Az életkedvünk attól függ, hogy megtaláljuk-e a célunkat. Megtaláljuk-e azt, amiért érdemes élnünk? Hogy miért vagyunk itt? Sokan úgy gondoljátok, hogy ez egy egyértelmű dolog, ami a mi leszületésünk célja. Nem: a leszületés célja “mindösszesen” az, hogy tegyünk hozzá ahhoz, ami van. Hogy hogyan és hol teszünk hozzá, az már a mi egyéni “felemelkedésünk” által születhet meg. Ha azt szeretném, hogy bohócként segítenék az embereknek, akkor látnom kell, hogy az Ő hangulatuk hol tart ma. Nem mindegy, hogy hogyan kapcsolódok hozzájuk. Ha a bohóc túl sok valakinek, akkor nem tudott kapni. Nem azzal tudunk leginkább adni, ha mi leszünk, vagyunk a legtökéletesebbek. Az még csak az ego, ami hajt minket a nagyság felé. Attól leszünk valamiben a legjobbak, ha be tudunk kapcsolódni: ez a “leszületés” is. Ha valahova be akarsz illeszkedni, akkor Őket kell értelmezned: őket, akikhez kapcsolódni szeretnél. Aki segíteni akar, annak előtte empatikussá kell válnia: empatikussá, tehát érzékelővé. Ez nem egy spirituális maszlag, hanem egy alapkövetelmény: ha ide a földre leszülettél. Ma viszont mindenki már “ott szeretne lenni”: ott, ahol fogalma sincs, hogy mi várja. Ott, ahol egy idealizált állapotot gondol. Amikor pedig idealizálunk, akkor majdnem biztos, hogy csalódunk. Idealizálni annyit jelent, hogy hinni valamiben, ami egyáltalán nem valós. A hit megtéveszt bennünket. Hitre annak van szüksége, akinek a tudása még nem stabil: aki még nem tud biztonsággal, magabiztosan élni. Hinni akkor kell valakiben vagy valamiben, amikor fiatalok vagy gyermekek vagyunk, akik tudják, hogy valakire rá kell bízniuk magukat, mert egyedül még nem képesek arra, amire szüleik vagy a számukra kiválasztott Isteneik képesek voltak. A hit fontos mindaddig, amíg fölé nem emelkedünk. Be nem látjuk, hogy a hitnek az a célja, hogy vezessen minket: hogy ne álljunk meg, hanem mozduljunk ki a saját statikusságunkból. Mozduljunk ki és akkor valami újat tudunk teremteni, létrehozni, megalkotni. A hit fontos, de egy idő után már természetessé válik, hogy van több nálunk. Nem lesz kérdés, hogy vannak nálunk okosabbak, bölcsebbek, szebbek vagy bármiben jobbak. A hit addig kell, amíg az egot elnyomjuk vele vagy később megöljük vele. Az ego viszont jelmez, amire sokáig szükségünk van. Ego nélkül nem tudjuk átvészelni a gyerekkort. Nem tudjuk végig élni a fiatal felnőttkort, sőt még a középkorban is szerepe lesz. Később viszont már biztonsággal tudjuk, hogy a mi tudásunk, hol tart és hogy hogyan tudjuk fejleszteni, ha szeretnénk. A tudásainkat fejleszteni csodálatos érzés. A tudásnak pedig mindig célja van és lesz. A tudás az, amely elhelyez bennünket valahol a társadalmunkban. Fiatalon az egoval próbálunk elhelyezkedni. Akkor fontos is, de később már nem lesz szerepe. Értsük meg, hogy mindennek helye és ideje van. A pelenka is fontos egy csecsemőnek, de az 5 évest már kinevetik érte. A tudás viszont csak akkor válik a miénké, ha képesek leszünk az egot elengedni. Az egonak az a célja, hogy láttasson valamit, ezért nem tudunk fejlődni alatta. Ha mindenki azt hiszi, hogy okosabbak, bölcsebbek vagyunk, mint mások, akkor senki nem akar tanítani, segíteni minket. Az ego egy darabig áldás és egy idő után átok. Ne szidjátok az egot, csak értsétek meg, miért alakult ki. Azért, mert a hatalom annyira lenyomta a gyengét, hogy mindannyian létrehoztunk egy külön “lényt”, akit egonak