Tanítani!!! Ez a legcsodálatosabb tett, amit ember tehet: megtanítani valamit, amit már tudunk, ismerünk. Átadni azt, amitől a másiknak könnyebb lesz, amitől a másik okosabb, bölcsebb lesz: felemelő tett. Az élet pedig tanitások és tanulások sokasága. Ha valaki már nem élvezi a tanulást, akkor a tanítója, “mestere” felelőssége az. Elrontotta a tanulási vágyát a másiknak. Emlékeztek arra, hogy a gyerekek kicsi korukban mindig kérdeznek. Anyu miért? Ezt hívjuk miért korszaknak. A miért azt jelenti, hogy érdekel, hogy tudni szeretném. Mi pedig csak válaszolunk, tehát tanítunk. Tanítunk valakit, aki a gyermekünk. A gyermekünk, aki tőlünk függ. Attól, hogy éppen hogyan ébredtünk és ezáltal mennyire türelmesen vagyunk képesek átadni az információt. Tanítunk vagy elzárjuk őt a tudásunktól? Tanítunk és felkeltjük az érdeklődését minden iránt vagy hagyjuk, hogy kihunyjon benne a tudásvágy. Pontosan ez a felelőssége a tanároknak is. Tanárnak lenni a “szülő” megfelelője. Szülőnek lenni pedig az “atya” megfelelője. Az atyában hiszünk és elfogadjuk azt, amit mond. Miért nem hiszünk a szülőben? Azért hiszünk az atyában, mert Őróla csak tökéleteseket hallottunk. Azért nem hiszünk a szülőben, mert őt már láttuk nem tökéletesként is. A hitünk tapasztalattal lerombolódik. A tapasztalás fontos. A tanár is fel tudja bennünk állítani a hitet iránta és akkor mindent meg szeretnénk tanulni tőle és le is tudja rombolni bennünk a hitet cselekedeteivel, hibáival. Az emberek nem tökéletesek: ezért nem vagyunk Istenek, bár ha az Isten a tökéletes ember, akkor a célunk ezen az úton haladni a tökéletesedés útján. Az emberek valóban nem tökéletesek, ezért számunkra meg kell tanulni az alázatot. Az alázatot, ahol elfogadjuk, hogy vannak nálunk okosabbak, bölcsebbek, szebbek, boldogabbak, stb. Ha vannak nálunk jobbak, akkor tőlük kell tanulnunk. Amikor az ego elhiteti velünk, hogy mindenben jobbak vagyunk másoknál, akkor nem érzünk tanulni vágyást és megállunk. Ha megállunk, nem leszünk többek. Lehet, hogy amikor megállunk, éppen mi vagyunk a legokosabbak vagy a legszebbek, stb., de az is lehet, hogy vannak nálunk sokkal okosabbak, sokkal bölcsebbek is, akikkel még nem találkoztunk. A mi tudásunk részszerinti. Egy részét képviseljük a tudásnak. A mi tudásunk addig, amíg nem vagyunk Istenek, fejlesztésre szorul. Minden tudást lehet fejleszteni és kell is fejleszteni: ez az evolúció. Legyünk többek, mint a szüleink. Legyünk okosabbak, bölcsebbek, szebbek, egészségesebbek, stb. Amikor rábízzuk gyermekeinket a tanáraikra, akkor mi hiszünk abban, hogy valami olyat kapnak tőlük, amit mi már nem tudunk megadni nekik: vagy azért, mert nem érünk rá, vagy azért, mert mi már nem tudjuk az új tudásokat olyan jól, mint tanáraik. Mindenképpen hiszünk benne, hogy fejleszteni fogják őket és bízunk benne, hogy nem fog kihúnyni bennük a tanulási vágy. Emlékszem, amikor először mentem iskolába: már egy éve vártam, hogy megtanulhatok olvasni és olyan dolgokat tanulhatok, amit szüleimtől már nem tanulhattam, mert vagy nem tudták, vagy ahogy említettem, dolgoztak és már nem értek rá fejleszteni, tanítani. Vártam és vártam, majd villámgyorsan csalódtam. Az iskola nem az volt, amire számítottam. Nem arra akartak tanítani, ami érdekelt, hanem arra, ami szerintük fontos. Ki vagyok én 6 évesen, hogy felülbíráljam a tanáraimat és a szüleimet. Ha Ők úgy gondolják, hogy azt kell előbb tanulni, amit