A felnőtt ember biztonsággal halad az útján előre. Miért? Mert tudja, mit akar. Mert megvan hozzá a tudása. A gyermek pedig vezetésre szorul: nincs elég tudása, fél, szorong. Amikor felnövünk és az utunk végére érünk gyermekként, megjelenik az erő, amelyből végigéljük az életünket. Aki viszont előbb megy el otthonról, mint kellene - aki nem lett felnevelve, hiába szerette volna -, az nem minősül felnőttnek. Honnan lehet ezt tudni? Onnan, hogy szorong, fél. Aki szorong és fél, az nem lesz önálló. Nem akar egyedül élni. Nem akar egyedül felelősséget vállalni, és azonnal keres valakit, aki segít neki. A segítségkérés nem baj, de az viszont már igen, ha a segítés állandósul. Segíteni egy gyereknek szoktunk addig, amíg önállóan tudja egy idő után azt, amiben előszőr segítséget kért. A segítés ideig-óráig kell. A segítésnek az a lényege, hogy MEGTANÍTJUK valamire a másikat. A függésnek pedig az a lényege, hogy nem fogunk tanulni, mert megszokjuk, hogy így jó nekünk. A segítség - amely felnevel minket - szabaddá, a függés pedig kiszolgáltatottá tesz. Függeni azért nem jó, mert az felnőttséget nélkülöz bennünk. A függés vezet a sodródáshoz: aki sodródik, az nem dönt. Aki dönt, az meghallgat véleményeket és kiveszi belőle azt, ami őt érdekli. Aki függ, az mindent elfogad és nem integrál, nem teszi a tudással okosabbá, felnőttebbé magát, hanem választ valakit, aki meghozza helyette a döntést: ezt csináljuk gyermekként. Szüleink mögött biztonságban haladunk, akár sodródásnak is hívhatjuk. Amikor viszont már nem érezzük magunkat biztonságban szüleink mögött, akkor elengedjük őket és elkezdünk az úton egyedül, azaz nélkülük haladni. Utunk mehet bármerre, hiszen ez a térkép rengeteg lehetőséget ad a számunkra. Mehetünk hasonló úton, mint a szüleink és lehet homlokegyenest más utakat is választani. Egyet ne tegyél: NE RAGADJ LE A SZÜLEID ÚTJÁN! Miért? Mert akkor ugyanazt az életet fogod élni, mint ők. A fejlődés pedig megköveteli, hogy valamit tegyél hozzá szüleid életéhez. A szüleid választottak egy utat, amin együtt haladtatok addig, amíg gyerek voltál. Felnőttként, amikor a fecske mama kilök a fészekből, meg kell tanulni repülni. Azért, mert az eddigit elengedjük, hogy valami új szülessen, valami új jöhessen létre. Az új pedig a régiből születik, de az újnak másnak kell lennie. Aki nem választ utat, az mindig szorong, mindig fél: sosem lesz önbizalma. Sosem fog merni leválni akár a szüleiről vagy akár arról a személyről, aki vezeti. A szorongás jó. Azért jó, mert ha érzed, akkor hála Istennek nem vagy érzéketlen. Jelez számodra, hogy valamit nem tudsz. Amikor már mindent tudunk, például egy vizsga előtt, akkor már nem szorongunk, nem félünk. A félelem összetettebb, mint a szorongás, de mindegyik egy jelzés számunkra, hogy nem készültünk fel. Nem vagyunk még készek, tehát van még mit tanulnunk. A tanulás fontos a fejlődéshez. A fejlődés tesz magabiztosabbá minket. Fejlődni jó és bizonytalannak lenni rossz. A bizonytalanság pedig kiszolgáltatottá tesz minket. Aki felnő, az biztos lesz magában. Lesznek céljai és lesz hite abban, hogy meg tudja csinálni, el tudja érni, stb. Aki bizonytalan marad, azt mindig vezetni fogja valaki. Miért baj ez, ha nem akarunk felnőni? Azért, mert vannak olyan emberek, akik viszont szeretik, ha nem növünk fel. Miért? Mert könnyen vagyunk irányíthatók. Aki könnyen irányítható, az nagyon könnyen befolyásolható. Ezt kihasználják azok az emberek, akik gyengék. A gyengeség nem csak a fizikumban jelenhet meg, hanem a jellemben is. A jellem pedig ugyan korrigálható, de ahhoz előszőr össze kell törnie az embernek. Aki összetörik, azt újra kell építeni. Immár felnőttként nem a szülőknek, hanem önmagának kell