neveztünk el, hogy “bánthatatlanok “ legyünk. Az egot nem lehet bántani, mert az nem Mi vagyunk. Az egot nem lehet megölni, mert az nem része az embernek, de az egonak sokat köszönhetünk. Hogyan éltük volna végig a bántásokat nélküle az iskolában, a magánéletünkben? Sehogy. De amikor megerősödtünk, mert felnőttként már önmagunk ismeretében elmélyedtünk, akkor rájövünk, hogy már nem kell álarc, nem kell jelmez. Ott már eldönthetjük, hogy kikkel vesszük körül magunkat. Kiknek szavazunk bizalmat, mint barát, kiket akarunk a családból vendégül látni és kik azok, akik számunkra fontosabbak lettek. Ez a fejlődésünk első lépcsőfoka, amikor el merjük engedni az egot: mint amikor a kisgyermek már el meri engedni a szülő kezét, mert már úgy érzi, hogy tud önállóan járni. Az ego kell egy ideig. A mi feladatunk az, hogy gyermekeinknek talán már korábban sikerülhet levenni az egot, talán gyorsabban kezdhetik el a valós tanulásukat és gyorsabban juthatnak el oda, ahova mi most átlagosan 60 és 70 éves korunk között jutunk. Sajnos még most is látok olyat, hogy a halálos ágyán veszi le valaki először életében a jelmezét és nagyon sok olyat is látok, hogy gyermekeink már nem egyből vesznek fel védelmet képviselő jelmezt, hanem csak az iskolakezdésnél. Ott viszont masszívan jelmezbe bújnak: ezért kell a tanárokról, a tanításról és ezek felelősségéről beszélni. Legközelebb erről írok.

Az élet szép, de mi emberek nagyon el tudjuk csúfitani. Hogyan? Úgy, hogy nem vagyunk tisztában teremtő képességünkkel. Úgy, hogy nem vállalunk felelősséget saját “teremtményeinkért” és úgy, hogy megmakacsoljuk magunkat és ragaszkodunk mindenhez, ami régi, ami ósdi vagy akár idejétmúlt. Életünket könnyű színesíteni. Újabb gondolatokat, eszközöket és akár érzéseket hozunk be. Aki viszont megragad ugyanannál az érzésnél, gondolatnál vagy akár eszköznél, az leállítja a fejlődést. Mi, akik már megvívtuk saját harcunkat az előző generációkkal, még mindig nem tanultunk belőle. Nem értjük, hogy a következő generáció is valamit hoz. Valami újat, valami számunkra is izgalmasat, ha hagyjuk, hogy érvényesüljenek. Ha hagyjuk őket, akkor Nekik már nem kell a hatalomátvételért harcolniuk. Ha nem hagyjuk Őket, akkor Ők is, mint Mi, küzdelem árán fogják érvényesíteni saját tudásukat: ami a puzzle újabb eleme társadalmunkban. A társadalom ilyenkor áll. Ha nem tud megújulni, akkor megáll: ez egy állandó mozgást igénylő univerzum. Egy olyan univerzum, amely ha nincs mozgásban és áll, akkor halott. Minden, ami áll, az halott világunkban. Itt a mozgás alapján történik aktivitás. Azt hívjuk élőnek, ahol a rezgés elér egy bizonyos szintet: ezek mérhető informáciok. A rezgés egy mozgásfajta. Ami rezeg, az él. Akinek a testében nincs áramlás, nem él. A mozgás hiánya a halál: tehát ha mozgunk, élünk. Az élet különböző itt a földön. Van, aki picit mozog, alig van keringése és van, aki pedig túl gyorsan mozog és ahogy mondani szokták: két végén égeti a gyertyát. A mozgás rugalmassá tesz minket. A merevség pedig megállít és fájdalmat okoz. A fájdalom ott jelentkezik, ahol a keringés lassul vagy megáll. Ahol a keringés megáll, ott a test elhal. Az a testterület, amely elhal, a többit is húzza lefelé. Azt a testet, ahol egy vagy több halott rész van, az egészre kiható módon betegíti. A test analógiája az emberi létezésnek is. Egy családban a fekete bárány a beteg vagy halott rész, amely természetesen