A tudás, hitből ered. A hit pedig szeretetből. A szeretet pedig hiányok betöltéséből. Van, akiben hatalmas hiányokat kell betölteni és van, akiben csak keveset. Az ő hite sokkal előbb megszületik. És ez által tudása is. Ha valakiben nincs elég hit, a szeretetet kezdje bepótolni. Hogyan? Úgy, hogy megérti, hogy ki az, aki szereti, ki az, aki elfogadja, és ki az, aki szeretné szeretni. Ilyen is van. Csak ezt nem mindig vesszük észre. Például amikor a szüleink szeretni szeretnének. Miért nem vesszük észre? Mert azt hisszük, hogy az a szeretet már nem kell. Az már van elég - jó esetben -. Ha pedig van már elég, nem kérsz többet. Akkor miért akar szeretni mégis az anyukád vagy az apukád annyira? Mert neki van sok. Túl sok. És nem oda szórja, ahová kellene. Mert nem érti, hogy mást is szerethet, mint saját gyermekét. A családokban egyensúlytalanságok vannak. A gyerekek szeretik szüleiket, és a szülők szeretnék minél jobban szeretni gyermekeiket. Ha már jól szeretik, nem értik, hogy más felé is nyílhatnak szeretetükkel. Ha pedig nyílnak, akkor gyerekeiknek nem kell többet befogadni, mint amennyit képesek. Te sem vagy képes akármennyi élelmet befogadni, még ha a kedvenced is. Akkor már telítődsz és minden egyes falat már nem ajándék, hanem bántás. Ugyanígy van a szeretettel is. A szeretet nem más, mint lelkem tápláléka. Ha túltöltöd, akkor fáj. Úgy, mint a gyomor, amikor túletted magad. Ha már túletted magad, akkor meg kell várni, míg megemészted.

De ha a lelked van túl töltve, akkor  ott is szünetet kell tartani az adásban. Mert ha újra adsz, és újra adsz, akkor már kiveti magából a lélek, és akár soha többé nem kér tőled szeretetet. Így rontjuk el a hozzánk közel állókkal minden kapcsolatunkat. Hogy túl sokat adunk egyszerre. Megfekszi a gyomrot és megfekszi a lelket. Ha megfeküdte valami a gyomrod, kipihened magad és újratöltöd. De ha a lelkedet fekszi meg valami, nem értjük, hogy előbb utóbb ott is szükség lesz újratöltésre, de addig már elmartuk magunktól azt, aki segíthet ebben, hogy töltsön. Akkor bocsánatot kell kérni. És ha felismertél valamit, vagy megtanultad magad kárán, akkor segíts másnak is megérteni. Hogy amikor adunk, pontosan annyit adjunk, amennyit be tudunk fogadni, illetve amennyit a személy, akinek adsz, képes befogadni. Ha képes vagy befogadni azokat a dolgokat, amelyek érdekelnek, akkor megérted, hogy mennyit képes egy ember befogadni. Pont annyit amennyire szüksége van. Pont annyit ahol már jelez. Pont ott kezd el ásítani, pont akkor kezd el ki menni wc-re, pont akkor kezdi nézni az óráját, és így tovább. Az ember jelez. De mi attól még elmondjuk. Elmondjuk, hátha befogadja. És befogadja. Csak hát megfekszi a gyomrát. megfekszi a lelkét. És legközelebb nem annyira lelkes, hogy veled találkozzon. És ha mégis, megint fog jelezni. Hogy meddig bírja. És ha most is túltöltöd, vagy azután is, akkor azt fogja érezni, hogy nem akar veled találkozni. Mert figyelmetlen voltál. Nem figyeltél a jelzéseire. Ha pedig figyelsz, akkor észreveszed, hogy figyelme lankad. És ha lankad, akkor neked kell figyelmet fordítani felé. Úgy, hogy kérdezel. Tőle. Tőle, aki elvileg azért van ott, hogy téged meghallgasson. és ha kérdezel, ő kinyílik megint, és beszél. Egy ideig ő beszél, majd rájön, hogy miattad van ott, és újra kérdez. Ez a figyelem. Amikor egymásra figyelünk.

