Milliószor halljuk, hogy mit vársz tőlem? Én csak ennyi vagyok, én csak ezt tudom nyújtani. Tőlem ne várj virágot, ne várj szép szavakat, kedvességet! Én ez vagyok.

Valóban, amikor megismerkedünk egymással, akkor a mindenkori énünk alapján választunk és döntünk egymás mellett. Akkor jó nekünk együtt, azért válasszuk egymást. Az életünk azonban változik: minden helyzetben, új szituációban máshogy kell megnyilvánulnunk. Mást várnak el egy 20 évestől és mást egy 40 évestől. Ahhoz, hogy 40 évesen is elfogadottak legyünk, teljesen mássá kell válnunk és akkor még nem beszéltem az 50, a 60 vagy a 70 éves korról. Ha megállunk és elhisszük, hogy ugyanannyi tudással, hittel, erővel, életkedvvel fogjuk leélni az életünket, mint 20 évesen, akkor nehéz élet vár ránk. Nem leszünk elég okosak a folytatáshoz és nem leszünk olyan erősek, mint 20 évesen, mert mindennek megvan a maga ideje. Természetesen, ha nem éltem meg az erőt 20 évesen, akkor később megerősíthetem magam, de az már abból a fejlődésből vesz el időt, amikor az agyunkat fejlesszük majd. Mindent be lehet pótolni, de ugyanúgy, mint amikor megbukik valaki: a tanulás nyáron a szabadidejének a rovására megy. A szabadidő is fontos és a tevékenységekkel töltött idő is nagyon fontos. Minden fejleszt minket. Ha nem tudtam nyáron pihenni, mert pótolnom kellett, akkor szeptembertől kipihenetlenül kezdem az újévet. Bejutottam, de akkor a pihentekkel kell felvennem a versenyt. Aki pihent az energikusabb, aki nem pihen az fáradtabb lesz.

Mindent be lehet pótolni, kivéve: ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy „én már nem változom”. Ezzel a mondattal nem csak magának árt, hanem a mellette élőnek, élőknek. Miért? Azért, mert 20 évesen más tudások kellenek, mint 40 évesen. Ha én nem változom, akkor nem fogom tudni azt, ami a fejlődésünk során tanulásunkkal, változásunkkal jár. Ilyenkor valakinek „helyettesíteni” kell engem. A páromnak kell változnia, viszont ha ő változik, akkor más lesz. Ha más lesz, már nem illünk egymáshoz annyira és megszűnik a „nekünk így a legjobb” állapot. Bárki változásával elindul az elmozdulás egymástól: így bukik meg nagyon sok házasság, párkapcsolat. Minél felnőttebben lépünk egy házasságba, annál inkább egyértelmű számunkra, hogy nem leszünk örökké olyanok, mint a megismerkedésünkkor. Ezt a külsőnk is bizonyítja, a változás ott jelenik meg először. Nem lehetünk mindig fiatalok, mert akkor nem leszünk bölcsek. Nem lehetünk mindig vonzók, mert az arra kell, hogy odavonzzuk magunkhoz párunkat. Nem lehetünk mindig naívak, mert akkor már okosabbnak kell lennünk, amikor már felelősséget vállalunk gyermekeinkért, stb. Nem lehetünk ugyanolyanok mindig. Ha ez számodra szomorú, akkor még nem indultál el a felnőtté válás útján, ahol élvezettel okosodunk, élvezettel tanulunk, fejlődünk és leszünk többek vagy legalábbis mások. Az irány lehet fel és lefelé is. Lehetünk butábbak és csúnyábbak és boldogtalanabbak is vagy okosabbak, szebbek, egészségesebbek is: ez a haladási iránytól függ. Az pedig jelzés a számunkra, hogy abban az irányban haladunk-e, amerre szerettünk volna vagy sem: ez a mi tükrünk. És van a legrosszabb, amikor nem haladunk. Ilyenkor nem történik semmi, ugyanolyan minden: állunk. Az életünk ilyenkor tele lesz félelmekkel. Annyira megállít minket az, hogy „valamilyenek” vagyunk, hogy már el sem tudjuk képzelni, hogy megváltozzunk. Minél tovább vagyunk a valamilyenség állapotában, annál inkább komfortzónánkká válik. Amikor komforttá válik valami, az biztonságérzetet ad. Abban a biztonságban lenni olyan, mint amikor még apu és anyu vezettek és nem kellett semmiért felelősséget vállalni. Ez újra gyermekké tesz minket. Minél nagyobb félelmeink vannak, annál gyermekebbek vagyunk. A gyermekség sajnos visszajöhet egy érett felnőtt élet után is azzal, ha már nem szeretnénk haladni, fejlődni, hanem csak azt szeretnénk, ha segítenének nekünk. Pillanatokon belül vissza tudunk minősülni gyermekké és újra felnőtté, csak legyen aki jelez nekünk, hogy éppen miben vagyunk benne. A jelzést nehezen fogadjuk el, ha gyerekszemélyiségek lettünk: olyankor nem kérjük a tükröt. Ezért találta ki a jóisten a szerelmet, a mindent elsöprő érzelmeket, mert értük, a szerelmünkért hajlandóak vagyunk változni. Aki nem szerelmes és nem akar együtt élni, lenni, létezni valakivel, az nem feltétlenül akar változni másokért. Aki szerelmes, az igen. Olyanok akarunk lenni ekkor, mint az az ember, aki nélkülözhetetlen a másik számára. Ez lehet egy motiváció a jó felé és lehet motiváció a rossz felé is: ilyenkor megfelelünk. A megfelelés nem mindig rossz, mert ha jó irányba visz, mint gyermekként a szülőknek való megfelelés, akkor fejlődünk vele.