kihat a többi családtagra. A családot pedig egybe kell szerkeszteni vagy csak egybe kell tartani. Kinek a felelőssége a család egybeszerkesztése? Mindig a legidősebbeknek. Amikor pedig már Te vagy a legidősebb a családban, elindul ez a program és azt érzed, hogy fontos az összetartás, fontos a kapcsolódás. A kapcsolódásban viszont látjuk azt, hogy ki milyen mozgást képvisel a családban. Ki az, aki még nagyon gyors és jó az észjárása, stabil, boldog, aktív. Látjuk azt, hogy ki az, aki már eltér a családi átlagtól, és azt is, hogy ki az, aki már nem akar aktív lenni és nem élvezi az életet. Az életet akkor élvezzük, ha éljük. Az élet pedig mozgás. Minden mozgás addig tart, amíg a testben valamely rész képes “felvenni a ritmust”. A ritmus családonként más és más lehet. A cél viszont az, hogy minél többen legyünk egy hullámhosszon. Minél többen legyünk együtt aktívak és minél kevesebben legyünk statikusak, merevek. Aki merev, az törvénykező. Az nem tud befogadni új gondolatokat. Nem tud elfogadni olyan újdonságokat, amely akár jobbító szándékú. A szándék fontos. De a szándékra csak akkor tudunk rácsatlakozni, ha saját magunk is képesek leszünk befogadni az újat. Ahhoz viszont lazulnunk kell. Hogy jön létre lazaság bennünk? Úgy, hogy fizikálisan is lazítjuk magunkat. Minél lazábbak vagyunk, annál inkább tudjuk az új gondolatokat befogadni és aztán beintegrálni a sajátunkba. A saját gondolataink is megállnak, ha nem lazítunk. Bekötnek az izmaink és nem áramlik a vér jól a testünkben. Aki testében nem áramlik a vér, az halott. Aki testében nem jól áramlik a vér, az megmerevedik, hiszen nem tud új sejteket reprodukálni. Aki testében viszont áramlik jól a vér, annak sok új gondolata lesz, jól tudja kifejezni magát, tele lesz szép érzésekkel és boldog. Ez az élet értelme, hogy többet tegyünk, mint a szüleink. Legyünk jobbak valamiben. Legyünk boldogabbak vagy szebbek vagy okosabbak vagy ez mind. Aki megmerevedik és ragaszkodik ahhoz, ami volt, az nem képes semmi új befogadására. Érzitek ennek veszélyeit? Nem csak az a veszélye, hogy megállunk, hanem ebből kifolyólag meg is halunk. Meghal az élet a mozgás nélkül: ezért ne legyünk merevek. Ne legyünk törvénykezők. Értem én, hogy csodálatos dolog az, amikor Én vagyok éppen a legokosabb, mert az én tudásom és az én ötleteim kapják a Nobel díjat éppen, mégis azt mondom a ma Nobeldíjasainak, hogy idővel engedjék át a helyüket azoknak, akik szintén kitalálhatnak, megalkothatnak valami újat, valami szépet és tökéletesíthetik azt, ami elődeik csak elkezdtek. Elkezdeni valamit nehéz, de befejezni valamit legalább annyira nehéz és fontos. Értsük meg, hogy mindannyian egy gépezet részei vagyunk. Ugyanannyira vagyunk fontosak, mint bármelyikünk. Ugyanannyira vagyunk részei a teremtendő világunknak. Ha bárki kimarad a teremtésből, máris színtelenebb lesz a világunk. A világ pedig színektől válik széppé. Színektől, amely tökéletesíti azt. A színek pedig izgalmat, újdonságot, aktivitást, igazságot és örömöt hoznak életünkben. A történelem nem abban segít, hogy dátum szerint mikor volt a Mohácsi vész! Abban segít, hogy visszanézzük elődeinket, hogy mi volt fontos Nekik és mit tettek hozzá az utódaik: ez a mi feladatunk. Kapcsolódjunk be a jelenlegi valóságunkba és tegyünk hozzá. Ehhez kell az élet, azaz a mozgás, de előtte kell az életkedv. Hogy hol ment el az Életkedv? Erről írok legközelebb.