Egy kommunikáció nem lehet egyoldalú. Azért nem, mert lankad közben a figyelem. De ha feltöltöd a figyelőt újabb figyelemmel, újra tud figyelni rád. Ez egy körforgás. Aki figyelmet kap, meg kell tanulnia áramoltatni. Ha áramlik a figyelem, azaz az energia, akkor állandó figyelem fenntartására lesz kész az ember. Ha már nem áramlik, akkor vége, kifutott. Gyakorold, hogy figyelmet helyezel valakire, és érezd, ha már elfáradsz. Jelezd. És akkor kérj magad számára figyelmet. És ha kapsz, akkor érezd, hogy addig, amíg csak ő beszélt már majdnem elaludtál és miután már te is kaptál figyelmet, tehát beszéded közben rád figyeltek, újra energikus, újra kész figyelő lettél. Mert feltöltött, azaz energia, amely neked is, és a másik embernek is segít. Ha úgy mész el egy beszélgetés után, hogy de jó volt, akkor fel vagy töltve. Ha a másik személy is úgy megy el egy beszélgetés után, hogy de jó volt, akkor ő is fel van töltve. Ha ez egyszerre zajlik közöttetek, akkor azt úgy hívják, hogy baráti beszélgetés.

Ez a barátság alapja. Aki nem tud barátokat „szerezni”, az nem tud figyelmet fordítani másra, vagy nem tudja jelezni, hogy figyelemre van szüksége. Bárkiből lehet jó barát, akik figyelnek egymásra. És bárki képes erre. Kivéve, ha soha nem kapott figyelmet. De ilyen nincs. Valamennyi figyelmet mindenki kap. Vagy úgy, hogy szeretik, vagy úgy, hogy gyűlölik. És természetesen a közötte lévő érzelmek mind valamilyen megnyilvánulása, figyelem. Figyelmet kaphat egy sztár azáltal, hogy negatív kritika éri. Az is figyelem. És kaphatsz te is figyelmet azáltal, hogy beszélnek a hátad mögött. Kétségtelen, hogy jobb, ha ez szemtől szemben zajlik, de lehet, hogy nincs lehetősége az illetőnek elmondania azt, hogy mit gondol rólad, hacsak nem beszél a hátad mögött. Amikor valakiről beszélnek, a lélek megjelenik ott. Mindig. Hogy értsd: Az a lélek, akiről beszélsz, megjelenik ott ahol, beszélnek róla. Én látom. És akkor, amit mondasz róla, azt hallja. Hallja, tehát tudja a véleményedet. Amikor valaki szemtől szembe kedves veled, de hátad mögött mást mond, nem érted miért, de valamiért nem vonz azaz ember. Nem akarsz vele lenni. Nem akarsz vele találkozni. Azért mert a lélek érez. És bántja, ahogy beszéltél róla, mögötte. Elronthatod a legjobb kapcsolatot azáltal, hogy  mögötte rosszat beszélsz róla. Akkor még mindig szerencsésebb, ha szemtől szembe mondod. Azért mert azt nem csak a lelke, hanem Ő maga is hallja. És ha hallja, akkor reagálhat rá. Figyelmet helyezhet rád, és te is kénytelen vagy figyelni őrá. Ha nem érted, hogy ez miért fontos, akkor nem érted önmagad.

Mindig abból indulj ki, nekem hogy esne. Nekem mit jelentene, ha hátam mögött beszélnék meg, hogy mit gondolnak rólam. És ha hátam mögött beszélik meg, akkor nem esik jól nekem. Ergo, én sem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy kibeszéljek valakit a háta mögött. De ezek beidegzett minták. És ha a minta elindul, akkor hat. Van olyan, hogy eltervezi valaki, hogy megváltoztat magán valamit. Ha akar, akkor sikerülhet, de mint ahogy a minta mélysége jelzi, van, amikor felülírni egy berögződött mintát, hosszú. Ha hosszú éveken keresztül egy helyen volt a szemetes kosár, és áthelyezed, akkor bizony jó sokáig tart, míg megjegyzed, hogy ne a régi irányba indulj el kidobni a szemetet, hanem már máshová. És ráadásul, fel is adhatod. Azt is mondhatod, hogy jó lesz inkább a régi helyen. Felül akartam írni, de nem volt hozzá elég kitartásom, hogy felülírjam a régi mintát. Akkor tanuljunk. Tanuljunk gyerekeink által. Azt tanítjuk nekik, hogy minden, amit hisznek jó. Ha pedig valami számunkra nem elfogadható, akkor egyszerűen felülírjuk. Azt mondjuk, hogy a Jézuska, vagy a Mikulás hozza az ajándékot. Amikor kiderül, hogy nem ő, akkor egyszerűen felülírjuk. Azt mondjuk, hogy a te érdekedben tettük, hogy nagyobb legyen a varázslat. És akkor ezt hiszi el a gyermek.

