Szeretet és hála. Milyen divatjamúlt kifejezések, mégis mindenki e körül forog. Akarunk-e szeretetet megélni? Persze. Akarunk-e szeretetet adni? Persze. És együtt miért nem megy? Miért nem tudunk egyszerre adni és befogadni, adni és kapni? A vallások ezek okai.

A vallásban, vallásokban rengeteg tanítás jó. Nagyon jó. Nagyon hasznos, nagyon fontos. De minden vallás bizonyos értelemben önfeláldozóvá tesz. Hogyan? Úgy, hogy azt tanítja számodra, hogy nálad minden és mindenki fontosabb. Szeresd felebarátodat jobban, mint önnönmagad. Szeress mindenkit jobban, mint magad. Szeress másokat úgy, hogy ne várj érte semmit. Hálás legyél, és ne várj semmit tőle, érte.

Nincs egyensúly. A vallásnak abban áll hibája, hogy nem tanít meg minket arra, hogy egy kapcsolatban, lehet az párkapcsolat, baráti kapcsolat, társadalmi elhelyezkedés, pont annyira vagyunk fontosak, mint mások. Erre nem tanítanak meg. Sőt mutatja az egyensúlytalanságot az is, hogy egyes vallások a nőt szorítják háttérbe, míg más vallások pedig a férfit. Mindkettő egyensúlytalan. Próbálkoztunk sokszor női Istennel vagy férfi Istennel, hogy hátha megértjük a rendet, de mi mindig valamit keresünk. Miért keresünk? Mert nem értünk. Ha nem értünk, akkor fűhöz-fához szaladgálunk tudásért. Sokkal egyszerűbb minden, mint hinnénk. A férfi a fele a teljességnek, míg a nő a másik fele a teljességnek. A kettő együtt alkotja a kört, azaz a teljeset. A kör felállhat úgy is, hogy egyedül hozod létre, és úgy is, hogy kettőből állítod össze.

Az emberek nem értik az összekapcsolódást, a házasságot. Azt mondják, azért házasodunk, hogy tanítsuk egymást, mégsem tanítják egymást. Mit jelent a szó, hogy lesznek ketten eggyé? Azt jelenti, hogy magunk fele-ségéből teljeset hozunk létre. A teljességet akarjuk megélni a házasságon keresztül. Meg akarjuk tanítani a másikat arra, amiben mi vagyunk jók, és meg akarjuk tanulni a másiktól azt, amiben ő a jó. Ez a házasság. És a házasság nem ér véget azzal, ha mindent megtanítottunk magunk tudásából a másiknak, sőt azzal sem ér véget, hogy mindent megtanultunk a másiktól, mert vannak tudáshiányok még bennünk. Nem lettünk teljesek. Miért? Mert életünk során nem mertük feltárni hiányosságunkat.

Azt mondja Jézus, hogy legyünk olyanok, mint a gyermekek. Milyenek a gyermekek? Őszinték. Őszintén elmondják, ha valamit nem értenek, tudnak. Őszintén tanulni szeretnének. Mi pedig ahhoz, hogy őszinték legyünk magunkkal, újra kell gondolnunk azt, hogy mit is tudunk valójában, és mi az, amit csak elhitetünk másokkal, hogy tudjuk. Ha valamit elhitetünk másokkal, hogy tudjuk, akkor soha senki nem akar tanítani minket arra, hiszen azt mutatjuk, hogy tudjuk. De mi van akkor, ha mégsem tudjuk? Egyszerűen nem tudjuk betölteni a hiányt. Ha nem tudjuk betölteni a hiányt, akkor nem leszünk teljesek. Mi kell ahhoz, hogy betöltsük hiányosságainkat? Először is szembesülni kell vele. Szembesülünk azzal, hogy nincs bennünk az, amit tanítunk, amit ismerünk, és nincs bennünk az az érzés, amit hittünk. Jó nagy pofon ez először. A pofon segít. Segít megérteni, hogyha többet gondolunk magunkról, attól az még nem feltétlenül van meg számunkra. Mutassuk meg azt, amit mondunk. Éljük. Ha éljük, akkor elhiszi nekünk a világ. Ha nem éljük, akkor kinevet a világ. Azt mondják rólunk, hogy ez is többet gondol magáról, mint ami az igazság. Akkor csalódnak bennünk. Ha az igazságot szeretnéd megmutatni, akkor fel kell tárni magad. Fel kell tárni az igazságot magadból, ami lehet, hogy sokkoló neked. Lehet, hogy annyira másnak gondolod magad, hogy meglepődsz attól, amivel szembesülsz. Lehet, de legalább rájössz, hogy ki vagy.