A legtöbb párkapcsolat sajnos nem pozitív irányba visz bennünket. Miért? Azért, mert nem vagyunk felnőttek kapcsolataink kezdetekor még. Amikor felnőttünk és rálátunk önmagunkra és tisztába leszünk önmagunk hiányosságaival, azt be szeretnénk tölteni. Ha betöltjük hiányosságainkat: többek, okosabbak, bölcsebbek, akár még szebbek is leszünk. Minél többek vagyunk, annál inkább várjuk ezt a párunktól is. Amikor párunk nem akar fejlődni, nem halad, akkor vagy mi is megállunk vagy elválnak útjaink: ezért van ennyi válás. Ezért, mert éretlen személyiségekként, gyermekként megyünk bele párkapcsolatainkba és azért, mert valaki haladni kezd benne és valaki pedig áll. Ez mindig feszültséghez vezet és a feszültséget vagy viseli egy darabig a kapcsolat vagy elszakad a közös szál: ilyenkor válnak az emberek. Ráadásul azzal, hogy elváltunk, még nem lettünk többek. Ettől még nem fejlődtünk, sőt inkább azt fogjuk megtapasztalni, hogy azt a keveset is elveszítettük, amit a másiktól kaptunk, ezért sokan visszafordulnak és feladják a haladást, a fejlődést. Ha elválsz, kapcsolatot bontasz, akkor próbáld megtalálni egyedül önmagad. Tanuld meg, hogy ki vagy a másik nélkül és ahhoz az új, megújult önmagadhoz  keress párt. Ha nem hagytál szünetet önmagad újbóli megismerésére, akkor azt a valakit viszed bele az új kapcsolatba, aki lettél és amelyben nem érezted jól magad. Egy idő után olyan leszel, mint egy összefogdosott pohár, amin már át sem lehet látni. Fogalmad sem lesz, hogy ki voltál. Nem tudsz visszamenni az eredőhöz és már csak sodródni fogsz. Amikor sodródik valaki, az önzővé válik. Azért válik önzővé, mert látja, hogy a többiek elhaladtak mellette. Látja, hogy sok minden kimaradt és ki fog maradni az életéből. Ha sodródó vagy és már látod ezt, akkor változz. Te magad alakítsd át magad. Találkozz olyan emberekkel, akik kedvesebbek, szebbek, boldogabbak, hogy te magad is töltődhess. Találkozz okos, értelmes, érzelmes emberekkel, hogy fejlődhess vagy dönthetsz úgy is, hogy megállsz. Ha megállsz, akkor lassul és előbb utóbb leáll a keringésed: akkor meghalunk. Miért áll le a keringés? Azért, mert a lelkünk, a szellemünk tanulni, fejlődni jön ide. Ha bármelyik azt érzi, hogy nincs fejlődés, nem élvezi a játékot és kiszáll. Ha érzelmileg nem fejlődsz, megáll a szív. Ha értelmileg nem fejlődsz, leáll az agy: mind a kettőbe belehalunk.

Vajon hogyan lehet összehangolni azt, hogy testünk, lelkünk és szellemünk hosszan akarjanak játszani itt a földön? Hogyan érhetjük el, hogy hosszú, tartalmas életünk legyen? Ezekről írok legközelebb.