Az emberiséget átformálni soha sem volt könnyű, de sikerült már többször is megtenni. Az átformálás azt jelenti, hogy valamit képesek leszünk újragondolni. Egyre jobban vágyunk arra, hogy új törvények szülessenek. Egyre inkább érezzük azt, hogy ami eddig működött – akár jól is – az most nem működik. Azt jelenti ez számunkra, hogy változnunk kell. Ugyanúgy ahogy változik minden, hiszen a Föld is forog, ugyanúgy nekünk is változnunk kell. Akár társadalmilag, akár kommunikációban, akár érzelmileg; de biztos, hogy változnunk kell. Ez a világ már nem ugyanaz, mint ami régen volt, de persze ne is legyen ugyanaz, mert akkor nem tanulhatnánk belőle semmit. Amit már megtanultunk, az már a miénk, de tudjuk, hogy attól leszünk többek, ha még tanulhatunk.

A legnagyobb nehézséget az adja számunkra, hogy az emberek a tanulások folyamatában nem együtt haladnak. Van, aki előrébb jár benne, és van, aki hátrébb. Azok az emberek, akik hátrébb vannak tanulásukban, ők most éppen elsősök, és vannak, akik már elérték a hetediket, sőt túl is jutottak rajta. Egy hetedikes gyerek nagyon nehezen tud miről beszélni egy elsőssel vagy egy másodikossal. Mi is ezt éljük meg világunkban – bizonyos emberekkel. „Erzsike Drága, nem egy malomban őrlünk…”. Ahhoz, hogy egy malomban őröljünk, tehát egy hullámhosszon legyünk, közelítenünk kell egymáshoz. Amikor az emberek felmérik magukat egymás felé, a reakciójukból tanulj. Aki alattad van, és nem pejoratív értelemben, az föléd akar kerekedni. Miután nem tud annyit, mint te, így hangos lesz. Hangosabb, mint te. Aki hangosan próbál lenyomni téged – az biztos, hogy kevesebbet tud nálad, mert ha többet tud valóban, akkor próbálja elmagyarázni érthetően neked. Fel akar emelni oda, ahol ő van. Az viszont, aki lejjebb van, nem tud felemelni oda, ahol ő van, mert akkor kiderül, hogy lejjebb van. Ilyen egyszerű.

A vizsgálódás célja nem az, hogy kinevessük őt, hanem az, hogy segítsük őt fejlődésében. Ha valaki szeretne haladni, akkor olyan embereket kell találnia, akik okosabbak, bölcsebbek, kedvesebbek nála. Ha elhiszi annak, aki hangosabb, hogy jobb ezáltal nála, akkor tőle akar majd tanulni. Ha én kevesebb vagyok nálad, akkor nem tudok tanítani neked semmit, csak azt, amitől te is kevesebb leszel. Annak az embernek, aki a butábbtól tanul, a lefeléhaladás lesz az iránya. Az is egy irány, csak az életben nem fog elérni semmit. Boldogtalan lesz. Minél több boldogtalan vagy buta ember van, annál inkább gondolják, hogy az okos az „fertő”. Az nem jó. Kiközösítik, és kilökik magukból.

Tanuljunk a történelmünkből! Az okos mindig magához föl szeretné emelni a többieket. A buta, pedig lenyomni az okosat, hogy ne kelljen haladnia, ne kelljen tanulnia, és ne kelljen fejlődnie. A fejlődés ilyenkor leáll. Ha leáll a fejlődés, akkor mindannyian állunk. Állni nem jó. A haladás az élet. Ilyenkor mindig kisebb sejtek születnek, akik haladni szeretnének. Elkezdenek ezek a csoportok fejlődni, sokasodni. Minél többen vannak, annál könnyebben tudják átfordítani a világot a fejlődés irányában. Ha pedig a buták vannak többen, akkor sokáig nem fejlődünk. Mi már rég elértük azt a bizonyos kritikus tömeget, ami által elindult a fejlődés, és ez csak gyorsul. Most nem az a feladat, hogy a butákat keressünk, és megállítsuk a fejlődést; hanem az a feladat, hogy megértsétek – ez nem volt még. Ilyen gyors fejlődés még nem volt. Azért nem, mert még soha sem volt kész erre az ember. Nem állíthatják meg a fejlődést, de hogy ne ijedjetek meg ti sem tőle, írok róla egy-két dolgot, amitől megrémülhettetek.

Például a fejlődés gyorsaságát az is mutatja, hogy míg szüleink elvégeztek egy iskolát, és egész életükben ezáltal ugyanazt a tevékenységet folytatták, az most nem fog menni. Ez azt jelenti, hogy akár felnőttként újratanulunk, és akár felnőttként – az új által – sikeresebbek lehetünk, mint előtte voltunk. Mindig kell tanulnunk!