mondanak, akkor rendben. Beleállok, de mikor tanulhatom meg azt, ami igazán érdekel? Sokára jöttem rá, hogy ami igazán érdekel, azt akkor tanulhatod meg, amikor már olvasni, írni, számolni és kommunikálni is jól tudsz. Ezen alapok kellenek ahhoz, hogy valamely tudást elsajátíts. Ezen alapok viszont ha kötelezővé válnak, valahogy nem lesznek vonzóak. Ami kötelező, az unalmas. Miért nem lehet a kötelező tudást is örömmel átadni? Azért, mert ha bárki tanít, aki fáradt, azt kötelezőnek fogja érezni: a kötelező pedig teher. Megterhelve nem élvezünk. Nem szeretünk tanítani, ha fáradtak vagyunk. Amikor véget ér a tanév, pihennünk kell. Pihennünk kell, mert el vagyunk fáradva. Ha túlterheltek vagyunk, akkor többet kell pihennünk. Többet, hogy aztán újult erővel kezdhessük újra a tanévet, akár diákként, akár tanárként. Ha kipihentek vagyunk, akkor várjuk a tanítást és várjuk a tanulást. Ha fáradtak vagyunk, akkor unjuk a tanítást és unjuk a tanulást. Hogy lehet megtanítani akár gyermekeinknek, akár tanárainknak azt, hogy eljussanak a vágyhoz újra, hogy tanulni és tanítani akarjanak? Úgy, hogy megtanítjuk nekik, miért fontos a pihenés. A pihenés alatt minden információ szintetizálódik bennünk. Összeáll, beépül és megértéssé alakul ál. Amikor már megértünk valamit, akkor stabil lett tudásunk: arra lehet újabb tudást építeni. Amikor még instabil a tudásunk, akkor abból csak Déva vára lesz. Fölöslegesen építgetjük, úgyis leomlik reggelig. Nincs alap, akkor sajnos nem áll meg a ráépítmény. A ház mindig stabil alapról kell, hogy épüljön. A ház, azaz gyermekünk tudása szülői és tanítói felelősség. Ha én szülőként megtettem, amit csak tudok, akkor gyermekeink tudásvággyal, lelkesen mennek az iskolába tanulni. Ha a tanárok is megteszik, amit tudnak, akkor gyermekeink egy életen át akarnak tanulni és fejlődni: akkor biztosan többek lesznek szüleiknél. Ha viszont szülőként már elfáradtunk és nem tudtunk eleget “foglalkozni” gyermekeinkkel, akkor a tudásvágy már korán kihült. Kihúnyt a fény bennük. Így engedni iskolába Őket, könnyelműség. Ezért folyamatosan vizsgálják, mérik gyermekeink teljesítményét, hogy vajon alkalmasak e az iskolára. Vajon képesek lesznek e meglépni. Képesek e elkezdeni 6 évesen, vagy csak 7, vagy akár 8 évesen az iskolát? Nincs erre sajnos szabály, tőlünk szülőktől függ, hogy hol tart gyermekünk 6 vagy akár 7 évesen. Ha tőlünk függ, akkor a mi segítségünkkel, behozható a lemaradás. Ahhoz viszont Nekünk kell többet beletenni gyermekünknbe.  A tanulási vágyat csak úgy tudjuk felébreszteni bennük, ha mi magunk is eljutunk ide. Mi is akarjunk újra tanulni. Mi is akarjuk fejlődni, akarjunk többek lenni, amit ha lát gyermekünk, Ő is ezt szeretné majd. Sajnos mi el vagyunk fáradva. Ne azért szüljünk 3 vagy 5 gyereket, mert a kormány támogatja a nagycsaládokat: ha 3 vagy 5 gyereked van, sokkal több energiád kell, hogy legyen, mert többet kell majd foglalkozni velük. Ne azért akarj nagycsaládot, hogy megdicsérjenek és kitűnj a többiek közül. Mérd fel jól az energiaszintedet és az alapján szülj. Ha kevés, akkor szülj egy gyermeket. Ha többet szeretnél, de nincs elég energiád, akkor fejleszd meg. A fejlesztés mozgással történik, de mozogni sajnos pont azok mozognak, akik ráérnek és nem azok, akiknek kell. Mit vált ez ki társadalmunkban? Az energiák rossz elosztását. Van, ahol túl sok van és van, ahol kevés vagy semmi. Erről írok legközelebb.

