A magyarság több évszázadon keresztül hordozza immár azt, hogy tudók vagyunk. Tudósok. Valaminek a tudói. Hogy mikor derül fény arra, hogy valaminek a tudói vagyunk, az tőlünk függ. Attól, akiként élünk. Mintaként kell élnünk ahhoz, hogy értsenek minket körülöttünk. Mi viszont nem mintaként élünk, hanem gőgösen, felsőbbrendűként, mint aki azt mondja, hogy itt van minden tudás. Jó. Ha itt van minden tudás, akkor mutassuk meg. Ha nem tudjuk úgy megmutatni, hogy az másoknak épülésére legyen, akkor még az is elvétetik tőlünk, amink van. Nem tanulunk.

Egy tudás soha sem azért születik, hogy megálljon egyvalakinél. Egy tudás azért születik, hogy áramoljon, hogy felülírjon régi elavult gondolkozásokat, és újrahangolja az emberiséget. Egy tudás, ha megállítod, nálad megmarad és elhiteti veled, hogy több lettél nálunk. Mindenki, aki tudást őriz, elhiszi, hogy valamiben több másnál. Gőgöt eredményez, pedig ennek inkább a felelősségét kéne értenünk. Ha egy tudás nálam van, akkor kutyakötelességem továbbadni. Ha a tudás megáll nálam, akkor én fogom érzékelni, hogy nem hozzákapcsol a társadalomhoz engem, hanem elválaszt. Haragosaim, irigyeim lesznek, akik akarják tudásom, de nem megtanulni tőlem, hanem elvenni.

Minden mindenkié, de az ember ezt még nem érti. Azt hisszük, hogy egy tudás értéket képvisel számomra, ezért nem adom ki. Nem tárom fel. Így a tudás nem érték, hiszen elszakít engem a társadalomtól, így nem tudok benne maradni a keringésben, és ez által egy idő után nem is élek, hiszen nincs áramlás, nincs élet. Az élet az áramlásról és a keringésről szól. Ha keringtetem az információt, akkor kiengedek magamból valamit, amit tudtam, és ezáltal befogadhatok valamit, amit te vagy ti tudtatok. Ez a keringés. Az én tudásom által többek lettetek, én pedig a ti tudásotok által lettem több. Együtt pedig mind többek lettünk. Ez egy nemzet nagyságát mutatja, hogy mennyire van áramlása a tudásnak, mennyire kering az információ, és ez által mennyire tud újabb nemzettel más módon, immár új tudásának megfelelően összehangolódni. Hol tartunk ebben mi? Mi magyarok? Sehol. Rejtjük a tudásunkat egymástól is. Félünk, hogy elveszi tőlünk valaki. Ha mi nem adjuk tovább, akkor egy bizonyos felettünk álló rend, amit nevezhetsz sorsnak, Istennek, felettes énnek, bárminek, el fogja venni valóban, hogy máshol jelenjen meg. Miért? Mert nem tanultad meg áramoltatni a tudást. Nem tanultál semmit abból, hogy tudásod lett, csak éltél azzal, hogy fölötte vagy ezáltal az embereknek, vagy akár az emberiségnek. Sajnos ez jellemző a magyar emberekre. Elhisszük, hogy többet tudunk, de nem tudjuk megmutatni senkinek, mert az a tudás már rég nincs nálunk, mert elvették. Nem jól sáfárkodtunk vele. Nem jól értelmeztük azt, hogy tudásunk hatalom. Visszaéltünk vele.

A tudás hatalma abban rejlik, hogy tanítsd meg másnak, és még több lehetsz. Tanítsd meg azt, amit már tudsz, hogy tudja mindenki, de te ettől új tudásokat kapsz, mert áramoltatod a tudást. Való igaz, hogy nem tudhat mindenki még mindent. De ahhoz képest ahol tart, kaphat többet. Ki az, aki felméri, hogy hol tart a másik ember? Te, én és mindenki, de ebben szintén meg kell jelenni az eddig tanult tudásodnak.

Régen tudósok tanítottak. Az egyik legelismertebb szakma a tanító volt. Akkor volt rálátása a tanítómesternek arra, akit tanít. Felmérte, hogy hol tart, és ez alapján adta hozzá tudását ahhoz, aki tanulni szeretett volna. Megszülettek az első tanítványok. A tanítványoknak egy idő után tanítani kellett. Mit? Azt, amiben jobbak voltak nálunk. Ki mérte fel, hogy miben voltak jobbak nálunk? Ők. Ki vállalta ennek felelősségét? Ők. Most ez nem így van. A tanítók felmérik a gyerekeket, hogy mit tudnak, majd sémaként leadják az anyagot, amit egy szervezet meghatároz kötelezően számukra. Ezzel elveszik a tanár felelősségét abban, hogy ha nem jól működik ez így, akkor valaki más felel érte. Kivették az egyén szerepét, mert nem hittek az egyénben. Miért nem? Mert senki nem tud karizmatikussá, egyénivé válni egy olyan társadalomban, ahol nem kell felelősséget vállalni semmiért.