Mi kondicionáljuk őt, azzal, ami számunkra elfogadható. És akkor az ember teremt. Olyan hitrendszereket, amelyek számára elfogadhatóak. Ugyanígy teremtjük később a hitrendszereket. Ugyanígy hozunk be dogmákat, eszméket, vallásokat, hiteket, és példákat, amelyek szerint élhetünk. Emberek vannak ezen a földön, aki ugyanúgy születnek, mint te vagy én, és attól, hogy egy eszme, egy ideológia, egy hit hatott rá, ő már nem a Jézuskában, és nem is a Mikulásban hisz. Tehát innentől kezdve nem vagyunk közös nevezőn, nem vagyunk egy hullámhosszon, és másképp gondolunk dolgokat. Máshogy, másképp, de nem más gondolja azt, mint az ember.

Az ember, aki az alap. Az ember, aki egy „számítógép”, egy „tárház”, amelyet meg lehet tölteni információkkal. Olyan információkkal, amelyek hatnak. Hatnak arra, aki hordozza az információt. És hatnak azokra, akik kapják tőle, belőle. Az emberek engedik, hogy keveredjenek ezek az akár teljesen különböző információk. És ha keverednek, mi változunk. Mindannyian. Az, hogy én átengedem az én információmat, azaz tudásomat neked, az attól függ, hogy figyelsz e rám. Ha figyelsz, akkor érdekel téged, ha nem figyelsz, akkor pedig nem vagy befogadó felém. Mi figyelünk vajon egymásra? Nem. Csak azt akarjuk befogadni, - tehát csak arra figyelünk -, aki számunkra könnyű. Akiben nincs kihívás. Ha van kihívás, azt mondjuk, hogy nagyon más vagy. Nagyon máshogy gondolkodsz, nem érdekel. De akkor elzártam magam attól, hogy újat hozzak be abba a palettába, amelyet használok. És unalmasak a színek ott már. Kell a változatosság. Nyílj ki és tapasztald meg, hogy milyen színek vannak a földön. Hogy milyen új színek.

Amikor egy ember elkezd tudatot váltani, megváltoznak a színek. Ez lehet izgalmas, és lehet félelmetes. De hogy új, és más, az biztos. Ha a színek elkezdenek változni, akkor meg kell ismerni őket. Azokat, amely színek újak. És ha megismertük őket, akkor abból új eszmék, új hitrendszerek születnek. És egy darabig az hat. És aztán megint váltunk. Mert egy idő után, ezek a színek is unalmassá vállnak. És ha unalmasok, akkor teremtünk újakat. Mi, az emberek.

Hogyan? Úgy, hogy azokat a tudásokat elhagyjuk, amelyhez eddig ragaszkodtunk és hozunk helyette újakat. Csakhogy ez nehéz. Ha nem tudom, hogy mi jön, nem akarom elveszíteni, azaz felülírni a régit. De ha már tudom, hogy mik az új színek, tudom, hogy miből válogathatok, akkor dönthetek úgy, hogy kérem, és dönthetek úgy, hogy nem. Amikor úgy döntök, hogy kérem, lehet, hogy én leszek az első, aki választom azt. Az is lehet, hogy én már az utolsók között választom. Mindegy. De az a lényeg, hogy ha egy szín elindul, előbb utóbb bekerül a színek közé, és hat. Mindegy, hogy mennyi idő, az biztos, hogy hat. Ha a „divatérzéked” jó, akkor te leszel az első, aki felül az új hullámra, ha pedig nem tökéletes, akkor megvárod, amíg mindenki megszokta az új színeket, és rajzolsz akkor vele egy új életet magadnak.