Emlékszem, amikor iskolába jártam, a tanulást jól próbálták feltüntetni számomra, de nem sikerült. Nem motiváltak jól. Tanulni számomra azt jelentette akkor, hogy ki kell járni az iskolát. A vége már olyan is volt számomra. Legyünk már túl rajta. Ezért viszont nem értettem meg akkor a tanulás lényegét. Később sokat olvastam, és rájöttem, hogy ez is tanulás. Sőt ez olyan tanulás, amit én határozok meg magamnak. Én döntöm el, hogy mi érdekel, és a számonkérés az életben lesz. Izgalmas lett. Élveztem, hogy olyan dolgokhoz tudok hozzászólni, vagy olyanokra tudok reflektálni, amikre eddig nem. Érdekes volt, de még csak az egómat növelte. Rájöttem, hogy ezáltal magasabb társadalmi körökbe tudtam bekerülni. Nem az vonzott, hogy magasabb körök, hanem az, hogy tőlük is lehet tanulni, viszont csak akkor kezdenek ők tanítani, ha elérsz egy bizonyos szintet. Minél inkább elértem azt a szintet, annál inkább nem éreztem otthon magam a régi életemben. Nem tudtak velem jönni a családtagjaim. Lemaradtak. Én dühös voltam rájuk, és leválasztottam magam róluk. Majd később azt tanultam azoktól az emberektől, akikhez csatlakoztam tanulni, hogy szeretik a szüleiket, családjukat. Valamit elrontottam. Nekik lehet családjuk ott „fönt is”? Nekem viszont nem? Tanulnom kellett. Megtanultam, hogy ők együtt haladtak. Megtanultam újra felvenni a kapcsolatot családommal. (Természetesen itt nem teljes elszakadásról beszélek, csak a gőg általi elszakadásról. Nem voltam elég büszke rájuk, úgy ahogy egyébként ott fönt – ahol jártam – ők büszkék voltak szüleikre, családjukra.) Megtanultam újra beszélni a „saját” nyelvemen, és próbáltam megértetni velük, hogy van több. Van valami, ami jobb annál, ahol megálltunk. Elkezdtek haladni. Izgalmas volt látni, hogy egy családhoz mennyien csatlakoznak, akik vagy húzzák őket lefelé, vagy nyomják őket fölfelé. Azt hittem, hogy szüleim és tesóm elegek lesznek, persze a szűk, öttagú családom mellett. Nem voltak elegek, hiszen a tesóm feleségének is volt családja, sőt az anyukámnak is voltak barátai, sőt a férjemnek is volt és van is hála Istennek családja, ahol szintén vannak újabb és újabb családtagok… És egyszer csak megijedtem, hogy ahhoz, hogy én haladhassak, mindenkit meg kell változtatnom, mindenkivel fel kell vennem a kapcsolatot és nekem kell őket felemelnem. Véletlenül sem! Össze kell hangolni magunkat családunkkal, és őket kell összehangolni a saját kisebb családjukkal. Őket kell beleállítani az életbe, hogy tudjanak adni és kapni. Ameddig azt éreztem, hogyha nem oldom meg a teljes, nagyon nagy családom életét, addig nem tudok haladni. Addig minden napom arról szólt, hogy most kinek kellene segítenem. Ebbe bele is lehet őrülni. Tanuljunk meg felnőni, és azokat is segítsük a felnőtté válásban, akik körülöttünk vannak.

Ha én vagyok az epicentrum, akkor minden szál hozzám fut be. Móni segíts nekünk! Négy éven keresztül tettem ezt, míg rájöttem, hogy nem felnőtté teszem őket ezáltal, hanem gyermekké. És ha ők gyermekek maradnak, akkor én sohasem fogok szabaddá válni tőlük, mert függővé tettem magamtól őket. Újratervezés. Azt kellett végiggondolnom, hogy mit szeretnék. Haladni, ez nem volt kérdés. Ahhoz, hogy haladja, kidolgoztam egy módszert, amit azóta„lélek középrehúzásnak” hívok. Ez a módszer arról szól, hogy bárkinek lehetnek tervei, de nem mindenki tudja megvalósítani azokat, mert saját lelke nem neki segít.

A lélek egy fény, jóesetben afejed fölött középen. Ha ott van, akkor lát téged, és felméri, hogy mire van szükséged. Ha nem ott van, mert mindenki más fontosabb neked, mint te magad, akkor ahol van – anyukád fölött, testvéred fölött, rokonaid, barátaid, országod fölött –, akkor ott segít. Ez nem biztos, hogy baj, de akkor veled semmisem fog történni. Sőt egy idő után mérges leszel, hogy őnekik már jó, neked pedig még mindig nem. Miért? Mert fontosabb lett magad számára a világ, mint te. Ez Teréz anyus. Teréz anyut sokan szerették, de meghalt. Úgy hogy ő maga csak abban élte ki magát, hogy hogyan lesz jó másoknak. Nem a saját életét élte, hanem másokét. Ne ez legyen a minta! Tanulj meg élni! Nem Teréz anyut szidom, hiszen nagyon nagyra értékelem tevékenységét, de önfeláldozó életet élt. ÖNFELÁLDOZÓT. Ez nem egy pozitív szó, ugye? Remélem hallod azt, amit én benne, és nem akarlak bántani vele, csak fel szeretnélek ébreszteni.

