Az emberi test folyamatosan sugárzik. Szavaink csak felerősítik kisugárzásunkat. Rossz, illetve jó kisugárzást különítünk el egymástól. Vannak emberek, akik jót sugároznak, és vannak, akik pedig rosszat. Én azt állítom, hogy nincs olyan hogy rossz, csak maximum nem a megfelelő helyre érkezett a sugárzás. Ha én „rossz” ember vagyok, akkor a túl jót, azaz a tökéletességet, a kedvességet nem tudom elfogadni, befogadni. Én csak a magamhoz képest kicsit jobbat vagy kicsit rosszabbat fogadhatom be. A jó emberek pedig szintén csak magukhoz képest kicsit jobbat vagy kicsit kevésbé jót tudnak befogadni. Így működik testünk is, amelyről már többször írtam. Testünkben vannak viszont különbözőségek. Vannak olyan sejtek, amelyek jók, jobbak és rosszak és még rosszabbak is. Minél nagyobb a különbözőség a testben, annál jobban feszülünk belül. Ha egy ember túl nagy rezgéskülönbséggel akar befogadni valamilyen információt, akkor szétfeszíti őt vagy egyszerűen önvédelemből kikapcsol, és nem tudja befogadni. Olyan ez, mint amikor egy általános iskolástól azt várjuk, hogy einsteini magasságokba emelkedjen. Nem fog menni, de ha szépen sorba kapja a terhelést, akkor bárki képes einsteini magasságokig felemelkedni. Einstein zseni volt. A zsenialitás azt jelenti, hogy az emberek agya jóval nagyobb nyitottsággal gondolkozik, mint az átlagemberé. Minél nagyobb nyitottsággal tárol az emberi agy, annál többet tudunk. Átlagosan 3-3,5%-ban vagy nyitva az emberek agya, de Einsteinnek 17% is volt. Ez óriási különbség tekintve, hogy 10% fölött már zsenivé válik valaki. Einstein az volt. Zseni. Mit szólnátok ahhoz, ha azt állítanám, hogy bárki lehet zseni? Bárki nyithatja az agyát 10% fölé. Hogyan? Szép lassan, fokozatosan. Az emberek ott rontják el, hogy hirtelen terhelik agyukat. Hirtelen, amihez nem tud egyből hozzászokni az agy. Ha hirtelen kap terhelést, akkor a testben hirtelen nagy mennyiségű vér áramlik az agyba, amit az agynak be kell fogadnia. Ha túl nagy a terhelés, túl sok a vér, akkor összeszűkül az agy bizonyos területe, és még annyit sem tud befogadni, mint előtte. Szűkíti magát önvédelemből. Fontos a fokozatosság.

Ugyanilyen módon működik a segítség is. Ha túl nagy, túl sok, akkor az emberek nem tudják elfogadni, befogadni. Annyi mindenből tudnánk tanulni, ha nem hinnénk azt, hogy már mindent tudunk. Miután általában az emberek azt hiszik, hogy „felnőttek”, tehát mindent tudnak, ezért nem akarnak befogadni. Ha nem akarunk befogadni, akkor bezáródunk. Először bezáródik az agy, majd a szív, majd bezáródik a test minden szerve, és nem fogad be az ember semmi újat. Ha nem fogadunk be újat, akkor megállunk. Ha megállunk, akkor leáll a keringésünk, és meghalunk. Ha meghalunk, akkor vissza kell jönnünk, mert kivétel nélkül mindenki azért születik ide, hogy valamit hozzáadjunk a Földhöz, az emberiséghez, az univerzumunkhoz, a világegyetemünkhöz, mert bármit adunk az kihat az egészre. Viszont ha bármit elveszünk, az is kihat az egészre. Hogyan tudunk elvenni? Úgy, hogy nem hisszük el azt, amit újként hozunk. Nem hisszük el azt, hogy a világ változik. Nem hiszünk semmi újban, hanem ragaszkodunk mindenhez, ami régi. Ez azt jelenti, hogy gyermekeinket halálra ítéljük, mert az fog bennük keringeni, ami már elavult, régi, és ez által nem fognak