Amikor megszületünk, mindent örökölünk: még a tempónkat is. Azt is valamelyik szülőnktől, nagyszülőnktől hozzuk. A tempó minősít minket és egyfajta életet mutat számunkra. A gyors emberek szimpatikusabbak egy munkavállalás szempontjából, a lassú ember pedig nyugodtabb, békésebb, talán még boldogabb is. Mi viszont mindent szeretnénk: gyorsak is és lassúak is, szimpatikusak és békések is szeretnénk lenni. Hogy lehet ebből egyensúly? Hogyan tudjuk megtartani örökségünket szüleinktől és hozzátenni valamit, amit már mi tudatosan szeretnénk behozni életünkbe? Az első lépés a nehezebb. Megérteni, hogy valamit örököltünk. Megérteni, hogy örökségünkhöz csak szüleink, illetve nagyszüleink teljes elfogadásával jutunk hozzá. Csak azt tudod megkapni, amit elfogadsz. Csak akkor lesz tiéd a tudás, ha elfogadtad és befogadtad azt. Az örökséget is el kell fogadni. Sokszor szüleink életében még nem fogadtuk el őket. Ha nem fogadtad el a szüleidet életükben, akkor az örökségüket sem kaphattad meg. Miért fontos ez? Azért, mert amíg az alap nincs meg (örökség, tradíció), addig hiába akarsz ráépíteni, nem fog menni. Nincs alap, nincs mire építs. Ilyenkor csak állj meg egy kicsit, ne siess és nézd azt meg önmagadban, hogy mit is örököltél, milyen alapokat hoztál, kaptál szüleidtől. Természetesen van olyan, hogy az alap nem jó, nem tetszik. Azon lehet változtatni, de amíg változtatsz az alapon, addig nem épül rá semmi. Addig a jelenben nem látható dolgok történnek. Ahhoz, hogy a jelenben látható dolgokat teremts, alapozni kell, kellett. Sok ember számára születik a szülőktől egy jó alap. Ezek az emberek nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak, hiszen nekik nem kell sietniük. Van alapjuk és elkezdhetik az építkezést időben rá. Akinek nem tetszik vagy nincs alapja, annak önálló alapot kell létrehozni és ilyenkor még nem a látható tartományban dolgozik, tehát a szem számára nem látható, amit tesz. Amikor már a látható tartományban dolgozik, akkor mindenki által elismerten teremt. Ekkor az ember gyorsabb, nyugtalanabb, hiszen be kell hoznia azokat, akiknek az alap jó volt. Utol kell érni őket. Akinek nincs alapja, szüleivel nem volt jó vagy egyáltalán nem volt kapcsolata, az mindig siet. Hajt, hogy beérje a többieket. Ő a munkavállalók kedvence, hiszen mindig túlteljesít. Mindig többet tesz azért, hogy ott lehessen, ott tarthasson, ahol szeretne, de őt sosem hívják kiegyensúlyozottnak ezáltal. Aki lassú, békés, nyugodt, az a multinak nem kell. A multinak az kell, hogy áldozd fel magad két jó szóért, viszont a multi ezért tanít. A tanítás számodra fontos, hiszen nemcsak haladnod kell az életedben, hanem visszamenőleg is kell tanulnod és alapoznod is. Az alapot, ha készen kapjuk, jóval könnyebb a dolgunk: csak rá kell építenünk. Mielőtt azt hinnétek, hogy az megállít minket, nemet kell mondanom. A család egy folyamatosan épülő vár. Van, aki még az alapokig sem jutott el; van, aki már az ablakoknál jár és van, aki már tetőt ácsol. Sőt van, aki a házból várat, a várból pedig katedrálist épített. Mindenkinek megvan a maga története a családi várunkban. Mindenki mást vállal és minden ugyanannyira fontos. Ha ezt megértjük, akkor végre azt is megérthetjük, hogy világunkban nem minden szülő alapoz és nem minden szülő épít tetőt. Minden család a maga evolúciójában valahol tart. Aki már a tetőnél jár, boldog. Aki alapozik, megelégedett. Aki telket vásárol, bizakodó, stb. Minden tanít minket valamire, de mi látjuk a többieket, hogy hol tartanak és ez alapján szeretnénk mi is valahol tartani. Többnyire ott, ahol a számunkra elfogadott szomszédunk, nagynénink, keresztszüleink tartanak. Nem mindig tartunk ugyanott és nem mindig jó, ha csak olyanokkal vesszük körül magunkat, akik pont