A köztes lét az az állapot, amikor újra megérti a lélek, hogy nincs teste. Van, aki évtizedeket vagy évezredeket tölt el ott. Amikor kilépünk a testből, akkor még nagyon sokáig éljük a régi életünket. Identitásunk nem szűnik meg azonnal: azonosnak érezzük magunkat régi testben zajló életünkkel. Ilyenkor még mindig „hazajárunk”, és próbálunk kapcsolatot fenntartani családtagjainkkal. Amikor azt vesszük észre, hogy nem reagál senki, akkor kezdjük megérteni, hogy valami megszakadt közöttünk, valami eltűnt számunkra. Eltűnt a test érzékelése, tehát nincs testünk. Amikor ez realizálódik a lélekben - aki már nincs testbe zárva -, akkor elkezd egyesülni a lélek önmaga többi részével. A lélek egy fénymennyiség. Ennek a fény mennyiségnek többfelé való szakadása által több testben való megjelenési formája van. Van olyan részünk, amely szintén velünk él a földön, másnak a testében, ezek a lélektársak és van olyan része a lelkünknek, amely más bolygón más naprendszerben, más tanulási lehetőségben él. Amikor egyik lélekrész távozik a testből, akkor elkezdi összehúzni a többi részét: ez a tudattágulás. Ilyenkor minden információ, amely a tanulásai által megérkezett hozzá, az összeáll benne. A lélek lehet kicsi fénygömb és lehet nagyon nagy fénygömb is. Ez határozza meg leszületését, annak minőségét és helyét is. Aki kis fénygömbnyi lélekből születik le, az mindegy, hogy hova születik, mert rengeteget kell még tanulnia. Aki már nagyobb fénygömbből születik le, annak már sokkal több lehetősége van válogatásra, hiszen nem kell már mindent megtanulnia és ezért jobb életeket tervezhet magának. A köztes lét az a hely, ahol felébredünk és rájövünk, hogy a földi játéknak vége. Minél előbb jövünk rá, annál gyorsabban fogunk leszületést tervezni oda, ahova szeretnénk. Miből tudunk válogatni? Abból, amilyen nagy tudást gyűjtöttünk itt lent. Abból, amit ezáltal láthatunk. Abból a lehetőségből, ami akkor tárul fel előttünk, ha minél jobb tudással szakadtunk el a leszületés helyétől. A magasra emelkedés ebben az esetben nagyon találó kifejezés. Ha keveset fejlődtünk, akkor mintha csak egy dombról nézhetnénk a lehetőségeket. Ha magasabbra emelkedtünk, okosabbak, bölcsebbek lettünk, akkor már egy nagyobb hegyről láthatjuk a leszületés lehetőségeit. Amikor viszont teljesen felértünk a tetejére a legnagyobb hegynek, akkor onnan minden lehetőség feltárul és bármilyen leszületést választhatunk fejlődésünk érdekében. Ez a játék és nincs igazság benne, mert először csak kevésbé jó lehetőségeket dob ki a gép, mint ahogy amikor általános iskolások vagyunk, ott sem tudunk még egyből szakmát vagy hivatást választani. A tetején vannak az izgibb részek, mint ahogy az életünkben is az egyetemeknél vannak az izgalmasabb részek. Aki eljut odáig, az többet tudhat és ezáltal máshol fog elhelyezkedni társadalmilag.