dolgoznia azon, hogy megváltozzon. Ahhoz, hogy valaki változzon, kellenek a tükrök, amelyekbe belenézve nem tetszik a látvány magáról. Az az ember azonban, aki mindig elől volt és állandóan vezetett, mint Hitler, már nem fogadott el senkitől tükröt, sőt már senki sem mert számára tükröt tartani: ezért nem lehet segíteni azokon a diktátorokon, akiknek már nincs “vezetője”. Akik nem fogadnak el senkitől tudást. Azt hiszik, hogy nekik már nincs szükségük semmire. Hogy alakul ki egy ilyen senkitől nem akarok elfogadni semmit személyiség? A gyerekkori traumákból. Idáig jutottunk, hogy a gyerekkori traumákat muszáj lesz megoldanunk. Akit bántottak, az eltorzul személyiségként. Akit nem bántottak, az tisztább marad. A tiszta és a torzult személyiségek nem találják egymással a hangot. A tiszta segíteni akar a torzultnak, de a torzult viszont fölé akar kerekedni a tisztának. A torzulás tovább folytatódik. Ki kell javítani a gyerekkor sérelmeit és ki kell javítani minden torzulásunkat, hogy egészségesebb felnőtteket tudjunk adni világunknak, gyermekeink felnevelése által. Gyermekeinket pedig abból tudjuk tanítani, nevelni, amin mi keresztülmentünk. Tanítsd jobbra gyermekedet, mint amit te kaptál. Legyél jobb szülő, mint amilyen te voltál és készülj fel arra, hogy ehhez magadban vissza kell menni néha szülői hiányosságokhoz, a szülői nem tökéletességekhez, hogy saját belátásod szerint javíts azokon. Nem a szülők krtitizálása segít, hanem a gyermekeink torzulása. Ott látod a hibát magadban, magatokban. A szülők ketten ronthatnak. Mindkettőtöknek feladata a másik megvilágítása, ha úgy tetszik kritizálása a javítás érdekében. Ahol egy kapcsolatban van párbeszéd, ott mindent ki lehet javítani. Ahol már csak uralkodás, elnyomás, sértés és bántás van, abból nem tudtok jól kijönni. Van olyan házasság, amely nem az “ÉGBEN KÖTTETETT”. Van olyan, amely sajnos felbontásért kiált. Mik ennek az ismérvei? Erről írok legközelebb.

Mindenki ad, hiszen önmagunk kisugárzásával létezünk. Minden, amit sugárzunk: az bennünk él. Van, aki bántó ember és ezt is sugározza. Van, aki kedves, jóindulatú és ezt tudja kisugározni. Társadalmunk részekre osztódik. Nem a kasztokat akarom felerősíteni, csak realizálni szeretném azt, ami van, függetlenül attól, hogy egyetértek-e vele vagy sem. Tehát: akik bántó emberek, azok keresik egymás társaságát, ugyanígy a kedves, jóindulatú emberek is. Ahogy viszont “tégla” kerül a “gépezetbe”, felborul a rend. Hogy kerülhet tégla a gépezetbe? Úgy, hogy játszunk: felveszünk egy jelmezt. Eljátsszuk, hogy mi is kedvesek és jófejek vagyunk. Aki nem érez, azt nagyon könnyű megvezetni. Aki viszont érez, az érzékel. Érzi, hogy minden mosoly mögött egy késszúrás van. Érzi, hogy nem őszinte a másik. Miért fontos ez? Mert aki érez, az nem fog sérülni. Azért nem, mert érzi, hogy a másikból mi árad és erre az energiára nem nyílik meg. Nem adja azt, ami nem kompatibilis a bántással. Nem adja a saját fényét oda. Azok az emberek, akik nem éreznek vagy “kikapcsolták” az érzékelésüket, megtéveszthetők. Mikor kapcsoljuk ki az érzékelésünket? Ha úgy érezzük, hogy valaki jobb nálunk benne. A gyermekek a szüleik megérzésére, később érzékelésükre hagyatkoznak. A felnőttek viszont szintén nem tudnak mindent. A felnőtt is “tanuló” a maga szintjén. A gyerekek viszont ilyenkor csalódnak szüleikben. Csalódnak abban, akiket Istenként tiszteltek. Nem csalódni kell, hanem megérteni, hogy az érzelmekben akkor addig tudtak vezetni. Ha viszont ők már nem tudnak tovább vezetni, akkor új vezetőre vagy akár tanítóra van szükségünk. A szüleink után jó esetben egy tanárunk következik, rossz esetben egy kortársunk. Miért rossz ez? Mert ő sem tud többet, csak