ott tartanak családilag, mint mi. Azért nem jó, mert nem motivál semmi. A motiváció viszont függőséggé fog alakulni, ha nagyon sietsz. „Én akarom a legjobb pasit”, „Én akarom a legjobb munkát”, stb. Mindent, amit előbb akarunk, mint ahogy lehetőségünk lenne rá, többlet energiával látunk el. Ha többlet energiát teszünk abba, hogy megszerezzük a legjobb pasit, akkor valami másban fogunk elmaradni. Mindig, ha valamit gyorsan szeretnénk, máshonnan veszünk hozzá energiát. Másból, ami szintén fontos vagy kihagyunk valamit fejlődésünkben, ami pedig vissza fog vinni minket a tanuláshoz. Ha nem teszünk habarcsot a téglák közé, akkor valóban gyorsabban fogunk haladni, de nem lesz hosszú életű az a fal. Újra kell kezdeni: így épülnek ma a párkapcsolatok. Gyors lego: ezt tanuljuk és ha nem tetszik, amit építettünk, sebaj, lebontjuk és építhetünk egy másikat. Ma már a lego is inkább az „egyszer használatosat” preferálja. Egyszer megépíted a csodát, és hosszan gyönyörködsz benne és vigyázol rá. Tanuljunk belőle. A lego most már azt tanítja, hogy egy elem sem hiányozhat, ha tökéleteset szeretnél építeni. Ha gyorsan és figyelmetlenül haladsz, akkor néha hosszan vissza kell bontani az építményt és a hiányzó láncszemmel ki kell egészíteni, hogy tovább építhesd. A kapcsolatainkban is ez történik. Nem kell teljesen lebontani, ha hibáztunk, csak vissza kell menni a hibáig és ott ki tudjuk javítani. A nehezítés ott jön számunkra, ha sok a hiba a házon: az mindig a kapkodás eredménye. Ha a nagyszülők elkészítették az alapot, a szülők a falakat, és te a tetőt kezdted építeni, de valami miatt nem megy tovább, akkor elindulsz a visszabontásba: ilyenkor az életed nem halad, sőt áll. Ha visszabontottad a tiédet teljesen, de látod, hogy nem itt volt a hiba, akkor sajnos el kell kezdeni a szüleid által épített fal visszabontását is. Itt már mérges vagy. Miért nem figyeltek, miért nem építették gondosabban. Természetesen amíg azt bontod, addig a saját életedben nincs látható fejlődés szintén. Van, hogy vissza kell bontani teljesen a szülők által építtetett dolgokat és ilyenkor nagyon mérgesek vagyunk rájuk. Minden hiábavaló volt. Aztán sajnos még az is előfordulhat, hogy nagyszüleink is hibáztak. Jó esetben az alapból nem sok minden hiányzik, de van, hogy az is kuka. Nagyon sok düh szabadul fel ilyenkor, főleg akkor, amikor azt látjuk, hogy mi a garanciális javításunkkal vagyunk elfoglalva, miközben a többiek már elhúztak mellettünk és felépítették a házukat. Van, hogy utolsókból lesznek az elsők. Van, aki a javításra született. Az ő élete nem biztos, hogy a látható tartományban meg fog jelenni, de ha erre született, akkor boldoggá teszi a hibák feltárása és kijavítása. Van, aki a tető ácsolására született, de állandóan az alappal kell foglalkoznia. Sosem lesz boldog attól, amitől az erre született szárnyal. Sajnos szüleinknek nem sok idő jutott az ”építkezésre”, mert a társadalom olyan dolgokat várt el tőlük, ami nem a család: családi ház építése. A társadalom az ország építését bízta rájuk. Az országét, amelyhez túl sok pénzzel kellett hozzájárulnia. Ha túl sokat követel a király és nem jól sáfárkodik vele, akkor az is elvétetik, ami volt. A király is megbukhat, ő is ronthat. Ő is siethet túlzottan, mert be akarja érni a többi királyt. Ahogy szüleinkre haragszunk ilyenkor a gyors, hamar építkezés miatt, úgy haragszunk királyunkra is ilyenkor, hiszen az új királynak újra kell alapoznia. Ahol a kastélyt még csak alapozzák, ott nincs még királyság. Ahol elkészül a palota, ott beszélhetünk királyságról. Addig pedig kőművesek, ácsok, tetőfedők vagyunk. Túl korán hittük, hogy mi már csak uralkodunk. Elhittük, hogy készek vagyunk a vagyon kezelésére. Mindennek ideje van. Erről írok legközelebb.