Az életkedvünk attól függ, hogy megtaláljuk-e a célunkat. Megtaláljuk-e azt, amiért érdemes élnünk? Hogy miért vagyunk itt? Sokan úgy gondoljátok, hogy ez egy egyértelmű dolog, ami a mi leszületésünk célja. Nem: a leszületés célja “mindösszesen” az, hogy tegyünk hozzá ahhoz, ami van. Hogy hogyan és hol teszünk hozzá, az már a mi egyéni “felemelkedésünk” által születhet meg. Ha azt szeretném, hogy bohócként segítenék az embereknek, akkor látnom kell, hogy az Ő hangulatuk hol tart ma. Nem mindegy, hogy hogyan kapcsolódok hozzájuk. Ha a bohóc túl sok valakinek, akkor nem tudott kapni. Nem azzal tudunk leginkább adni, ha mi leszünk, vagyunk a legtökéletesebbek. Az még csak az ego, ami hajt minket a nagyság felé. Attól leszünk valamiben a legjobbak, ha be tudunk kapcsolódni: ez a “leszületés” is. Ha valahova be akarsz illeszkedni, akkor Őket kell értelmezned: őket, akikhez kapcsolódni szeretnél. Aki segíteni akar, annak előtte empatikussá kell válnia: empatikussá, tehát érzékelővé. Ez nem egy spirituális maszlag, hanem egy alapkövetelmény: ha ide a földre leszülettél. Ma viszont mindenki már “ott szeretne lenni”: ott, ahol fogalma sincs, hogy mi várja. Ott, ahol egy idealizált állapotot gondol. Amikor pedig idealizálunk, akkor majdnem biztos, hogy csalódunk. Idealizálni annyit jelent, hogy hinni valamiben, ami egyáltalán nem valós. A hit megtéveszt bennünket. Hitre annak van szüksége, akinek a tudása még nem stabil: aki még nem tud biztonsággal, magabiztosan élni. Hinni akkor kell valakiben vagy valamiben, amikor fiatalok vagy gyermekek vagyunk, akik tudják, hogy valakire rá kell bízniuk magukat, mert egyedül még nem képesek arra, amire szüleik vagy a számukra kiválasztott Isteneik képesek voltak. A hit fontos mindaddig, amíg fölé nem emelkedünk. Be nem látjuk, hogy a hitnek az a célja, hogy vezessen minket: hogy ne álljunk meg, hanem mozduljunk ki a saját statikusságunkból. Mozduljunk ki és akkor valami újat tudunk teremteni, létrehozni, megalkotni. A hit fontos, de egy idő után már természetessé válik, hogy van több nálunk. Nem lesz kérdés, hogy vannak nálunk okosabbak, bölcsebbek, szebbek vagy bármiben jobbak. A hit addig kell, amíg az egot elnyomjuk vele vagy később megöljük vele. Az ego viszont jelmez, amire sokáig szükségünk van. Ego nélkül nem tudjuk átvészelni a gyerekkort. Nem tudjuk végig élni a fiatal felnőttkort, sőt még a középkorban is szerepe lesz. Később viszont már biztonsággal tudjuk, hogy a mi tudásunk, hol tart és hogy hogyan tudjuk fejleszteni, ha szeretnénk. A tudásainkat fejleszteni csodálatos érzés. A tudásnak pedig mindig célja van és lesz. A tudás az, amely elhelyez bennünket valahol a társadalmunkban. Fiatalon az egoval próbálunk elhelyezkedni. Akkor fontos is, de később már nem lesz szerepe. Értsük meg, hogy mindennek helye és ideje van. A pelenka is fontos egy csecsemőnek, de az 5 évest már kinevetik érte. A tudás viszont csak akkor válik a miénké, ha képesek leszünk az egot elengedni. Az egonak az a célja, hogy láttasson valamit, ezért nem tudunk fejlődni alatta. Ha mindenki azt hiszi, hogy okosabbak, bölcsebbek vagyunk, mint mások, akkor senki nem akar tanítani, segíteni minket. Az ego egy darabig áldás és egy idő után átok. Ne szidjátok az egot, csak értsétek meg, miért alakult ki. Azért, mert a hatalom annyira lenyomta a gyengét, hogy mindannyian létrehoztunk egy külön “lényt”, akit egonak neveztünk el, hogy “bánthatatlanok “ legyünk. Az egot nem lehet bántani, mert az nem Mi vagyunk. Az egot nem lehet megölni, mert az nem része az embernek, de az egonak sokat köszönhetünk. Hogyan éltük volna végig a bántásokat nélküle az iskolában, a magánéletünkben? Sehogy. De amikor megerősödtünk, mert felnőttként már önmagunk ismeretében elmélyedtünk, akkor rájövünk, hogy már nem kell álarc, nem kell jelmez. Ott már eldönthetjük, hogy kikkel vesszük körül magunkat. Kiknek szavazunk bizalmat, mint barát, kiket akarunk a családból vendégül látni és kik azok, akik számunkra fontosabbak lettek. Ez a fejlődésünk első lépcsőfoka, amikor el merjük engedni az egot: mint amikor a kisgyermek már el meri engedni a szülő kezét, mert már úgy érzi, hogy tud önállóan járni. Az ego kell egy ideig. A mi feladatunk az, hogy gyermekeinknek talán már korábban sikerülhet levenni az egot, talán gyorsabban kezdhetik el a valós tanulásukat és gyorsabban juthatnak el oda, ahova mi most átlagosan 60 és 70 éves korunk között jutunk. Sajnos még most is látok olyat, hogy a halálos ágyán veszi le valaki először életében a jelmezét és nagyon sok olyat is látok, hogy gyermekeink már nem egyből vesznek fel védelmet képviselő jelmezt, hanem csak az iskolakezdésnél. Ott viszont masszívan jelmezbe bújnak: ezért kell a tanárokról, a tanításról és ezek felelősségéről beszélni. Legközelebb erről írok.