Miért fontos ez? Azért, mert ekkorra már ismerem a hiányosságaimat. Mit szeretnék betölteni? A hiányt. Honnan? Környezetemből.

Az emberek többet tudnak, mint hinnétek, csak mi mindig nagy tudósokhoz, „bölcsekhez” szaladgálunk azért, hogy tanítsanak minket. És mindig csalódunk. Mindig többet várunk tudósainktól, bölcseinktől. Miért? Mert annyira nagy a hiányunk. Sokszor még annyit sem tudunk, hogy hogy akarunk az életben boldogulni. Mit tanuljunk, mi felé haladjunk? Mivel foglalkozzunk? Ezeket mind mástól várjuk. Nem értjük, hogy saját hiányaink feltárása automatikusan be is töltődik, és ezzel, hogy megnyitom hiányomat, valaki be fogja tölteni.

Ha beszélünk egymással, egymást töltjük. A hiányokat, amelyek nagy számban vannak bennünk. Ha feltárom egy hiányomat, akkor valaki hozzátesz ahhoz, aki voltam, és máris több lettem tőle. Ha én is segítek neki valamiben, amiben pedig ő tud kevesebbet, máris több lett ő is általam. Ez a teljességhez vezető út. Viszont ahogy eljutunk egy „szintre”, ahol azt gondoljuk, hogy itt már nem mutathatok meg hiányt, onnantól kezdve nem fejlődünk. Miért nem mutatjuk tovább hiányosságainkat? Mert úgy érezzük, hogy ebben a pozícióban már nem fér bele hiányosság. Ez igaz, viszont, ha nem fér bele, akkor folyamatosan olyan tudásból fogsz ott tanítani, ami nincs meg. Ez a butaság. És a butaság, tehát a tudás nélküli tanítás megy tovább, mert attól hallották, aki eddig jól segített. Így a bölcsek egy idő után nem lesznek számunkra bölcsek, és csalódunk bennük. Miért kell csalódnunk „bölcseinkben”? Mert túl nagy az elvárásunk feléjük. Azt gondoljuk, hogy nekik mindent kell tudniuk. Nekik, akik szintén nem teljesek. Nincs egyensúly.

Ha megmutatod hiányaidat, és azt mondod, hogy ebben és ebben jó vagyok, de bizonyos dolgokban nem, akkor nem elfordulnak tőled, hanem megértik, hogy azt kell tanulniuk tőled, amiben jobb vagy náluk és azt, amiben pedig nem tudsz, neked is tanulnod kell. Ez a realitás most. Itt tartanak az emberek, hogy némely dologban jók, nagyon jók, némely dologban pedig teljesen impotensek.

A hatalom távol tart minket egymástól. Azt mondják az emberek, hogy ha valaki hatalmon van, akkor mindent tudnia kellene. Igen, de nincs így. Mutatja számunkra minden. Egy hatalmon lévő embernek nincs ideje a családjára, a környezetére, és beszűkül. Többnyire töltődni megy haza, tehát nem adni, hanem kapni. Azok az emberek,akik körülötte vannak, mind leszívják, mert tőle várnak mindent. Annak az embernek, akinek nincs töltése, annak előbb-utóbb halál lesz a vége, mert lemerül, és úgy értelmezi, hogy neki csak adnia kell, tehát miután nem jár neki a töltés, ezért kimerül, és meghal. Nagyjainknak is kell töltődnie, különben átadják tudásukat, és meghalnak.

