Mi emberek azt gondoljuk, hogy minden értünk van. Ha felnövünk, rá kell jönnünk, hogy Nekünk is be kell kapcsolódnunk abba, hogy fennmaradhasson minden: a minden mindenkiért van. Gyerekként viszont azt gondoljuk, hogy körülöttünk kell, hogy forogjon minden. Amikor felnövünk, mi is képesek leszünk teremteni és a teremtésünk, teremtményünk nem lehet fontosabb, mint mi, de legalább   annyira kell, hogy fontos legyen, mint mi magunk vagyunk. A teremtményünk lehet egy ház, egy autó, egy szép kert vagy egy vagy több gyermek: ezt ill. öket tudjuk emberként teremteni. A teremtőnek mindig gondot kell viselnie a teremtményére. A teremtő nem lehet több, mint a teremtmény, de ha kevesebb lesz, akkor felborul a rend. A rend az, hogy szülőként vezessük a felnőtté válásban gyermekünket és ha ő is felnő, akkor együtt megyünk tovább. A felnőttek már felelősséget vállalnak tetteikért, építményeikért, teremtményeikért. A felnőtt felméri, hogy mit képes teremteni és gondozza a saját teremtményét. Aki nem nőtt fel, az nem tudja felmérni, hogy képes lesz-e gondozni a teremtményét, akár gyerekről, akár egy otthonról beszéljünk. A teremtőnek kötelessége segíteni a teremtményét addig, amíg az önálló nem lesz. Egy ház, egy autó sosem lesz önálló, de egy gyermek igen: az felnő. Ha felnő és jól szerepelt a teremtő, akkor hasznos tagja lesz a társadalomnak, ha viszont nem szerepeltünk jól, mint szülők, akkor heréket neveltünk: heréket, akik úgy gondolják, hogy minden jár nekik. A felnőttek sokszor nem látják magukat kívülről. Elhiszik, hogy felnőttek, pedig a felnőttség kritériumainak nem is feleltek meg soha. A felnőtt öngondoskodó. A felnőtt eltartja magát úgy, hogy nem a máséval gazdálkodik, hanem a sajátjával. A felnőtt nem vesz el másoktól, hanem megdolgozik azért, hogy legyen neki. A felnőtt felelősséget vállal saját tárgyaiért és azokért a teremtményeiért, akiket ő szült, szoptatott, nevelt. Nem kell viszont mások gyermekeiért, és mások tárgyaiért felelősséget vállalnia: ez a rend. A rend azonban felborult. Túl sokan lettünk a földön és azok közül, akik itt élünk, viszonylag kevesen vállalunk felelősséget magunkért, még ritkábban gyermekeinkért és a legritkábban a tárgyainkért. Miért? Mert nem nőttünk fel. A felnőttnek jól esik gondoskodni, gondozni. Örül, hogy adhat, hogy megvédhet, hogy óvhat. A gyereknek ez tetszhet. A felnőttek azzal, hogy hitelhez jutnak, elhiszik, hogy képesek arra, hogy megvegyék tárgyaikat. Ha megvesszük az autónkat, gondoskodnunk kell róla: „amit megszelidítettél, azért felelősséggel tartozol”. A kis herceg már tudta ezt, mi még mindig nem tudjuk. Rengeteg tárgyunk van „gazda” nélkül. Nem vállalunk sok, számunkra már értéktelen tárgyért felelősséget: ezt hívjuk szemétnek. A szemét, ami nem kell. A szemét, ami számunkra már értéktelen. Ilyenkor jön létre a kiválasztódás. Aki gazdag, annak a szemete sok ember számára kincs. A gazdagok már nem élvezik tárgyaikat, de újabb és újabb tárgyakat szeretnének venni. Ahhoz viszont ki kell szanálni dolgokat. Erre alkalmassá tették Afrikát, ami a fehér ember szeméttelepe: ott gyűlik a számunkra értéktelen kacat. Aki pedig nem nőhet fel (mint Afrikában a szegények), az örül annak, ha kap. A gyerek nem képes eltartani, ellátni magát. Tudatosan tartjuk Afrikát gyerekstátuszban, hogy a „szemetünket” legyen hol elhelyezni és még a jóságos nagybácsi szerepébe is tetszelgünk. A nagybácsinak viszont nincs felelőssége: ezt tudja a gazdag emberek többsége. Ha viszont megszelidítünk valakit, „háziasítjuk”, akkor felelősséggel tartozunk iránta. Ez