Sokszor indul a kapcsolat megalkuvással. Mindent, amit szeretnénk, nem kaphatunk meg, hallhatjuk másoktól akkor, amikor már mások régen megtalálták párjukat. Valóban lehet olyan, hogy hamar megtaláljuk párunkat, de az is elfogadható, ha csak később mosolyog ránk a szerencse párkapcsolat tekintetében. Min múlik ez? Higgyétek el: nem azon, hogy kit mennyire szeretnek odafent és nem is azon, hogy mennyire vagyunk szépek. Mindig azon fog múlni, hogy megtaláljuk az igazit, hogy mennyire vagyunk felnőttek. Na ez végképp magyarázatra szorul: nem az jelenti a felnőttséget, hogy elmúltál 20 vagy 40. A felnőttség önismeretet és önmagunk kijavításának megkezdését jelenti. Aki hagyott időt magának önmaga megismerésére, az időben rájött arra, hogy milyen hiányosságai vagy túlzásai vannak. Ilyenkor, ha látjuk, mik a hibáink, elkezdünk javítani vagy divatos szóval élve: dolgozni magunkon. Minél inkább javítottuk ki azon hibáinkat, amellyel mi sem akarunk együtt élni, annál könnyebben érkezhet meg hozzánk a párunk. Amikor pedig megérkezik, azt egyértelműen érezni fogjátok. Hogyan lesznek a jónak induló kapcsolatokból menthetetlenek? Úgy, hogy ha még nem nőttünk fel, akkor csak kapni szeretnénk. Aki csak kapni akar, az még gyermek. Azért fontos ez, mert valaki, aki először gyermek, idővel képes felnőtté válni. Az, aki hajlandó szembesülni gyermeki tulajdonságaival, az fog változtatni rajta, fog fejlődni. Mik is azok a tulajdonságok, amelyek gyermekké tesznek bennünket? Ezek a hiszti, a gőg, a keménység, a hitetlenség, a boldogtalanság, az önközpontúság, a határozatlanság, a kommunikációs hiányosságok, a döntésképtelenség, a túl lágyság, finomság és még sorolhatnám sokáig. Mik azok a tulajdonságok, amikor “kamaszban” ragadtunk: okoskodás, kötekedés, méltatás, bántás, incselkedés, mások kibeszélése, sértegetés, stb. Azok az emberek, akik itt megálltak, ilyen tulajdonsággal is bővelkednek. Természetesen olyan, hogy valaki teljesen gyerek maradt felnőtt korban, nincs. Pont ez a nehézsége annak, amikor egy felnőtt gyereket akarsz szembesíteni azzal, hogy gyermek. Azért nehéz, mert önérzetessé vált azzal, hogy láthatóan megnőtt és felnőttnek kéz ki. Láthatóan pénzt keres és úgy gondolja, hogy akkor elért a csúcsra. Sok minden miatt megállhat az ember a felnőtté válásában, de leginkább akkor történik ez meg, amikor valamiben környezete, kortársai fölé emelkedik és ettől úgynevezett Istentudatot él meg. Amikor egy ember megéli az Istentudatot - ami persze elválaszt a többiektől -, egy darabig megrészegül. Elhiszi, hogy felnőtt. Elhiszi, hogy Ő mindenki fölött van. Semmi gond nincs ezzel, hogy egy időre megéljük ezt az érzést, de ha beleragadunk, akkor már torzulhat személyiségünk. Meg kell tanulni kezelni azt, ha többek lettünk és azt is, ha mások kerülnek fölénk. Ezek a nehéz dolgok egy párkapcsolatban, ahol egymás mellett úgy fejlődünk, hogy néha az egyikünk fog valamiben jobbá válni, néha pedig a másikunk: ez a normális. Amikor viszont valaki azt gondolja, hogy ő mindenben fölötte van a másiknak, akkor menthetetlenné válik a kapcsolat. Menthetetlenné, hiszen miért akarnánk valakivel leélni az életünket, aki mindenben rosszabb vagy mindenben jobb nálunk? A mindenben rosszabbal élő számára örök tanítást jelentene és amellett saját fejlődését teljesen