Minden a különbözőségből fakad. Ahol túl nagy a különbség, ott harcok, háborúk, viták, ellentétek alakulnak ki. Az ember egy oktávban tud működni. Egy oktávban 12 hang van. A 12 hangnak vannak közeli és távoli szomszédjai. A közeliek jól elvannak egymással, míg a távoliak vitában állnak vagy harcolnak egymással. Minden a különbözőség miatt van. Aki nagyon különbözik tőlünk, azt nem tudjuk elfogadni. Nem szeretjük, féltékenyek vagyunk rá, el akarjuk nyomni. Aki olyan, mint mi, azzal jól érezzük magunkat. Hasonlóak együtt: egy hullámhosszt is jelent. Egy hullámhosszon lenni azt jelenti, hogy nincs különbözőség. A párkapcsolatban is akkor érezzük jól magunkat, ha egy hullámhosszon vagyunk. Ilyenkor hasonlóan gondolkozunk mindenről. Az egy hullámhossz elvezet a zen, azaz Buddha állapothoz. A különbözőség pedig a káosz állapotát érezteti velünk. Mindannyian szeretjük a zent és sokszor szeretjük a káoszt is. Miért? Azért, mert a zen állapotban nem történik változás. Nem történik új, csak a van-ban vagyunk. Az egy ideig zseniális érzés, majd egy idő után újat szeretnénk megélni, befogadni, amihez ki kell lépnünk a zenből. A zenből, a békéből, a nyugalomból kilépve a káosz jelenik meg. A káosz a rendezettlenség, a zen a rend. A rend a rendezettlenségből születik, egyfajta újrarendeződéssel. Az újrarendeződésnek mindig van célja. A célja elsőként a változás, a változás pedig újrarendezheti magát a régi rend szerint /ez történt 89-ben is/ és újrarendezheti magát valami teljesen új szerint is: ezt a mi közös célunk határozza meg. A közös cél a kollektív tudatban megjelenik és egy rendező elv elindítja a folyamatot. Hogy lehet teremteni a kollektív tudatban? Panaszkodással, hitetlenséggel, békétlenséggel, stb. Ha egy rend nem jó már, akkor a benne élők állandóan panaszkodnak. Nem jó a vezetőnk, nem visz jó irányba. Ezt a kollektív tudat begyűjti, majd a többségi elvek alapján, ha sokan panaszkodnak a meglévőre, akkor elindul egy káosz. Ennek a káosznak mi mindannyian a teremtői lettünk. Mindannyian felelősek vagyunk a mindenkori kialakult helyzetért, hiszen panaszkodtunk, hogy nem jó, ami van. Ha viszont minden jó úgy, ahogy van, akkor mi elégedettek vagyunk és jól érezzük magunkat a történésekben: akkor nem indul el egy káosz, aminek következményeképpen teremthetünk újat. A háborúnak a következménye mindig egy újrarendeződés, ami káosszal kezdődik. Minél előbb szeretnénk az újat, annál tisztábban kell látnunk, hogy mit is szeretnénk abban az újban. A panasz csak felbontja a rendet, a konstruktivitás, a célok meghatározása pedig mást teremt. A más akkor teremtődik meg, ha már megszületett a cél. Mi mindannyian teremtjük az újat. Nem a világ vezetői teremtenek egyedül. Mi mindannyian teremtünk, viszont ha mi sokan csak panaszkodunk arra, ami van, akkor akik meg tudják határozni a célt, azok fognak minket vezetni benne. A vezetők mindig célt tudnak megfogalmazni. A vezetettek pedig mindig csak háborogni vagy háborúzni tudnak. A vezetők viszont határozottcéllal indítanak el egy harcot, egy háborút és az eredmény nem pusztán a vezetők céljától, hanem a vezetettek szándékától is függ. A szándék is teremt. Ha egy vezető azt mondja, hogy ölj és te nem teszel mögé egy célt, hogy pl.( azért kell ölnünk, hogy utána új rend alakuljon ki, ami megint elvezet a békéhez), akkor sajnos háborús bűnt követtél el. Nem vagy különb annál, aki örömmel öl: azért, mert beteg. Te viszont teremthetsz. teremthetsz újra békét. Újra békét viszont két módon teremthetünk: 1. Visszaállítjuk a rendet, ahogy volt, ami mindig tiszavirág életű, hiszen valami már többször felbontotta a rendet és már többször vissza kellett állítani a békét. 2. Végigvisszük a káoszt a harccal és az új céllal eljutunk egy másik típusú békéhez: ahhoz a békéhez, amely új alapokra épül. Ahhoz a békéhez, amelyet mindannyian együtt teremtettünk és ahhoz a békéhez, amelyben egy ideig megint a zen állapotában fogjuk érezni magunkat. A zen, a béke, a nyugalom, fontos, de legalább annyira fontos a változás is. Ha valaki túl jól érzi magát abban, amiben van, nem akar mozdulni. A mozdulatlanság nem engedi meg a fejlődést. A mozdulatlanság nem engedi meg az életet. Ahol nincs mozgás, ott nincs élet. Testünkben milliárdnyi kis atom egymástól különböző mértékben mozog. Akiben gyorsabban mozognak az atomok, az gyors teremtő erővel bír, akiben lassabban mozognak az atomok, az lassabban teremt. Mindenki teremt, aki felnőtt és mindenkiben zajlik egyfajta mozgás, ami teremt. A teremtés nem előjog. A teremtés a létezés velejárója.

Amikor elégedetlen vagy, akkor abból a negatívból, azaz valaminek a hiányából teremtesz. A pozitív ember elégedett, ezért a pozitívjából teremt. Amikor pozitívan állunk valamihez, abból pozitív, tehát valami plusz, valami több születik. Amikor viszont negatívan, félelemmel, hitetlenséggel, boldogtalansággal állunk hozzá valamihez, akkor negatívból, tehát mínusz előjellel adunk hozzá világunkhoz. A plusz és a mínusz együtt nem biztos, hogy pozitívat teremt: attól függ, hogy mennyi volt a pozitív és a negatív előjele. Plusz 2 meg mínusz 1 az még éppen pozitív marad, de plusz 3 meg mínusz 4 már negatív előjelű lesz. Mindenkinek vállalnia kell a felelősségét saját teremtésének. Aki pozitívat szeretne, azt teremtsen hittel, lendülettel, egészséggel és akkor eljutunk újra a békéhez. Aki viszont fél, boldogtalan és nem hisz (ezek pozitív jelzők), az abból teremti meg továbbra is a káoszt. A káoszba beleragadni nem jó. Saját kapcsolataitokban már mindannyian megélhettétek, hogy milyen viszályban, veszekedésben élni. Bántó, boldogtalan, egészségtelen életet teremt. Két évig féltünk valamitől, ami most mint egy villanás, eltűnt. Két évig nem mertünk kimenni az utcára, és annyi félelem, hiány gyűlt fel bennünk, ami káoszhoz vezetett. Minél többen ragadunk a félelembe, azaz a fél-elembe, hiányba, annál többen teremtünk a negatív, mínusz oldalon. Ha a negatívat világszinten többen teremtik, mint a pozitívat, akkor világunk kevesebb, azaz rosszabb lesz. Erről írok legközelebb.