Nem kell egyszerre megvilágosodnia minden embernek. A réten a virágok sem egyszerre nyílnak. Lesznek különbségek köztünk, mint ahogy mindig is voltak. De az, hogy előbb a korai virág virágzik, az nem jelenti azt, hogy az szebb is. Van, akinek később kell előbújnia. Van, akinek nagyobb biztonságra van szüksége ahhoz, hogy előbújjon. De az biztos, hogy együtt gazdagítjuk a rétet. Együtt virágzunk, de nem egyszerre. Ez az izgalmas ebben az univerzumban. Hogy élünk együtt, de nem tudunk egymásról semmit.

Mi az, amit lehetne tudni? Mindent. Bármit, amit megkérdezel. Bármit, amire kíváncsi vagy. Bármit, ami érdekel. De mi nem így szocializálódunk. Azt mondjuk, hogy ezt meg ezt biztos, hogy meg kell tanulnunk. Oké. De az több mint, amit be tudunk egyszerre fogadni. Oké. Akkor bontsuk le évekre. Hét évesen ezt meg ezt kell befogadni, nyolc évesen megint mást, és így tovább. Jó sokáig elmondják, hogy mit kell befogadni. Ez megállít minket az önálló kíváncsiságban, mert nem érünk rá kérdezni, hiszen előbb azt kell befogadni, ami kötelező. Kiírtjuk magunkból a kreativitást. Azt a kreativitást, amely önálló, kíváncsi, tudni akaró, tudni vágyó énünk. Azaz énünk, amely nem tud megszületni addig, amíg túlterheljük magunkat a kötelezővel. Ha valakinek sikerül fölé emelkedni a muszájnak, akkor azt mondja, hogy nem érdekel. Jaj-jaj, de hiszen ő lázad. Igen. Lázad a rendszer ellen. Igen. Ez azt jelenti, hogy neki nem jó. Aztán egyre többen lázadnak. És egyre többen jelzik, hogy nekik nem jó. Ha pedig nekik nem jó, akkor változtatni akarnak. Hogyan? Gondolatokkal, tettekkel, indulatokkal, kitartással, és erővel. Mindegyik benne lehet. Ha már ott tartunk, hogy megbeszélünk dolgokat, akkor már nem kell az erő, mert kölcsönösen figyelmet szentelünk a másikra. de ha nem tartunk ott, akkor bejön az erő. Az elnyomás. Ha nem figyelsz rám, akkor így vegyél észre. és ha így sem, akkor képes vagyok még többre. Hatalomátvételre. És ha hatalomátvételre is képes valaki, akkor azt úgy hívják, hogy háború. A háború mindig rajtunk múlik. Azon, hogy hol tartunk. Ha már tartunk ott, hogy beszélünk, átcseréljük gondolatainkat, kölcsönösen meghallgatjuk egymást, akkor megszűnik a háborútól való félelem, hiszen nincs már rá szükségünk, mint eszközre. Ha az eszköz elavult, le kell cserélnünk. És ha van helyette jobb eszköz, akkor legalább próbáljuk ki.

Ha mi mindig ragaszkodunk ahhoz, ami 100 éve jó volt, az ma, az új technológia idejében, elavult, idejétmúlt lesz. Ha ragaszkodunk a régi értékekhez, győződjünk meg, hogy a kor társadalmának is jó e. Nem biztos. Lehet, hogy őseinknek jó volt az, hogy írásban számolnak, ma viszont már számítógépen zajlik az élet. Megtanítjuk azt, ami az őskor, de túl sokáig. Ha valaki tud számolni írásban, azzal nem szívesen tölt éveket, hogy újra és újra azt gyakorolja. Ráadásul átálltunk a számológépre. Miért nem lehet akkor azt használni, ha alapként megértjük, hogy hogyan számoltak őseink. És akkor a tanterv behozható. Így meg lemaradunk. Nem fér bele. Mert azt, amit már megértettünk, azonnal folytatni kellene az újjal. Ami más. Amivel felülírjuk a régit. De mi túl sokáig játszottuk, az írásban összeadást. Túl sokáig volt a szemetes ott, ahol volt. Ha már úgyis tudjuk, hogy egy idő után felülírjuk, akkor ne legyen ez annyira fontos.

