Energetikailag nagyon különbözőek lettünk. Ugyanazok az emberek - akik hasonló tudással, tudatszinttel, érdeklődési körrel rendelkeznek - tudnak miről beszélni egymással, de azonos emberek, más tudással, más tudatszinten, szinte nem is értik egymást. Mivel tudunk ezen változtatni? Azzal, ha elkezdjük megérteni egymást. Elkezdünk hasonlóan gondolkozni: ehhez nyitottság kell, nyitottság mások felé. A nyitottság megint csak nem egy spirituális fogalom: érdeklődést jelent, érdekel, hogy ki vagy, érdekel, hogy megismerj engem. Érdeklődésemet azzal fejezem ki, hogy figyelek rád, figyelmet fordítok rád: ehhez nem kell spirituálisnak lenni. A materiális ember is tud figyelni, sőt érdeklődni is. El vannak csúszva a fogalmak és ezek miatt harcolunk. Azt hisszük, hogy bizonyos privilégiumokkal jár a spiritalitás, míg a materiális ember ugyanezt hiszi magáról. Mindenkinek jár a tanulás lehetősége, a fejlődés lehetősége, csak más módon közelítjük meg az igazságot. Ha két ember teljesen különbözően gondol dolgokat, akkor harcolnak egymással. A harc oka, hogy én tudom jobban. Mi lenne, ha felfedeznénk világunkat. Megértenénk, hogy ugyanazt a hegyet ha másik szemszögből nézem, másnak látom, mint te, aki szintén máshogy érzékeled. A lényeg, hogy ugyanarról a hegyről beszélünk: ugyanarról a teljességről, amelynek egyik részletét én látom, egy másik részletét pedig te látod. Ha megnyitjuk magunkat egymás felé, akkor elmesélhetjük tapasztalásunkat a hegyről, ahogy mi látjuk és meghallgathatjuk a másik tapasztalását, ahogy Ő látja ugyanazt a hegyet. Mindkettőnk tapasztalása által többet fogunk tudni ugyanarról a hegyről. Minél többet szeretnél tudni a világról, annál több emberrel kell beszélned, annál több hitrendszert kell látnod, hallanod, hogy a megismeréshez eljuss. Minél többen vagyunk, annál szebben láthatjuk világunkat, de annál nagyobb a lehetőségünk a harcra. Miért? Azért, mert azok az emberek, akik keveset, vagy nagyon keveset tudnak, ragaszkodnak a megszerzett tudásukhoz. Büszkék magukra, hogy végre valamiben jobbak, okosabbak vagy talán még bölcsebbek is. Őket nem lehet meggyőzni arról, hogy ugyanazt a hegyet nézzük, más szemszögből.