fejlődni, tehát kihal az emberiség. Minden életformának a fejlődés a lényege. A fejlődés magához képest. Az emberek különböző „szinteken” vannak, amelynek semmilyen pejoratív felhangja sincsen. Valaki elsős, valaki ötödikes, és igen nyolcadikosok is vannak közöttünk. Az elsősök egyszer biztos, hogy lesznek nyolcadikosok, és a nyolcadikosok pedig biztos, hogy voltak elsősök is valaha. Nem erény nyolcadikosnak lenni, hanem természetes út. Ne nézzük le azt, aki elsős, mert nemsokára lehet ő is nyolcadikos. A szinteknek az a jelentősége, hogy magunkat besoroljuk, és megértsük, hogy hol tartunk. Nem azért, hogy bántsunk vagy bántsanak minket, hanem hogy tudjuk, honnan indulunk. Az indulás egy kiindulópont. Az érkezés pedig a fejlődésen keresztül - haladás. Ha valaki hetedikes, és lenézi az alatta lévő ötödikest, az bármikor megelőzheti. Ezt is észre kell vennünk. Nem lehet leragadnunk ott, hogy ő hol tartott, mert változás alatt áll minden. Viszont az emberek legnagyobb problémája, hogy nem veszik észre, hogy változunk. Néhányunk leragadt, mert valamikor jónak számított, és ez által megállt. Akik viszont elhúztak mellette, azt nem fogadják el.

Így vagyunk mi is gyermekeinkkel. Elhúztak mellettünk, de mi ragaszkodunk hozzá, hogy tőlünk tanuljanak. Mi tanítsuk őket. Ha tudsz valamit, akkor tanítsd, de győződj meg róla, hogy olyannak tanítsd, aki még nem tudja. Az be fogja fogadni. Aki már tudja, sőt valamit jobban tud nálad, az nem fogja elfogadni tőled. Ne várd el, hogy elfogadja, mert akkor lefelé indítod őt el. Az út pedig felfelé halad. A szülőknek el kell engedni egy idő után a tanítást, mert ha rájönnek, hogy kevesebbet tudnak gyermeküknél valamiből, akkor hagyják, hogy azt mástól tanulják meg. Mástól, aki viszont többet tud nálunk. Azok, akik ezt felmérik, nem lesznek féltékenyek gyermekük tanítóira, hanem örülnek annak, hogy gyermeküknek van kitől tanulnia. Van kitől elfogadnia, ami által több lehet. Minél több lesz a gyermek, annál előbbi osztályba léphet. Előfordulhat, hogy a szülők megálltak elsőben, és jól megtanították gyermekük számára az elsős anyagot, amelyet ők jól elsajátítottak, de felmérték, hogy ők nem tudnak többet, és nem is akarnak haladni, ezáltal megengedték a társadalomnak, hogy tanítsa gyermeküket, aki szépen fokozatosan elért a negyedik osztályig. Ez igazán nagy út, nagy haladás, mert magához képest kell nézni. Előfordul az is, hogy a szülő nyolcadikos, de nem tanítja gyermekét, így végigbukdácsol az életen, mert elvárják tőle, hogy nyolcadikosként éljen. Nincs meg a tanítás, nincs meg az alap, ezért sokszor nyolcadikos szülők által felnőtt gyerekek lebuknak második osztályba. A szülői felelősség az, hogy amit tudunk, adjuk át. Ha kicsit tudunk, akkor annyit, ha sokat, akkor pedig annyit. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne engedjük gyermekünket iskolába, és egész nap nekünk kell arra tanítanunk őt, amit a suliban megtanulhat. Nem ezt jelent, hanem azt, amit megtapasztaltunk az életben, hogy hogyan boldoguljunk. Mi a nehézsége, és mitől lesz számunkra könnyebb vagy akár könnyű az élet, ezt adjuk át. A tanítás fontos, ahhoz viszont bizalmat kell kiépítenünk gyermekünk felé. Bizalmat pedig őszinteséggel tudunk kiépíteni. Azért nehéz számunkra őszintének lenni, mert a világ nem