Lazítsunk a szabályainkon. Lazítsunk azokon a rendszereket, amelyek kötöttek, merevek, ha az nem jó. Egy gyerek, amikor felsős, vagy gimnazista, bejönnek azok a kötelező olvasmányok, amelyek szerintünk fontosak. Amelyek az akkori kor emberéhez szóltak. Akkor. Nem értékét akarom veszíteni, hanem meg akarom értetni, hogy most nem az a kor van. Nem ugyanaz a tudás. Nem ugyanazt tartják értéknek. És ők jeleznek. Kötelező olvasmány van egy évben hét? Oké, lerövidítjük. Lerövidítjük, hogy hátha ez elég. De nem elég. Mert számon kérik. Ráadásul úgy, hogy nem az a lényeg, hogy mit mond neki a könyv, hanem, hogy biztosan kiszűrje a tanár, hogy elolvasta-e a diák. Belekérdez egy olyanba, amelynek lényege nincsen, csak az, hogy biztos olvasta-e a diák a könyvet. És akkor kap egy egyest. Szuper. És akkor hatalmat gyakorolt a tanár rajta. És ha hatalmat gyakorolt rajta a tanár, akkor már nem nyitott felé a diák. Aki felé pedig nyit, attól kap információt, és attól tanul. Ha megtanuljuk azt, amire szükségünk lesz társadalmunk felállása érdekében, egészséges felnőttek leszünk.

Ha szabályokat tanulunk egész életünkben, amelyből egészséges társadalmat ugyan nem hozunk létre, de jó zárt embereket igen, akkor elidegenítem magam a társadalomtól. Ha kérdezik a véleményem, mondom. De ha nem, akkor nem. Így rengeteg ember él, hatalmas tudással, ami nem jut el oda, ahol hatna. Ezért az emberek apátiában, bezártságban, és depresszióban élnek. Nem szólunk, mert nem kérdeznek. Honnan jön ez az információ? Az iskolából. Az iskola elve rossz. Ha a rendszer ki akar tisztulni, meg kell tanulni azoknak, akik a szabályokat hozzák, hogy mit tanítsunk a mai kor gyermekének. Föl kell nőnünk a feladathoz. Fel kell nőnünk ahhoz, hogy mit szeretnének ezek a gyerekek tanulni. Én nem arról beszélek, hogy kristály, meg indigó gyerekek vannak, pedig vannak. Hanem arról, hogy ezek a gyerekek azért kristályok, és azért indigók, mert még mi nem értjük őket. Őket nem hagyjuk megszületni, mert nem értjük, hogy mit adjunk nekik. Mire van szükségük? Nem tudjuk. Ezért olyan tudással látjuk el őket, amelyet már a nagyi is unt. Már neki sem volt új. Nekik meg egyáltalán nem érdekes. Amikor egy két éves gyerek önállóan játszik az okostelefonon, majd hét évesen bekerül az iskolába, ahol addigra már jóval előrébb tart informatikából, és akkor azt mondja a tanár, hogy alapok, akkor meglepődik. Hogy mi ez, és mihez kell? Ahhoz, hogy mi! tudjunk velük kommunikálni. Közös nevezőre szeretnénk hozzuk őket velünk. Ez eddig jó.