Világunk tágul. Az által tágul, hogy mennyire ismertük már meg. Azt nem várhatjuk el az emberektől, akik haladnak és mindent megértettek már, hogy addig, amíg a többiek meg nem értik azt, amit ők már értenek, várjanak. Akkor nekik úgy nézne ki az életük, hogy haladnak, tanulnak, mindent megismernek, és állnak, amíg a többiek beérik őket. Ez nem lenne igazságos. Ezért találta ki az Univerzum, hogy mindenki a saját ütemében haladjon. Igen ám, de azzal nem számolt, hogy lesznek, akik vágtatnak és lesznek, akik megállnak. Nem akarnak haladni, tanulni. Azért nem értik ezt ott fent, mert aki nem halad, az előbb utóbb meghal. Leáll a keringés és megszűnik az élet. Nem értik, hogy miért nem tanulunk egymástól. Egymástól, ahol látható, hogy ha valaki még tervez, akkor él, ha valaki még tanulni, fejlődni akar, akkor tovább él. Minél tovább élünk, annál több lehetőségünk lesz egy hosszabb, tartalmasabb életre, amelyben újabb és újabb dolgok történnek. Ez az élet és ezt nem kellene, hogy befolyásolja korunk. Nem kellene, hogy befolyásolja egészségi állapotunk, de mégis befolyásolja korunk is és egészségi állapotunk is. Miért? Mert elhittük, hogy nem élhetünk tovább, mint 100 év és elhittük, hogy testünknek előbb-utóbb hanyatlania kell. Miért hittük el? Azért, mert a tekintélyelv megjelent bennünk. Ha azok az emberek mondják - hogy nem élhetsz tovább, mint 100 év - akiknek hiszel, akkor magadat determináltad. Vannak olyan tudások, amelyek évszázadokat ölelnek fel. Évszázadok óta hisszük ugyanazt. Attól az még nem biztos, hogy igaz. Miért nem próbálunk meggyőződni arról, hogy amit régóta igaznak hiszünk, az valóban igaz e? Azért, mert szembe kell menni a tekintéllyel. Azzal, hogy lapos a föld, azzal, hogy gyógyíthatatlan betegség a rák vagy az AIDS és azzal, hogy emberek ha tehetség nélkül születnek valamiben, akkor azon nem tudunk változtatni. Mi lenne, ha szembe mennénk ezzel. Mi lenne, ha a tekintélyelvűséget felváltaná a józan ész és rájönnénk arra, hogy ami lehetetlen volt régen, az nem biztos, hogy ma is lehetetlen még. Tanuljunk, és fejlődjünk. Minél többet ismerünk meg a világunkból, annál kevésbé hiszünk abban, hogy valamit ne lehetne megoldani.

Ez a tudásunk egyik véglete, míg az emberi tudás másik véglete ott tart, hogy talán még azt sem tudta befogadni, amit 2000 éve tartottak igaznak. Akkor Ő még a vallásokat is távol tartja magától. Nem tudja befogadni a régit és messze van attól, hogy befogadja az újat. Ez az ember buta. A butaságot onnan ismerjük fel, hogy rugalmatlan, merev valaki és ragaszkodik az ő részigazságához úgy, hogy az a teljesség. Nem csak hiszi, hanem kiáll érte. Nemcsak hogy kiáll érte, hanem embereket toboroz maga mellé, akik elhiszik szintén, hogy az a maximum, amit ő közvetít. Buta embereket könnyű meggyőzni arról, hogy nincs több, csak az a kevés, amiben szintén buta vezetőjük hisz. Akkor viszont ha elég hívet toborozott a buta vezető maga mellé, akkor elkezdődik a harc azért, hogy kinek van igaza. Ti ne felejtsétek, hogy ugyanarról a hegyről beszélünk, csak két különböző nézőpontból nézzük. Ez vezet harcokhoz. Ez robbant ki háborút. Ez, hogy igazam van vagy igazam van. Ez, hogy nem tanultunk, nem nyitottunk ki mások tudása felé. Ez, hogy buták maradtunk.

Aki tanul, fejlődik, nem akar harcolni. Aki csak keveset tud, az mindig ki akar állni kis tudása mellett, mert fél, hogy a másik elnyomja őt a nagy vagy nagyobb tudásával. Azok az emberek, akik tudnak, nem elnyomni akarnak, csak megismertetni téged azzal, amit ők már tudnak. Ha nyitott vagy rá, elmondják amit tudnak, ha nem vagy nyitva: akkor visszahúzódnak és nem akarják mindenáron ledugni a tudásukat a torkodon. Finomságot hordoznak, nem harcot, versengést. Addig fogunk versengeni, míg meg nem értjük, hogy egymástól mindent megtanulhatunk. Az Univerzum szétszórta tudásait bennünk. Lehet, hogy nálad van, amit keresek és lehet, hogy pont nálam van, amit te keresel. Ha versenyezni fogunk, hogy kié a jobb, akkor soha sem ismerhetjük meg igazán egymás tudását és soha sem leszünk többek. Ha viszont megismerkedünk, eszmét cserélünk, okosabbak és bölcsebbek leszünk.

Mikor jut el az ember oda, hogy építő jellegűen barátkozik, tanul? Erről írok legközelebb.