Életünkben többször letérünk az útról. Arról az útról, amelyen járnunk kell. Azért térünk le róla, hogy megbizonyosodjunk, hogy nem csak egy út létezik. Hogy nem csak egy programnak vagyunk részei. Nem vagyunk egy fix program követői. Életünket mi alakítjuk, de a már bejárt utak közül választunk. Azok akik bátrabbak, elindulnak olyan utakon is, amelyek az eddigi emberiség számára, még nem voltak bejárva. Egy út, ha még nem jártak rajta, nem biztos, hogy nem létezik?

Ilyen utak sokasága az ami számunkra lehetőséget teremt a rajta való járásra. Ha egy utat végigjártál, jön egy újabb. Nem tudsz nem járni az utakon, mert aki nem halad és meg áll, az egy idő után meghal, hiszen feltartóztatja az emberiséget mögötte, azzal, hogy áll. Ezek az utak, ahol állnak, elágazásokat hoznak létre. Kikerülő utakat, mint egy körforgalom. Az érhálózatunk is így alakul folyton. Van egy minta amely alapján felépül, ez a genetika, apa és, vagy anya, és ezt néha kikerüli vagy megkerüli az aki más úton szeretne haladni az életében mint a szülei.

Amikor az életutakat látjuk, akkor láthatjuk, hogy különbözőek. Nagyon különbözőek. Vannak jó és könnyű utak, amelyeken olyan sokat nem tanulunk, és vannak izgalmasabb nehezebb utak, amelyek számunkra rengeteg tanulást rejtenek. Az életutat szüleink indítják el számunkra, és mi nekünk kell folytatni, az alapján, hogy mi milyen közösséget élünk, milyen barátoktól tanulunk, és milyen lehetőségeket, életutakat látunk magunk előtt. Ezeket az életutakat sokan látják, de nem is próbálnak rá lépni, mert azt mondják, hogy az nem az én utam. Rossz hírem van. Az életutadat te vezeted. Te döntöd el, hogy melyikre lépsz, és igen, valamelyik könnyű nekünk, mert már ismerős út, és valamelyik sokkal nehezebb, mert ismeretlen volt a számunkra. Amely ismeretlen az sokkal több tanulással jár, amitől nehezebb lesz az út, viszont izgalmasabb, újabb, szebb, több tudással bővül. A könnyű út bár nem tartogat nagy kihívásokat, ezért nem is lesz túl nehéz, de unalmas lesz. Olyan mint szüleink útja, amit ők már végig jártak. A szülő mindig mutat egy irányt, amin haladhat gyermeke is, és ha már másra vágyik, akkor találkozik valakivel aki a párja is lehet, és vele egy új úton elindulva mást, vagy többet fog megtanulni mint szülei. Ha ez így történik, akkor a fiatalok is és a szülők is meg lesznek elégedve azzal ahogy a fiatalok élnek, mert hozzá tesznek ahhoz, amit kaptak. Jól sáfárkodtak a munícióval, amivel el lettek indítva. Vannak azonban olyan fiatalok, akiknek már szüleik útja is túl nagy kihívás. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy időközben az úton elfelejtettük vezetni gyermekeinket. Nem tanítottuk meg számukra azt, hogy milyen szabályok vannak azon az úton, amin mi szülőként járunk. Ha nem tanítottuk meg őket erre, akkor el fognak tévedni azon az úton amelyen mi szülőként járunk, és kikerülnek minket. Ha kikerülnek minket, akkor nem a mi utunkon járnak, így minden szabály ami összekötne minket, már el fog választani bennünket. Ha ők egy másik úton járnak, akkor nekik meg kell tanulniuk azokat a szabályokat hozzá. Ha mi is egy másikon járunk, akkor a mi szabályrendszerünk nem lesz érvényes az ő szabályrendszerükhöz, ezért nem találjuk a közös hangot. A gyermekeknek addig amíg fel nem nőnek, szigorúan a szüleik mögött kellene haladniuk. Ha ott mennek, akkor a szülőknek „vezetniük” kellene a gyermekeiket. Ahhoz semmi más nem kell, csak átadni a tudást, hogy hogyan haladj úgy az úton, ahogy én már megtettem. Teljesen földi módon írok példát rá. Egy emberből magas tisztviselő és boldog család apa lett. Ez egy út. Hogy juthat el ide a gyermeke is? Úgy, hogy megtanítja számára, hogy gyermekem ha ezen az úton szeretnél járni akkor el kell végezni egy bizonyos egyetemet, utána meg kell ismerkedni sok sok emberrel akik útján elindulva elértem erre a pozícióra, és mellette soha nem tévesztettem el az irányt, hogy együtt oldottunk meg mindent az édesanyáddal. Együtt szerettünk volna gyermeket, és együtt gondoltunk ki utakat, életmegváltoztató döntéseket. Csak és kizárólag együtt.