engedi. Ha gyerekként rájön valaki arra, hogyha többet mutat magából, akkor jobban elfogadják, szeretik, akkor sokáig él ezzel. Lehet, hogy minden kapcsolata őszintétlen lesz, de lesznek legalább „barátai”. Nem lesz egyedül. A”barátai” sem ismerik ugyan, ezért miután gyermekei is ugyanúgy fogják megismerni, mint barátai, ezért a gyermekei sem ismerhetik meg őszintén. Azt gondoljuk, hogyha megmutatjuk, hogy kik vagyunk valójában, akkor elhagynak a barátaink, ezért egy életen keresztül, többet mutatunk magunkból, mint amik vagyunk. Minden energiánk arra megy el, hogy fenntartsuk a látszatot, hogy kik is vagyunk valójában. Ezért nem jut energiánk, időnk gyermekeinkre, nem jut lehetőségünk az ő tanításukra, és olyanná válnak általunk, akikre nem lehetünk büszkék. Kinek köszönhetjük ezt? Önmagunknak. A gyermekeink önmagunk tükrei. Azok lesznek, akikké tesszük őket. Ha nem tudunk eleget, akkor ne állítsuk meg őket azzal, hogy azt mutatjuk számukra, hogy mi többek vagyunk, mert ebből csak ők is a hazugságot és őszintétlenséget tanulják meg. Ha azt tanulják meg, hogy hogyan legyünk őszintétlenek, akkor eleve halálra ítéljük a párkapcsolatukat. Nem lesz stabil alapjuk, amelyre építhetnek. És ennek a problémának okai mind visszavezethetőek az iskolai képzésekhez.

Túl nagy a teher, és túl sokat akarunk lenyomni a torkukon. Az elsősnek nem a nyolcadikos tudásra van egyből szüksége, de nem is a másodikosra. Viszont az elsősre - tökéletesen. Azokat a gyermekeket, akik nem végezték el az elsőt tökéletesen, ötössel, nem is szabadna átengedni. Akik viszont ötössel végeztek, tehát jól vizsgáztak belőle, azok mehetnek tovább másodikba. Nem harmadikba, nem ötödikbe, hanem a soron következőbe. Minden tudás egymásra épül. Végiggondolta már valaki azt, hogy mindazok a tudások, amelyek tanulás közben kimaradnak, mit jelentenek később számukra? Azt, hogy talán amiatt, hogy átengedtük őket kettessel, hármassal, végig fogják bukdácsolni a nyolc osztályt. Azt, hogy utálni fogják a tanulást, és alig várják, hogy valami olyat kelljen csinálniuk, amit nem osztályoznak. Nem tanulják meg a felelősségvállalást, nem lesznek felnőttek. A felnőtté válás a felelősség felvállalásával indul. Ha gyermekeinket eleve elzárjuk a felelősség vállalásától, soha sem nő fel egy generáció. Ebben élünk most. Fiatal felnőttek küzdenek a felnőtté válással, és idős felnőttek élnek gyermekként közöttünk. Olyan gyermeki felnőttek, akik most tanáraink lettek. Ha egy tanár nem vállalja fel annak felelősségét, hogy körülötte a gyerekek nem tanulnak, nem értik vagy nem szeretik a tárgyat, amit tanít, akkor felelősség nélkül él. Az pedig nem taníthat, aki nem érzi annak súlyát, hogy mit ad tovább. A felnőttnek példát kell mutatni. Azt, hogy van értelme tanulni. Azt, hogy tanulni azt jelenti, hogy fejlődünk, haladunk előre, és élünk. Aki ezt nem tudja megtanítani, az csak hátráltatja gyermekeinket. Akkor pedig így nem ér semmit az oktatás, mert van, hogy tanáraik nem előreviszik őket, hanem visszahúzzák fiainkat. Vegyük kezünkbe saját és gyermekeink jövőjét. Tárjuk fel magunk és környezetünk számára, hogy valójában hol tartunk, és haladjunk ehhez képest előre. Fejlődjünk önmagunkhoz képest, és ne feledjük, hogy utolsókból lesznek az elsők… Erről és a versengésekről írok legközelebb.