Ha az emberek magukkal kezdenének törődni, akkor nem lenne ennyi ember, akinek segítség kell. „Segíts magadon, az Isten is megsegít”. Ez azt jelenti, hogy lépj. Haladj! Amikor valaki segítséget kér, akkor fel kell tudni mérni, hogy valós-e a segélykiáltás vagy sem. Ha igen, akkor adnunk kell. Ez a hal, amiről Jézus beszél. De ha már valaki tud halászni, akkor ne jó halat adj neki, mert elkényelmesedik, és nem nő fel. Ezt tesszük a harmadik világbéli országokkal.

Tanítsuk meg őket élni! Hogy mit jelent tanulni, fejlődni, és utána tanuljuk meg mi is, hogy igen van olyan, hogy a tanítvány túlnőtte a mestert. Nem megsértődni kell ezen, hanem akkor azoktól kezdjünk tanulni, akik az újabb mesterek lettek. Most Ázsiától tudunk tanulni. Amerika nem fejlődik. Ne várjuk a csodát onnan, bár hozzánk képest még Amerika most is illúzió. Jóval előttünk jár. De vezető hatalom most – a tudás által – Ázsia több országa. A fejlődésben fontos, hogy felállítsuk azt, hogy hol tartunk. Nem azért hogy determináljon, hanem azért, hogy tudjuk, hogy honnan indulunk. Nem vagyunk jó helyen országként, de egyre jobb helyen állunk egyénekként. Az egyének alkotják az országot. Minél több egyén hiszi azt, hogy fejlődnünk kell, annál jobban fog haladni az országunk. Viszont meg kell találnunk a helyünket a világ országaihoz képest most.

Ha én úgy gondolom, hogy ötödikes vagyok, akkor a negyedikeseket tudom tanítani, és a hatodikosoktól kell tanulnom, hogy több legyek. Ha viszont úgy gondolom, hogy kilencedikes lettem, és nincs fölöttem tízedikes, akkor nekem kell vezetnem. Ez talán mindegyikünk számára egyértelmű, hogy nem vagyunk még a piramisnak a csúcsán, de még ötödiknél sem járunk. Ha ötödikesnek képzeljük magunkat, akkor a másodikosokkal bizony szóba sem állunk, mert mi már nem ott tartunk. Mi van akkor, ha mégis? Ha mégis ott tartunk? Akkor az van, hogy visszaminősítenek minket.  Na és, akkor legalább megkapjuk azt a segítséget, amitől fel tudunk zárkózni. Ez jobb, mint éveken, évtizedeken keresztül fenntartani egy látszatot, hogy mi bizony ötödikesek vagyunk. Minden energiánk arra megy el, hogy fenntartsuk a látszatot, és ez természetesen csak illúzió. Látszat. Ha ugyanezt az energiát valós fejlődésünkre fordítanánk, akkor elkezdhetnénk haladni. Így viszont állunk. Ez az ország helyzete, és ezt tanultuk meg egyénként is. Mutassunk többet magunkból, és próbáljuk fenntartani a látszatot. Most borulnak a kártyavárak. Emberek azt hitték, hogy ott tartanak, hogy mindenkinek családiháza és új autója van. Ez illúzió. Vetített valóság. Most szólt a bank, hogy a családiházad, és az autód az övé.

Már rég nincs házad, sőt az országunknak sincs pénze. Illúzió az egész ország. Csalásra épül. Nincs pénzünk, nincs aranyunk, tehát nincs országunk. Miért lep meg téged, ha bejönnek ide idegenek, és mi pedig elvándorlunk? Mert nincs valós tartalom amögött, hogy Magyarország. Lehet, hogy nem jól hangzik, de legalább igaz. És mint tudjuk– felépíteni valamit csak igazságra lehet. Ha kiigazítjuk a hazugságokat, Magyarország újra lehet nagy, de addig csak illúzió. Vetített valóság. A lelked, ha helyére kerül, akkor előbb-utóbb rálátsz arra, hogy mivel kell foglalkoznod. Először mindig a családdal, majd a testeddel, aztán a környezeteddel, majd megint a testeddel és így tovább. Miért kell ehhez a tested? Mert abban élsz. Ha nem jó állapotú a tested, akkor dehogyis akarsz változást. Dehogyis akarsz bármit is tenni. Ha viszont javul a tested, akkor javul a tudásod is benne. A test a lélek temploma. Tudod, minél jobb állapotú a tested, annál több fényt, azaz lelket fogadsz be bele, és akkor megvilágosodtál.

Legközelebb erről…