Ma a társadalom nem ezt tanítja. Külön élünk, de egy háztartásban. Mindenki meghozza önálló döntését, és ritkán beszélik meg a párok a problémáikat egymással. Ezért virágzik a pszichológia. Annak a társadalomnak amelynek vannak valós párkapcsolatai, nincs szüksége pszichológusokra. Mi most nagyon nem itt tartunk. Pszichológusra akkora szükségünk van már mint egy falat kenyérre. Nem tudjuk kivel megbeszélni, és megosztani problémáinkat. Nem tudjuk kitől kérni hozzá a megoldásokat, sőt, elakadtunk. Ha elakadtunk ezen a közös úton, akkor mindenkit megállítunk aki utánunk jönne. Megállítjuk gyermekeinket, megállítjuk, az őket követő generációkat, és nem történik elég születés ide Magyarországra.

Amikor csak egy pontból szemlélünk valamit akkor mindig káoszt látunk. Próbáljatok kicsit más pontból szemlélni. Valóban Magyarországon kevés a születés, de világviszonylatban nem lett kevesebb mint máskor. Ha nem ide születnek gyermekek, akkor születnek máshová. A földön mindig annyi ember él amely elfér, és amennyinek van lehetősége haladni egy úton legalább. Ahol nem haladnak, ott nem születnek egy ideig gyermekek. Azért, hogy felébredjünk. Azért, hogy lássuk, hogy mi magunk vagyunk akadályai a következő generáció leszületésének, mert mi álltunk. Ha megértjük, akkor vagy elindulunk tovább az úton, és nem állítunk meg többé senkit, vagy el fogja dönteni lelkünk, az univerzumunk, Istenünk stb., hogy el kell engednünk az életet, hogy mások tovább mehessenek. Ilyenkor olyanok vagyunk mint egy érhálózatban egy trombózis. Eldugítjuk a tovább haladás útját. Ha az megszűnik, a trombus, akkor a vér tovább tud haladni. Ha tovább halad, akkor van lehetőség új dolgokat megismerni, és a testünkben van lehetőség új sejteket szülni. Az új sejtek, új információval fognak rendelkezni, ezért változunk. Minél több új sejt születik bennünk, annál nagyobb változáson megyünk keresztül, és akkor haladunk előre. Akkor ÉLÜNK. Aki nem halad az nem is él. Arra mérgesek lesznek gyermekeik mert ők, a gyermekek nem tudnak haladni szüleiktől. Ha viszont a szülők haladnak, akkor a gyermekeknek van lehetőségük utazni. Addig amíg fel nem növünk, utaznunk kell szüleink autópályáján. Amikor azonban felnőttünk, választanunk kell egy utat, lehetőleg azok közül amelyeket szüleink már megnyitottak, és abban kell jóval előrébb jutnunk. Ez az élet.

Legközelebb arról írok, hogy hogyan lehet az elakadt embereket újra rávezetni arra az útra, amely mindenkinek jó, és segítség. Szép, gondolkodtató napokat kívánok addig is.