Azok, akik törvényt hoznak, nem vállalnak felelősséget érte. Azok, akik új szabályokat vezetnek be, azt mondják, hogy feladatot teljesítünk, és azok, akik hisznek elfáradtak. Nem működik a rendszer, mert nincs felelőse. Sem én nem vállalhatok felelősséget magamért, sem te, mert mindannyian azt tesszük, amit mondtak. Ki az, aki fel tud nőni úgy, hogy ne vállaljon felelősséget? Senki. Ezáltal nem növünk fel. Gyermekként élünk. A gyermeknek nem kell felelősséget vállalnia, mert tanításra szorul.

Ez a magyarság, itt tartunk. Nem azért írtam ezt, hogy determináljon minket, hanem azért, hogy értsük meg, hogy ha itt tartunk, akkor hiába akarunk abból élni, hogy a magyar mindig nagy volt, most nem az. Ha nagyok lennénk, akkor úgy is állna hozzánk mindenki. Tanácsokat, azaz tanításokat kérnének tőlünk és nagyobbak, azaz egyre nagyobbak lehetnénk. Most viszont meg kell értenünk, hogy ott tartunk, hogy csak hírében vagyunk magyarok. Nem éljük azt, ami a tudásunk. Nem gyakoroljuk, mert elbutultunk. Mivel? Azzal, hogy nem áramoltattuk tudásunk. Ha elkezdjük áramoltatni, tanítani azt, amink van, újra nagyok lehetünk, de ne felejtsük el, hogy a nagyság nem valamilyen félreértelmezett hatalom számunkra, hanem felelősség. Tanítsuk meg gyermekeinket arra, hogy önálló teljesítményükért vállalják a felelősséget. A felelősségvállalása nem hét évesen történik, de folyamatában. Amire már felelősséggel gondol egy gyerek, ott már felnőtt. Minél több területen gondolja azt, hogy felelősen tud hozzászólni, viselkedni, annál inkább felnőtt.

A rendszer megbukott. Az a rendszer, amely kivette a felelősséget az egyéntől, és értelmezhetetlen helyre helyezte át. Eltűntek a felelősök, hiszen egy egyén felelősségénél nincs nagyobb. Senki más nem tud felelősséget vállalni tetteidért, csakis kizárólag te. Adjuk vissza az egyén felelősségét, tanítsuk meg az embereket önmaguk iránt felelősségvállalásra, és tanítsák tovább ezt gyermekeiknek. Akkor megyünk tovább, és haladunk, mert tudásunk, hitünk, felelősségünk tovább megy gyermekeink, unokáink felé. Ebből születik a nemzet. Ettől lesz megint nagy, és nagyságunkat ezután már nem fogjuk túlértékelni, hanem áramoltatni fogjuk tudásunkat, tudván, hogy ha adunk, akkor kapunk is. Amit te adsz, azt máshogy kapod vissza. Ha te a szeretetet áramoltatod, akkor azt már tudod. Olyannak add, aki azt még nem, vagy nem eléggé tudja, és helyette valami olyat ad számodra, amit te nem, vagy te nem eléggé tudsz. Senki nem mondta, hogy ugyanabban a valutában kell fizetni. Sokszínűségünket az jellemzi, hogy ilyenek és olyanok vagyunk. Ha én csak piros vagyok, akkor pont kéket vagy zöldet kell tanuljak. Ha te zöld vagy, akkor adhatok a pirosból. Tanulhatunk természetesen pirosként a pirostól, de csak egy ideig. Egy idő után már mindent tudunk a pirosból, és unalmas lesz. Akkor belenyitunk a kékbe, a zöldbe, sőt még a sárgába is. Minél kevesebbet tudunk a kékből, annál félelmetesebb. Minél inkább csak „saját” színűnket tanuljuk, annál félelmetesebbek lesznek a kékek. Figyeld meg a vallásokat. Mindenki fél a másik színétől. Minél jobban beleásod magad egy vallásba, egy színbe, annál egyoldalúbb, annál törvénykezőbb leszel. Minél jobban nyitod ki magad a vallások, azaz a színek felé, annál több tudásod, annál színesebb életed lesz, tehát annál többet taníthatsz. Így születnek a tudók, azaz a mesterek. Minden felé kinyitják magukat. Tanuld meg, hogy az irány a haladás. Minden, ami plusz számodra, az épít. Ha megtanulod, hogy emberek fent is és lent is vannak, akkor megérted, hogy az emberiség régóta áll. Fikció hogy haladunk, de mindenki magághoz képest halad. Ha egy kritikus tömeg megszületik, akik tényleg készek a haladásra, akkor elindulunk végre előre. Most állunk, de készülünk előre menni, ehhez viszont mindenkit, akik hátul állnak, el kell mozdítani berögzült helyéről. Azokkal kell foglalkoznunk, akik vasmacskák számunkra. Fel kell kínálni a tanulás lehetőségét, és meg kell érteni, hogy nem mindenki akar haladni. Ha egy univerzum elindul, akkor abban, akik nem képesek felvenni a ritmust, meghalnak. Mint sejtjeink. Ha egy sejt már nem képes fejlődni, új információt befogadni, akkor elhal. Az egészért. Az egészről való fogalmunk elenyésző. Beszélünk az egységről, amelyből semmit sem értünk. Minden egységre tanít minket, de nem vagyunk hajlandóak tanulni, mert a magyarok a „legokosabbak”. Mutassuk meg. Tanuljunk egymástól, és tanítsuk magunkat. Szépen feljöhetünk odáig, hogy a magyar, akár a korona is, régi fényében ragyoghat. Sok sikert hozzá.