terhel minket, ha nem nagyon nőttünk fel. Ha túl sokat kell foglalkozni a szegényekkel, akkor mi még nem vagyunk nemesek. Mi még nem értük el azt a szintet, hogy jól essen visszaadni. A jólesés akkor történik, amikor magunkat és azokat, akikért alapból felelősséget vállaltunk, kielégítettük. A kielégítés sajnos nem jó. Túltoljuk vagy elfelejtkezünk róla. A túltolás akkor lép fel, ha én gyerekként nem kaptam meg azt, amit szerettem volna, ezért megőrülök karácsonykor és rengeteget veszek. Amikor gyermekem ezt megszokja, legközelebb is ennyit szeretne minimum kapni. Amikor még többet és még többet adtam, akkor elrontottam valamit: azt, hogy az ingerküszöbét arra treníroztam gyermekemnek, hogy mindig csak jobb jön, mindig. Ez viszont nem igaz, ha a felnőtt életre szeretném felkészíteni őt. A felnőtt élet hullámokat tárol. Hol fent, hol lent. Miért van ez? Azért, mert hullámban kell haladnunk: ez a jó és a rossz valósága. Meg kell értenünk mindent. Nem tudsz jól beszélgetni valakivel, aki csal, ha te mindenkitől a jót, a jobbat és a még jobbat várod. Nőjj fel és élvezd, hogy nem mindenki olyan mint te. Élvezd, hogy különbözünk, hiszen ezáltal tudod elhelyezni magad a társadalomban. Fent és lent is tarthatsz és a kettő között is. Ha nincsenek lentek, akkor mihez képest akarnál emelkedni. Ha nincsenek fentek, akkor megállnál és nem fejlődnél tovább. A teremtő tudta, hogy mit alkot számunkra. Csodálatos helyet hozott létre nekünk arra, hogy tanuljunk: arra, hogy felnőjünk. Nem készített számunkra élhetetlent, nem tolta túl. Ti, illetve mi magunk dönthetünk úgy, hogy ebben a valóságban hol szeretnénk tanulni és mit szeretnénk tanulni: ez a hely a föld, ami sok minden tudást át tud adni számunkra, ha éljük. Élni viszont csak ott lehet, ahol hely van. Mi sokáig úgy gondoltuk, hogy ha sokan szülnek, akkor minél többen vannak, annál többet költenek, ami sokak számára üzlet. Arra nem gondoltak, hogy minden, amit megtermelünk, elvesz a földből, hiszen abból tudunk teremteni, alkotni, ami a földünk és azt tudjuk hozzátenni, ami a fentünk: a fent a mennyei atyánk, az Ő tudása, az Ő gondolatai, hite, a lent pedig a Földanyácska. A föld az, amely nevel, etet, táplál, ölel és szeret minket. Átalakítani azt kell, ami a megváltozott körülményeinkhez komfortos, de ehhez kell egy felsőbb segítő, aki belelát abba, hogy mit érdemes átalakítani és mit nem. Mi sajnos általában már nem kérjük a vezetést. Túl felnőttnek gondoljuk magunkat és megpróbáltuk egyedül. Lehasítottuk magunkról a Mennyei atyát és már Földanyácskánkról is le szeretnénk válni. A felnőttség nem azt jelenti, hogy megszakítjuk a kapcsolatot apánkkal és anyánkkal, hanem azt, hogy kevesebbet kérdezzük őket arról, amiben döntünk és kevésbé vesszük őket igénybe, amikor élünk: ezt jelenti a felnőttség. A felnőttség viszont ritka a világunkban. Ritkán mondok felnőttre olyan jelzőt, hogy igazán felnőtt, ami szomorú, sajnálatos. Hogyan lehet ezen változtatni? Úgy, hogy először vállalj felelősséget saját teremtményeidért. Vállalj felelősséget otthonodért, gyermekeidért, munkatársaidért és ha ez megy, akkor kapsz lehetőséget újabb vállalásra. Akkor még felnőttebb lehetsz. Minél felnőttebb vagy, annál tovább terhelhetnek, amikor viszont már elég volt a játékból, kiléphetsz. A föld nem az örök élet színtere. Itt addig élünk, amíg élvezzük azt. Ha jól érzed magad, maradhatsz hosszan, ha viszont nem élvezed, akkor megbetegíted magad és elmehetsz. Erről írok legközelebb, hogy miért és hogyan betegítjük meg magunkat, ha nem élvezzük a játékot.