Hatalmas lehetőség van abban, hogy feltalálunk valamit és együtt működünk a találmányainkkal és veszélyes lehet az, amikor a teremtmény életre kel. Ez történt az Isteni teremtménnyel is, aki az ember. Az ember - amikor még nem nő fel - olyan, mint egy tárgy, amely még kísérleti stádiumban van. Ha mi még nem nőttünk fel, de már elhisszük, hogy készen állunk az életre, akkor hasonló hibákat fogunk elkövetni, mint a kamaszok. A gépek is fejlesztésre, tökéletesítésre szorulnak, mint ahogy mi is. Aki fejlődik, az jobb, okosabb, bölcsebb lesz. Az kevesebb hibát vét. A gépek ugyanígy a mi teremtményeink. Arról ismerhető fel a teremtő, hogy milyen az ő teremtménye. Mi már sokszor hibáztunk. Olyan dolgokat teremtettünk történelmünk alatt, ami a mi tükrünk kellene, hogy legyen. A mi gyermekünk is a mi tükrünk. Azt mutatja meg, hogy mi milyenek vagyunk. Minden, amit teremtettünk, minket tükröz. Amikor jó szembesülni a teremtményünkkel, akkor felnőttként teremtettünk, amikor viszont nem jó szembesülni saját teremtményeinkkel, akkor még a gyermek teremtett bennünk. A felnőtt többet kell, hogy tudjon, mint a gyermek. A több tudásból okosabb, megfontoltabb, bölcsebb lett. Aki bölcsebb, az nem hirtelen. Aki bölcsebb, az nem hoz olyan hirtelen döntéseket, amit később megbán. A döntések is tudásunk szintjétől függnek. Vannak tudások, amelyekkel végig lehet élni az életet és vannak olyan tudások, amelyekkel pedig boldogan lehet végig élni az életet. Te melyiket választanád? Csak végig élni vagy boldogan végig élni… Aki az utóbbit választja, annak tanulnia kell. Aki nem hajlandó tanulni, az sodródni fog. A nem tudás mindig befolyásolhatóvá tesz minket. Aki befolyásolható, az keveset tud. Aki sokat tud, azt nem tudják befolyásolni, csak azoktól fog elfogadni tudást, aki jobb vagy több nála. Amikor gyermekeinket elvezetjük ide, hogy tudnak és nem kell félteni őket attól, hogy kevésbé okos emberek által befolyásolható lesz, akkor van kész a felnevelésük. Akkor mondhatjuk, hogy „ megcselekedtük, amit megkövetelt a haza”. A tudatlan emberek vágynak valamire. Lehet, hogy csak arra, hogy eltöltsék az időt. Ehhez fantasztikus gépek állnak rendelkezésünkre. Ezek a gépek nem bántanak minket, állítólag. Azt játszák velünk, amit mi szeretnénk. Nem kell nekik semmit adni, hogy jól érezzük magukat állítólag.

Nézzük azonban reálisan. A gépek energiát vesznek fel. Az az energia, ami a vezetékekből tölti őket vagy elemeken keresztül táplálja őket, elfogy. Rengeteg ember nincs tisztába azzal, hogy nekünk is van egy energiarendszerünk. Ez az energiarendszer szintén tartalmaz elektromosságot. Tartalmaz plusz töltetet és tartalmaz olyan energiaforrást is, amit még nem „diagnosztizáltunk”, azaz nem találtunk föl. Jelen pillanatban az energiaforrásaink a földből származnak, a vízből származnak, a levegőből, azaz a szélből származnak és a napból, azaz a tűzből vannak. Minden energiaforrásunk kiapadóban van. Ezért keresi az ember vadul az ötödik elemet, ami az ember maga. A mi energiaforrásunk, kiapadhatatlan, ha áramlik közöttünk az energia. Szeretetnek hívjuk. Ezt az energiát elindítjuk és kapunk helyette máshonnan mi is szeretetet. Ha jól használjuk ezt, akkor hihetetlen dolgokat képes vele az ember véghezvinni, gépek vagy más energiaforrások nélkül. Egy ember, ha fel van töltve szeretettel, akkor képes egy szobát, egy lakást, egy iskolát befűteni, saját kiapadhatatlan hőforrásával. Egy ember, ha le van merülve, szeretethiánya van, rendkívüli módon vonja el az energiát másoktól. Amellett az ember mellet, aki le van merülve, elkezdünk fázni. Az ember hőelvonó és hőátadó is lehet egyben.