Az emberek hosszú életet is és rövid életet is élhetnek. Ez pusztán attól függ, hogy tudsz-e adni, és pont annyit tudsz-e befogadni. Ha igen, akkor akármeddig fenntartható az élet. Az élet hosszának bizonyítéka minden szent könyvben megjelenik. Mint pl. a bibliában is. Emberek éltek 300, 500, 800, 900 körüli évet is. Amíg az ember tanul és befogad, töltődik. Amikor pedig ad, akkor üresít, és helyet biztosít újabb befogadásra. Minél több adás és kapás történik, annál inkább változik az ember személyisége.

Az ember személyisége nem állandó. Ahogy haladsz fölfelé, úgy változol. A haladás pedig természetesen többirányú is lehet. Haladhatsz lefelé, akkor rosszabb állapotú leszel testként és személyiségként is. Haladhatsz fölfelé, akkor jobb lesz az egészséged, és kedvesebb személyiség leszel, és haladhatsz oldalirányban is, ami az illúzió.

Ha oldalra haladunk, akkor egy kört képzelj el, amelyből nincs kilépés, csak fent vagy lent. Ha oldalra mész legalább haladsz, mozogsz. A mozgás, élet. A keringés élet. Ha viszont elérsz egy ponthoz, amely a kör oldala, akkor onnan nem engednek tovább. Ott elhiszed, hogy valaminek a végére értél. Elhiszed, hogy mindent tudsz. Hogy ismerheted fel, hogy mégsem? Úgy, hogy valaki más a kör másik széléhez haladt, és ott másokat tanult meg, tehát tud olyat is, amit te nem. Neked arra, nincs rálátásod, sőt neki pedig arra nincs rálátása, amire te látsz jobban rá. Mit jelent ez? Azt, hogy találtál egy igazságot, és ő is talált egy másik igazságot. Ezek az igazságok önmagukban nem állnak meg. Ez a vallások sokszínűségének tanítása. Nem előre vagy hátra, oldalra vagy másik oldalra kell haladni, mert ott nem juthatsz tovább, hanem fölfelé vagy lefelé. Azok a kijárati pontok. Ott tanulhatsz még többet, de minden kijárati pontnál úgy érzed, hogy mindent tudsz. Aztán bekerülsz egy újabb körbe, amely körülöleli az előzőt és rájössz, hogy ez még nagyobb. Minél nagyobb köröket találsz felfelé menet, rájössz, hogy milyen keveset tudsz. Visszajössz tanulni. Az első kör a tested. A testedről tudsz a legkevesebbet, úgyhogy ha azt megszeretnéd érteni, akkor sokáig időzöl ott. A második kör a lélek, azaz érzéseid azon tárháza, amelyeket még meg kell ismerned. A harmadik pedig a szellem. Itt lehet a legkönnyebben leragadni. Nagy ez a kör. Sok mindent lehet itt tanulni, de akkor sem juthatsz ki belőle máshol, mint fent. Mindenképpen egy idő után fel kell adnod, hogy a szellem a maximum. Nem. Ezután jön az Isten. Az Isten is egy kör körülöttünk, egy tudás körülöttünk, amely körülvesz minket. Ebből is sokat tudunk, de nem tudunk mindent. Majd újabb körök jönnek. Az Istent körét körülveszi a Teremtő és így tovább. Minél nagyobb köröket érintünk, annál több dolgot kell megértenünk. Egy ember nem tudhat még mindent, de több ember együtt több mindent tudhat, és még több ember együtt még több mindent tudhat, és ha ezt megérted, akkor nemhogy elzárod magad az emberektől, hanem kinyitod magad, és élvezed, hogy tanulsz és tanítasz.

 A tanítás egy idő után elfogy, hogy nem tanulsz újat, amit továbbadhatsz. A továbbadás nehéz, amikor úgy érzed, hogy nem tölt senki. Tanulj, hogy töltsenek és taníts, hogy újra tanulhass. Erről írok legközelebb.