máshogy fejezi ki magát. Társaink velünk egykorúak, ugyanott tartanak a tanulás területén. Tapasztalatuk nincsen, kivéve, ha mindent előbb éltek meg, mint mi. Ha előbb élünk meg valamit, mint amikor kellene, akkor koravének lettünk. Az sem egyensúly, hiába akarjuk az egyensúlyt tanulni tőlük. Értelemmel nem jutunk el oda, hogy mit is kell tanulnunk legközelebb, de érzelemmel, érzékeléssel vagy érzéssel igen. Az érzés az egyetlen jelzés, amit sajnos már tanulnunk kell. Azért kell tanulnunk vagy emberként újra tanulnunk, mert elkopott: mint az az angol tudás, amit nem használunk egy ideje. Mindent újra lehet tanulni, csak amikor felnőttként már mennénk tovább a tanulás osztályaiból a következőre és nem tudunk, az azért van sajnos, mert az előzőekkel még nem végeztünk. Ha nem végeztünk, akkor újra és újra “visszaküldenek” oda, ahol kimaradt valami tudás. Nem bántani akar az Univerzum, csak vezetni. Fogja a kezünket, hogy később ne sérüljünk. Vannak olyan emberek, akiket azonban nem lehet vezetni: ők a deviánsok. Deviáns csak az lesz, akiből hiányoznak az érzelmek. Az érzelmek megélése fontos, hiszen nélkülük csak bántó érzelmek születnek bennünk. Az érzelem nélkül nem tud élni az ember, mert a lélek maga az érzés. Akiben nincs érzés, nem él. Akiben nincsenek érzelmek, abban nincs lélek. Lélek nélkül pedig halott a testünk. Amikor viszont nem akarunk érezni, akkor a lélek legalacsonyabb rezgésű fénye kapcsolódik a testhez: ilyenkor ez az ember csak bánt. Minél bántóbb egy ember, annál inkább AD. Mit ad: azt, amije van. A kisugárzás egy életjel: ha ezt megszüntetjük, megszűnünk létezni. Nem tudjuk elzárni a “csapot”: a fényt vagy az árnyékot ontjuk magunkból. Az a fény, amely ad, kapni fog helyette valamit. Az adokra mindig kapok érkezik, ez Univerzális szabály. Ha nem tudsz érzékelni, csak hiszed, hogy mindenki jó, akkor el fogják vinni a fényedet, ami kisugárzol és helyette amit adnak, azzá válsz. Olyanná válsz, amilyen emberekkel körülveszed magad. Aki tudatossá válik és érez, az visszahúzza magát egy olyan társaságban, ahol bántó gonosz emberek ülnek: nem akar tőlük semmit. Aki viszont nem érez vagy nem elég jól érzékel, az azt fogja tapasztalni, hogy elvitték az erejét, fényét - amit szüleitől kapott -, és az erőt, amiért talán megdolgozott. Ha megérti, hogy bármit is ad, kapni fog érte, akkor a másnapból vagy a harmadnapból is tudunk tanulni. Fel vagyunk töltve a találkozás után vagy lemerültünk rongyként. Aki fel van töltve, az önmagához képest pozitívat kapott. Aki lemerült, az valószínűleg elvonásban részesült. Az élet nem ennyire fehér vagy fekete. Természetesen az emberek nem csak elvonnak és nem csak adnak. A kapcsolatok viszont erre épülnek, hogy épülünk-e benne vagy nem. Aki épül a kapcsolataiban, az szépül, okosodik, bölcsebb lesz. Aki viszont leépül, az láthatóan csúnyább lesz, boldogtalanabb és bántó. Az emberek csak másokat néznek. Addig, amíg másokat nézel, hogy Gizike igazán szarul néz ki, addig az energiád erre megy el. Lehet, hogy jólesik egy darabig, hogy Gizike szarul néz ki, de biztos, hogy ettől te nem leszel szebb. Ha azt szeretnéd, hogy te változz, akkor nézz körbe magad körül. Nézd meg, hogy kik vesznek körül! Milyen emberek a barátaid és hogy te ebben épülsz-e. Ha igen, akkor egyre jobban vagy és már nem azt látod, hogy Gizike viszont szenved. Aki egyre jobban van, az szépül, egészségesebb lesz és boldogabb. Ez az út az életben, de természetesen létezik a másik, a hátrafelé haladás útja is. Te döntesz, csak tanulj meg érezni, mert akkor nem fogsz eltévedni az úton. Az érzés az iránytű. Használd azt! Aki viszont nem használja, az sodródni fog. A sodródás orosz rulett. Erről írok legközelebb.