De miért kell Nekik „lebutulniuk” ahhoz, hogy meg legyen a közös nevező?! Miért nem mi tanulunk meg ott lenni, ahol ők vannak? Mert nehéz. Mert sok. Mert annyival több, ahol ők tartanak, hogy nem is hisszük. Ezért ők, hajlandóak „leszületni” hozzánk. Hajlandóak tanítani minket. De nem minden áron. Ha egy gyerek leszületik, hoz egy tudást. Oké, megvárja, míg felfejlődünk oda, hogy átadja. Ez általában a gyerekkor vége, optimálisan, amikor már képes kinyílni annyira, hogy kezdje átadni tudását nekünk. De ha még akkor sem tartunk ott, hogy befogadjuk, akkor megint bezár. Oké, még mindig nem tart ott az ember, hogy kinyílhasson milliónyi felnőtt – mert időközben felnőttek -. És mikor legközelebb megpróbálja kinyitni magát? Akkor már azt mondják, hogy már nem aktuális a tudása, mert jöttek jobbak, olyanok, akik szerintük többet tudnak. Gyermekek leszületnek úgy, ide, hogy magukból semmit sem adhattak. Olyan tudásokat, amelyek képesek hatni, ki sem nyithattak. Mind ez miért? Mert soha nem tartottunk ott, ahol kellett volna. De akkor nem haladtunk semmit. Az jó? Akkor újra játsszuk mindazt, amelyből nem tanultunk régen. Újra harcolhatunk, mert nem tudunk szót érteni. És újra azt tanítjuk az iskolában, hogy nem fontos aki vagy, csak az a lényeg, hogy tanuld meg amit kérnek tőled. Ha a tanulásnak van értelme, ezek a gyerekek szívesen tanulnak. Az is tanulás számukra, ha elmondod, hogy hol hibáztunk. Sokat hibáztunk. És minden hibánk, még nincs kiértékelve. Nem tanultuk meg azt belőle, amit lehetett volna. Ezért újra és újra „felrobbantjuk” a földet. Feléljük mindazt, amit tudtunk, és újra alakítjuk azt. Aki tud beilleszkedni, az haladhat tovább. Aki nem, az nem érzi jól magát itt, és elvágyódik. Meghal. Mert itt nem az van amit „ígértek” neki. Kik? A szüleik.

Amikor egy gyermek leszületik, saját szülei legmagasabb rezgését érzékeli. Azt hiszi, hogy az van itt. Ezért jön. Ahhoz kapcsolódik. És mire megérkezik, többnyire már az a rezgés, az a szeretet sincs, amit ígértünk neki. Nem érezzük egymást. Nem hiszünk egymásba. Ebbe hívtuk le gyermekünket. Ha mi tartottunk egykor feljebb, akkor kutya kötelességünk legalább azt megmutatni gyermekünknek. Azt, hogy így is lehet élni. Például, szerelemmel. Az egy magas rezgés. De én, ha már nem élem, akkor ne azt tanítsam gyermekemnek, hogy ez így is jó, hanem mondjam legalább azt, hogy keresd az érzést. És ha megtalálod, éld! És tanítsd meg gyermekeidnek, hogy mindennél van több. Még a szerelemnél is. És ha szerelmes vagy, ne boldogtalan légy, hogy „csak” szerelmes vagy, hanem örülj annak, hogy érzed, és aztán tudjál róla, hogy lehet még több.

A még több, nem azért van, hogy frusztráljon, hogy még nem ott tartasz, hanem azért, hogy vezessen. Hogy ott még nem tartasz, de legalább új cél jelenhet meg előtted, amely vezet. Ez a fény. A fény, amely bevilágítja az utat. Az út, ha megvan, világítani fog. Ha letérsz az útról, akkor sötét van. A sötét csak azért van, hogy tereljen. Hogy nem jó irányban vagy. Hogy értsd meg, hogy ez már nem a te utad. De ha elhitted, hogy neked ugyanazt kell élni, mint szüleidnek, nagyszüleidnek, és őseidnek, akkor közben rájöhetsz, hogy nem szeretnéd. De ha ők nem élték életüket, nem világították meg útjukat, akkor valakinek meg kell tenni. Általában egy ember ébredése elég ehhez. Most sokan vagyunk. Sokan fogunk világítani. Azért, hogy ne tévedjünk el. Azért, hogy könnyebb legyen befogadni. Azért, hogy sok információ, amely benned, bennem, és mindegyikünkben áll, megnyíljon. Ha valaki hozzá akar tenni ehhez, építőjelleggel, tegye. Több vagyunk együtt, mint külön-külön. Segítettem, hogy valami megnyíljon benned. Használd azt. Beszélj másokkal. Tanulj tőlük, és engedd át, add át tudásodat nekik. Így leszünk többek.

Legközelebb arról, írok, hogy hogyan értsük meg egymást jobban. Szeretettel ajánlom mindenkinek mai írásomat, pusztán elgondolkozásért. Azért, hogy ne érezd, hogy már minden itt van. Hogy minden meg volt. Ne felejtsd: Mindig van új, mindig van több, vagy akár mindig van más.