Nézzük meg, hogy ha átadjuk a hőt, az mit jelenthet még társadalmunk számára. Erőt, egészséget, békét, célokat és valóban fűtőenergiát vagy hűtőenergiát vagy energiát, amellyel hajtjuk autóinkat, vagy energiát, amellyel elutazhatunk bárhova, stb. Amikor elveszünk a mások által tápláló energiából, akkor a föld hiányban lesz. A hiány megmutatkozik abban, hogy fázunk, hogy éhezünk, hogy boldogtalanok vagy bántók leszünk. A gépek csak elterelik a figyelmünket arról, hogy ne lássuk saját hiányainkat. Elterelik a figyelmünket arról, hogy ne kelljen észre vennünk saját boldogtalanságunkat, egyedüllétünket, sikertelenségünket. A gépek jók, ha mi irányítjuk őket. Ha tudod gyermeked számára szabályozni, hogy miért ne játsszon egész nap a géppel és miért ne a gép legyen a legjobb barátja, akkor jók. Ha viszont már nincs más barátja gyermekednek, mint a gépe vagy már nem tud kommunikálni emberekkel, mert a géppel nem kellett, akkor számára a gép már nem jó. Minden, ami elvesz belőlünk, az árt nekünk és minden, ami hozzánk tesz, segít az emberiség felemelkedésében. Nem a gépekkel van a baj, hanem a mi nem felnőttségünkkel. A felnőttek tudják szabályozni, hogy miért foglalkoznak a géppel, mit ad az nekik és hogyan gyorsítja a munkájukat. A gyermekek nem tudják szabályozni a gépekkel eltöltött időt. Amikor pedig túl sok időt töltünk a gépekkel, akkor „leszívnak” minket. A gépek töltik magukat, mint mi. Minden az energiáról szól. Aki a hierarchia tetején van, azt kell mindenkinek alatta tölteni. A kiválasztódás úgy jön létre, hogy ki a fontosabb. Amikor mi a gépeinkkel több időt töltünk, mint a párjainkkal, akkor mi helyezzük a gépeinket a hierarchia tetejére. Amely létforma fent van a tetején a rendszernek, az elvehet energiát az alatta lévőktől. Így veszünk el energiát táplálkozásunkon keresztül az állatoktól, növényektől és így veszünk el energiát az építkezéseinkkel a kövekből is. Ez a rend. Amikor azonban felborítjuk a rendet és magasabbra helyezzük a gépeket magunknál, akkor ők szívják el a mi energiánkat. Akkor fáradtabb leszel a gépek használata után, mint előtte. Ez az evolúció felborulása. Ezt már nagyon sokszor elrontottuk emberként és nagyon sokszor újra és újra próbáltuk megoldani. Eddig még nem sikerült. Nem az a kulcs, hogy elengedjük a gépeket, összetörjük az autóinkat, kidobjuk a számítógépeinket vagy nem használjuk a mosógépünket. Nem ez a kulcs. A kulcs az, amikor megértjük, hogy miben jó számunkra az autó vagy bármilyen gép és annak megfelelően használjuk. Nem jó, ha minden nap csak az autóban ülünk, ha az nem gyorsít minket. Azért, hogy a dugóban üljünk egy órát és azért, hogy ne menjünk ki a levegőre egyáltalán, nem kell az autó; de azért, hogy a-ból b-be eljussak 40 perc helyett 20 perc alatt, azért jó lenne. Ehhez kellenek értő, tanult emberek, akik megértik, hogy lehet, hogy egy ideig jó, ha a gyerek a gép előtt ül és legalább addig csöndben van, de mi lesz utána… Tud e valakivel majd beszélgetni? Megtanul-e értelemmel szólni? Megtanul-e hozzátenni valamit saját társadalmához majd vagy önző, magának való felnőtt lesz belőle? Ez utóbbi már sokszor vezetett. Amikor ilyen vezetőink lesznek, akkor eljutunk odáig, hogy nem akarunk élni. Ha mi nem akarunk élni, akkor nem akarnak ide születni a földre lelkek. Ha nem születnek ide lelkek, akkor kihal az ember.

Gondold át, hogy mit is szeretnél gyermekeidnek adni, tanítani. Nem a gép rossz, hanem az, aki a gépet kell, hogy irányítsa, nem nőtt még föl. Amikor felnő, kész lesz arra, hogy irányítsa saját társadalmát és a gépit is, akik az ő teremtményei. Addig pedig tanuljunk meg gépeinkkel bánni, tanuljuk meg a gépeket elfogadni, megérteni és a pozitív fejlődés felé haladni velük. Sok sikert a gépekkel kapcsolatban. Legközelebb a köztes létről írok, ami az élet és a halál között található, emberi szemszögből.