelmeket választjuk, akkor biztosan sérülünk benne. Túl korán mutatjuk ki érzéseinket és túl gyorsan esünk szerelembe úgy, hogy a biztonság, a bizalom (ezek alsó tagozatos érzelmek) még ki sem alakult. Ezért fontos sorban haladni. A mai világban mindenki siet. Miért sietünk? Mert egyáltalán nem ott tartunk, ahol szeretnénk tartani. Nem ott tartunk, ahol tartanunk kellene, az aktuális korunkhoz képest. És valójában miért nem tudunk ott tartani, ahol kellene? Mert sietünk és így kihagyunk osztályokat, azaz lépéseket haladásunk során. Ha egy osztályt kihagyunk, akkor “visszatapsolnak” minket. Ha megbukunk, akkor is újra kell járnunk azt az osztályt. Az iskolák egymást követik és egymásra épülnek. Arra épülnek, hogy megfelelő alapra létrehozzunk valami többet, mint a szüleink. Ha kaptunk szeretetet, tegyünk hozzá és adjunk gyermekeinknek attól is többet, amit mi kaptunk: ez a haladás. Ha nem kaptunk szeretetet, akkor kérjünk onnan, ahol van, hogy amikor lesz bennünk, adhassunk. Mindig csak abból tudunk adni, amink van. Ha hiányban vagyunk, üresek vagyunk, akkor csak elvonunk. Aki elvon, az nem ad, akár mennyire is szeretne és akar, a nincsből nem lehet adni. Akinek viszont van, az folyamatosan azt sugározza önmagából, amije van. Az adó ember vonzó, aki pedig üres, az nem vonzó. A szeretet fény, a fény teljessége. A lelkek, akik leszületnek ide, fényként indulnak hozzánk. Minden fénynek megvan a maga spektruma. Aki alacsonyabb rezgésű fény, ahhoz hasonló fényű lélek kapcsolódik, gyermekként is. Aki magasabb rezgésű fényként éli életét, ahhoz pedig magasabb rezgésű lelkek tudnak bekapcsolódni. A lélek egy fény, a fény pedig nem tud az árnyékhoz kapcsolódni. Az árnyék, sokszor “fekete lyuk”. A fekete lyuk a fény teljes hiánya. A fénynek az a természete, hogy a fekete lyuk elnyeli azt. Amit a fekete lyuk elnyel, az többé nem látható számunkra. A szeretet a fény és a szeretethiány a fekete lyuk. Azoknak, akiknek nem sikerül a baba, valahol hiányban vannak. Valaki a két ember közül elég nagy hiányt él meg, akár a szeretetből, akár a hálából, az örömből vagy akár az életkedvből. Ezen hiányok egyike is elegendő ahhoz, hogy a születendő gyermek lelke - mint fény - eltűnjön a “fekete lyukban”, a teljes hiányban. A társadalom ott tart, hogy szeretni kell tanulnunk. Elfelejtettünk szeretni és érezni. Miért? Mert az érzések néha fájdalmasak. A gyerekeknek nem mondják meg, hogy haldoklik a nagyi. Meg akarjuk kímélni őket. Az érzés tanulását nem tudjuk kihagyni. Akkor később fog találkozni a halál fájdalmával, ami innentől már mindig fájdalmas lesz, hiszen akár tudta, hogy a nagyi haldoklik, akár nem, a halál után érezte a fájdalmat a gyermek. Érezte, de miután nem mondták neki el közben, így azt társította hozzá, hogy a halál TILOS, TITKOS, tehát VESZÉLYES. Ami veszélyes, az félelmetes. A félelem pedig a tudás vagy érzés hiánya. Hiányos érzelmekkel csak lopunk, hiányos értelemmel is ezt tesszük. Tanuljunk érezni és fejlesszük magunkat abban, amiben hiányunk van. Miért? Hogy legyen miből adni. Miért? Hogy legyen miből teremteni. Miért? Hogy ne elvonjunk, elszívjunk, elvegyünk másoktól, hanem egy napon, amikor bennünk van a legtöbb, akár mi adhassunk. Adhassunk úgy, mint akinek már fölöslege van. Fölöslege viszont csak annak van, aki már úgy érzi, hogy mindene megvan. Mindenkinek máshol jön el ez a pont, de saját magadat láthatod tükrödben, ha már annyi ruhád van, hogy el se férsz tőle, vagy egy étteremben, ha bármennyit ehetsz, akkor te élsz ezzel a lehetőséggel még akkor is, ha másnap rosszul leszel. Vagy ha egy szerelmed van már, de mindenkinek az udvarlását is elfogadod, stb. Amikor nem bírsz megelégedni, akkor máris eltolódásban vagy. Az eltolódás függőséggé válik: a függőség pedig elvonja minden energiádat attól, ami igazán fontos. A szeretet a legmagasabb rendű érzés. A szeretethez hosszú út vezet, de higgyétek el, hogy ha nem ismerjük közben meg a szeretet hiányát, a szeretkezést, a bántást és az érzelmek minden szintjét, akkor: ha véletlenül eljutunk a szeretethez, nem tudjuk még befogadni. Csak sorban tudunk építkezni. Mindenkinek annyi szeretet “jár”, amennyit be tud fogadni. Ha kevés, akkor dolgozz azon, hogy többet is képes legyél befogadni. A több vezet el az adásig. Egyszer az egyik gyermekem. Karácsonykor csomagolta ki az ajándékokat és csodálatos volt látni, ahogy mindennek annyira tudott örülni. Engem figyelt közben, majd végül azt mondta. „Anya, megtanítottál arra, hogy milyen jó kapni, de rajtad azt látom, hogy nagyon jó adni. Kérlek, hogy taníts meg erre is. Szeretnék ilyen örömmel adni, amit a te arcodon láttam.” Azóta már segítő foglalkozása van és boldogan ad. Sokszor gyerekeink nyitják fel a szemünket arra, hogy ne csak adni akarjunk, hanem kapni is tanuljunk meg. Az adok - kapok egyensúlyáról írok legközelebb.