megállítaná. A mindenben jobbal élő számára pedig egy örökké tartó megalázottság veszi kezdetét. Egy ilyen kapcsolatban mindig szembesülünk azzal, hogy soha sem érhetjük fel a másikat: ezt a kapcsolatot csak úgy lehet átvészelni, ha Istent látunk a másikban, amitől pedig a másik személyisége fog torzulni. Ezt hívjuk nárcisztikus személyiségzavarnak. A nárcisztikus személyiségzavaros soha sem így születik. A környezet teszi azzá azzal, hogy elfogadják akkor is az Istenségét, amikor nagyon nem az. Elfogadják, mert tudják, hogy különben bánt: ez is egy gyermeki tulajdonság. Minden gyermek kipróbálja a határait, de van, akinek segítenek szülei és időben levagdossák a vadhajtásait; van, akinek viszont ezt nem teszik meg. Ilyenkor a szülők vagy túl fáradtak és gyengék vagy élvezik, hogy gyermekük irányítja őket. Amikor nagyon spirituálisan gondolkozunk, sokszor nem korlátozunk. Két generáció nőtt fel az utóbbi időben korlátok nélkül. A korlát arra való, hogy tereljük gyermekeinket általa. Ha nincs korlát, akkor valóban mindennel is találkozhatnak gyermekeink és maguk kell, hogy eldöntsék, mit akarnak megtanulni. Mit akarnak kivenni a társadalomból? Akinek sikerül jó utat találni, az valóban felnő, de sokkal több próbatételen keresztül vezet az útja, mint annak, akit terelgettek rajta. Akinek viszont a káoszból, a bármit befogadhatszból nem sikerül jó utat találni, az elkallódik: ez lett az eredménye a korlátok nélküli “neveléseknek”. A nevelés az vezetést jelent. Aki korlátok nélkül nő fel, az is kap személyit. Őt is elfogadja felnőttként a társadalom és ezért élni akar a felnőtt jogaival. Párt keres és bánt. Párt keres, mert neki is jár, még akkor is, ha fogalma sincs róla, miről is szól egy párkapcsolat. Miután sok ilyen felnőtt-gyermek szaladgál közöttünk, ezért őket fel kell nevelni. A felnőtt gyermek már nem fogad el a szüleitől nevelést. A felnőtt gyermek egy módon menekülhet meg, ha szerelmes lesz. Amikor szerelmesek leszünk, akkor azért a valakiért hajlandóak vagyunk megtenni bármit. Aki szerelmes és változik, az képes később is felnőni. Igen ám, de ahhoz, hogy szerelmes legyél, meg kell tanulnod ÉREZNI. Ennek hiányát éli legerősebben társadalmunk. Ebben szenvedünk, hogy nem kaptunk érzelmi oktatást. Miért? Mert szüleink is bezárták szívüket. Miért? Mert bántották őket. Akit bántottak, az bezárja a szívét. Óriási bizalom kell ahhoz, hogy újra merjünk nyitni. Aki viszont meg tudja nyitni ezeket a sebbzett szíveket, az egy FELNŐTT. A szó igazi értelmében: ezért hódít a terápia. Mindenkinek szüksége van valamilyen segítségre, akár értelmi oktatásra, akár érzelmi oktatásra, akár testi fejlesztésre, mert az ember test, lélek és szellem, minimum. Addig nem fogadhatjuk magunkba az Isteni tudatot, amig testileg, lelkileg és szellemileg fel nem növünk. Akkor várunk éretté a tanításra. Az Isteni tudat egy tanítói minőség. A tanítók első számú követelménye a tudás. A tudáshoz pedig élettapasztalattal jutunk el. Az élettapasztalat pedig a megélésekből fakad. Egy olyan anyától tanulj anyaságot, aki számodra jól nevelte fel vagy jól neveli gyermekeit. Olyan embertől tanulj emberséget, aki neked minta. Mindenben találhatunk mintákat, nem csak szüleink mintáján haladhatunk és bárkit választhatunk aktuális tanítónknak. Erről írok legközelebb.