A köztes létben viszont nem történik semmi. Ott nem halad a lélek, nincs tanulás. Miért szorulnak akkor be a lelkek akár évszázadokra oda? Azért, mert sokunk a földi életét is már úgy éli, hogy nincs haladása, fejlődése, ezért szinte észre sem veszi, hogy nem teremt, nem él és nem halad. Amikor valaki úgy hagyja el a földet, hogy egy jó ideje nem élt, akkor tényleg nem él meg változást a köztes létben. Szeretnénk azt hinni, hogy ha beteg volt és szenvedett az illető, akkor legalább a betegség fájdalmait elengedi, de sajnos nemet kell válaszoljak erre. Akinek például levágják a lábát és nem halad az élete tovább, annak is fáj a levágott lába. Az összes fájdalma ott marad addig, amíg nem halad tovább. Addig, amíg meg nem oldja a problémáit. Addig, amíg meg nem tanul bocsánatot kérni vagy megbocsájtani, szeretni vagy örülni, ölelni vagy hálát adni: minden áll addig, amíg fel nem ébredünk és meg nem értjük, hogy mi teremtettük az életünket olyanná, amilyen volt és ezért nekünk is kell kijavítani. A kijavítás az újabb lehetőségben van, az újabb leszületésben. Mindenki, aki felébred, azonnal újra szeretne születni, azonnal ki szeretné javítani a hibákat. A köztes lét nem törli el a hibákat és nem veszi el a javítási lehetőséget, csak miután látod azt, ahogy éltél, így megnyílik a lehetőség ezáltal az újabb leszületésre. Amikor választunk, hogy hova szeretnénk leszületni, abban mindig benne vannak a hibák. Pl. bántottam az anyukámat, akkor együtt fogunk valamilyen módon élni legközelebb is, ahol visszabánthat anyukám, aki akkor már nem valószínű, hogy ezt a jelmezt veszi magára, tehát egyáltalán nem biztos, hogy az anyukám lesz. Ha kiegyenlítettük a számlát, akkor mással is fogok találkozni. Olyannal, aki engem bántott, és olyanokkal, akiket én bántottam. Ez a karma útja. Ez a helyreállítás. Mindenkivel ki kell békülnünk, és a végén majd megértjük, hogy együtt indultunk el játszani és együtt fogunk megérkezni egy közös tudatba, ahol összeolvadnak tapasztalásaink, tudásaink és lelkünk feljebb emelkedik és szellemé válik. A szellem egy jóval nagyobb fény. Jóval több tudással létezik, mint a lélek. A szellemből régen nagyon ritkán születtek ide a földre, míg most egyre többen. Akik a szellemből születtek, azokat általában megjegyzi a föld. Nagy szellemek például Da Vinci, Michelangelo vagy Debussy, Mozart, stb. Amikor ezek a nagy szellemek később egyesülnek,  akkor a fény még nagyobb lesz: ezt hívjuk Istennek. Az Istenből, az Isteni tudatból, az Isten fényéből nagyon ritkán születik ide bárki is, de voltak és vannak közöttünk most is olyanok, akik ebből a fényből és ebből a tudásból születnek. Az ő tudásuk jóval nagyobb és összetettebb, mint saját magunk lélekből hozott vagy a szellemből hozott tudásai, ezért ezek az emberek vezetnek mindig. Ahogy elkezd megnyilvánulni egy Isteni fény, úgy elkezdenek az emberek bízni, hinni és szeretni.

Minden ember számára kell egy vezető. Természetesen azok, akik kisebb lélekfényből tanultak, őket is vezetheti az, akinek kicsit nagyobb a lélekfénye, tudása, de minél nagyobb a fénye vagy karizmája valakinek, annál inkább vezet. A vezetést is ugyanúgy, mint a biciklizést is, meg lehet tanulni. Amikor tanultál valamit és haladsz, akkor azonnal tovább szeretnéd adni másoknak is tudásodat, hogy ők is elinduljanak és élvezzék az utat: az út pedig az élet. Az élet akkor élet, ha haladunk az úton. Sokszor lesz olyan, hogy nem tudjuk: mi is fog történni. Sokszor lesz izgalmas és félelmetes is egyben, de ha nem haladsz és nem történik semmi, akkor biztosan, garantáltan megállsz és unalmas lesz minden. Aki viszont ténylegesen áll, az nem tud továbbhaladni az úton. Először megbetegszik, majd ha ez segített neki érezni, hogy élni akar, akkor elkezd azért tenni, hogy gyógyuljon. Ha meggyógyul és újra megáll, akkor saját lelke újra és újra megbetegíti, hogy megértse, hogy áll. Ilyenkor mindenkit szidunk. Mivel érdemeltük ki ezt, hogy mindig betegek vagyunk? Ennyire rossz emberek lennénk? De hát mi jók vagyunk, mindenkinek csak adunk és mindenkit csak segítettünk az életben, akkor miért mi? Azért, mert nem éltél. Azért mert nem értetted meg, hogy rólad is kell szólnia mindennek. Rólad is, akit elfelejtettél. Nem csak másról, a jóságról másnak, a kedvességről másnak, stb. Akkor a te lelked fog kilépni, hogy kívülről - azaz a köztes létből - ráláss arra, hogy hol rontottad el. Képzeljétek el, ha mind felébrednénk és mind rájönnénk arra, hogy miért is születtünk ide, mit szeretnénk tanulni: majd ha mindannyian megtanultuk, amiért jöttünk, akkor élhetjük azt az életet tovább, amelyet már itt teremtünk, itt alkotunk újra. Érdekes életet kívánok ehhez és legközelebb arról írok, hogy hogyan is ébredhetünk föl és mit is jelent az ébredés.